Nyírő József 1889. július 18-án született Székelyzsomboron (ma: Brassó megye, Brassó vármegye) és 1953 október 16-án halt meg Madridban.

Nyirő József erdélyi magyar író, katolikus pap és újságíró is volt. Művei elsősorban az erdélyi magyarság művelődéstörténeti és történelmi kérdéskörében helyezkednek el. Szókimondó a korabeli politikai helyzettel szembeforduló magatartása miatt menekülnie kellett Románából, majd Magyarországról is. Művei publikálását és bármilyen nyilvánosságra hozatalát a román és a magyar kommunista rendszer betiltotta, akárcsak Wass Albertét. Jelenleg mindkét író esztétikai értékeit elismerte az irodalomtörténeti kutatás.

Tanulmányait a székelyudvarhelyi (ma: Hargita megye, Udvarhely vármegye) Katolikus Gimnáziumban kezdte, majd a gyulafehérvári (ma: Fehér megye, Alsó-Fehér vármegye)papnevelő intézetben és a bécsi Pazmaneumban tanult. 1912-ben Nagyszebenben (ma: Szeben megye, Szeben vármegye) szentelték pappá, itt oktatott hittant 1915-ig, amikor a Kolozs megyei Kide község plébánosa lett. 1919-ben, amikor Erdélyt Romániához csatolták, kilépett az egyházi rendből és megnősült. A papi rendből való távozása után a katolikus egyház kiközösítette.

1953-ban bekövetkezett halála előtt néhány héttel Madridban, a Küzdelem a halállal című művében így írt: „Nem, nem, itt nem tudok meghalni, akárhogy szeretem, akárhogy becsülöm, idegen ez a föld nekem. Minden föld idegen. Ha már azonban nem lehet kitérni a nagy törvény elől, igyekszem átvarázsolni, hallatlanul megkényszerített képzelettel idehozom magamnak a szülőföldet, a Hargitát, Rika rengetegét, a Küküllőt, Csicsert, Budvárt, a pisztrángos patakokat, a virágos réteket, ellopom a bűmmösöket, a fehéren villámló nyíreseket, az elvesztett csodás magyar világot, és gyönyörű képek vonulnak el szemem előtt. Így talán könnyebb lesz.”

Keserűen állapította meg: „A magyarok! (...) A szanaszét szakadt, szerencsétlen magyarok, ez a fájdalmasan tragikus sorsú nép, az elveszett haza kísértetei! Lehet rájuk számítani? (...) Itt vívódom egyedül, elhagyottan a kopár hegyek tövