Klasszikusokról nehéz beszélni, főként újat mondani, de szükségszerű. Munkácsy Mihály alkotásai sok időszak próbáját kiállták már, és minden bizonnyal, neve ezután sem fog feledésbe merülni. A mi tisztünk csupán annyi lehet, hogy megpróbáljuk nyitottan szemlélni alkotásait, és hagyjuk, hogy művei szabadon hassanak ránk, mai szemlélőkre, és ha csak egy kiállítás erejéig is, zárójelbe tesszük a már bevett Munkácsy-kliséket.

Mint köztudott, Munkácsy számos műfajban alkotott, melyeket különböző korszakokban, különböző területeken eltérő módon értékeltek. Az alkotó neve ugyan fémjelzi alkotásait, mi nézők azonban akarva-akaratlanul is szelektálunk a műfajok, tematikák és alkotások között. Jó alkalom erre a jelen tárlat, mely kitűnő keresztmetszetét adja a Munkácsy-életműnek. A vándorkiállítás anyagának összeállításakor alapvető szempontnak számított, hogy az életmű minden szakasza reprezentálva legyen. Nem az volt a szándék, hogy kiállítsák itt a nagy alkotásokat, melyeket bizonyára már amúgy is sokan láttak, hanem az, hogy olyan művek kerüljenek bemutatásra, amelyek kevésbé ismertek, de ugyanakkor jól illusztrálják a különböző alkotói korszakok jellegzetességeit, a Munkácsy-életmű műfaji gazdagságát. A festmények mellett – népi, polgári életképek, portrék, tájképek, akadémikus modorban festett alkotások – fotókat is láthatunk, melyek elengedhetetlen kellékei a műveknek, illetve néhány, Munkácsy személyéhez kapcsolódó tárgyat, melyek nem kevésbé fontos alkotóelemei ennek a kiállításnak. Eredményként egy életmű dokumentumait kapjuk, amelyek nem a mindent megmutatni akarás szándékával, de nem is a teljesség igényének mellőzésével szerveződtek eggyé.

A műfaji sokféleségre bizonyára sokan keresik a magyarázatot, ebben a kérdésben azonban csak spekulálni lehet. Számos magyarázat létezik, önmagában egyik sem elég meggyőző, de ugyanakkor egyik lehetőségről sem szabad megfeledkeznünk. Legegyszerűbb és legkézenfekfőbb, ha Munkácsy nyitottságával válaszolunk a kérdésre, ez a megoldás azonban egymagában nem állja meg a helyét. A legvalószínűbb, hogy a nyitottságon túl meghatározó volt a művész életének alakulása, a XIX. század második felének paradigmaváltásai, illetve nem elhanyagolható a piac szerepe sem. A műkereskedelem, valamint a nagyközönség igényei ugyanis nagymértékben befolyásolták a műfajok alakulását. Ha egy művész meg akart élni a mesterségéből, és főként ha még jól is akart élni, kénytelen volt figyelembe venni a vásárlói igényeket. Ezeket a meghatározottságokat, illetve az ezekhez való alkalmazkodást azonban tévedés lenne Munkácsy számlájára írni. Az ő esetében inkább szerencsés egybeesésről beszélhetnénk. Ahhoz, hogy valakinek az alkotásai bekerüljenek a rendszerbe, a műkereskedelmi vérkeringésbe, nyilvánvalóan tehetségesnek kellett lennie. A tehetség előfeltételnek számított, de hogy a változó igényeknek, áramlatoknak valaki mindvégig meg is tudott felelni, méghozzá hiteles módon, az már minden bizonnyal a zsenialitás kategóriája. A XIX. századnak pedig éppen zsenikre volt szüksége. Boros Judit művészettörténész elgondolásával élve: egy pozitivista korszak gyermekei számára éppen a zseni figurája az, amelyik bizonyos mértékig biztosíthatta a művészet elveszett szakralitását.

 

Munkácsy, a magyar

Hogy Munkácsyt olyannyira magunkénak érezhetjük, azt éppen alkotásainak idegensége biztosítja. Egyetemességének köszönhető, hogy az egyik, vagy inkább a legnagyobb magyar festőként emlegetik. Egy pillanatig sem maradt teljesen magyar, hanem alaposan megmártózott a nagyvilági áramlatokban. Ha keresgélünk, minden bizonnyal magyar áthallásokat is felfedezhetünk alkotásain, de ezek az utalások csupán másodlagosak. Alapvető jellemvonása a Munkácsy-műveknek, hogy úgy reagálják le a korszak történelmi változásait, társadalmi helyzetét, hogy ezek soha nem konkrét tükrözések, a bemutatott valóság nagymértékben függetleníthető a konkrét vonatkozásoktól. Bár még tájképeinek nagyrészéről sem a magyar tájak köszönnek vissza, ez sem elegendő ok arra, hogy ne éreznénk őt magyarnak.

A kivitelezés nagyszerűségén túlmenően, attól válhatott igazán naggyá, hogy mindig ott bújkál műveiben az egyetemesen emberi. Ezt hol az alkotások életszerűségével, közvetlenségével, realizmusával, hol pedig a kiválasztott tematika nemzetek felettiségével éri el. Munkácsy bizonyos értelemben mindvégig realista maradt. Realizmusa ugyanis nem pusztán a kivitelezésre vonatkozik. Tévedés lenne összetéveszteni a realizmust a reprodukció valószerűségével. Minden bizonnyal előbbre jutunk, ha azt a tartalom síkján próbáljuk meg tetten érni. Még az akadémikus alkotások is realisták ebben az értelemben. Ezen a ponton pedig egyúttal az akadémikus festészet is feloldozást nyerhetne az utókortól. Munkácsy úgy akadémikus, hogy sohasem valamiféle megkövesedett klisét tár elénk. Továbbmegy ennél, állandóan újraproblematizál, valóságos kutatómunkát végez egy-egy alkotás elkészítése előtt. Ami pedig megmutatásra kerül, az végső soron mindig közvetlenül emberi vonatkozású, mégpedig, a pátoszon túlmenően, realista értelemben is.

Elégedettek lehetünk tehát, hogy ilyen kaliberű magyar festőnk van, mint Munkácsy, azonban arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy melyek azok a tényezők, amelyeknek fontos szerepük lehetett nagygyá válásában.

 

Munkácsy modernsége

A mai néző nyilvánvalóan saját korának kontextusából szemlél, éppen ezért, akár akarata ellenére is, olyan közös pontok után tapogatózik, amelyek által közös nevezőre juthat egy-egy múltbeli korszak, szerző alkotásaival. Természetesen ki-ki maga dönti el, hogy melyek ezek a közös pontok, két olyan vonatkozást azonban nem átallok meg felvázolni, melyeknek köszönhetően Munkácsy nagyon is modernnek tekinthető, tehát hozzánk – legalábbis korban – közelebb állónak.

Munkácsy úgy modern, hogy modernsége mindvégig a hagyományokban gyökerezik. Korának találmányait, ezen találmányok alapvető tulajdonságait úgy használja fel munkáinak kivitelezéséhez (fotó), de főként azok kiállításához (film), hogy ezzel a barokkban már kialakult médiumtudatosságot erősíti. Hatalmas méretű Krisztus-képeit olyan körülmények között állítja ki – lesötétített teremben megvilágított képek padlószintre helyezve –, hogy ezáltal megszünteti a kép tere és a néző tere közti alapvető különbségeket.

A Munkácsy-művek, főként a késői alkotások között találunk néhány olyan példát, melyek már-már expresszionisták, a maguk korában tehát még kissé idegennek számíthattak, ránk azonban talán közvetlenebbül hatnak. Nem valószínű, hogy egyértelműen meg lehetne vagy meg kellene magyarázni ezeket a képeket, annyi azonban bizonyos, hogy olyan előremutató alkotások, amelyek úgy is értékelhetőek, mint Munkácsy saját korát meghaladó alkotásai. Az azonban kétségtelen, hogy a mai emberek többsége számára közelebb álló művek ezek.

Örülhetünk, hogy ilyen kiállítás látott napvilágot mifelénk, és reméljük ez nem csupán egyszeri alkalom, hanem a továbbiakban is képes lesz városunk hasonló szintű kiállítások fogadására, és így talán a képzőművészetnek is nagyobb és értőbb közönsége lehetne.

Túros Eszter

http://csikihirlap.ro/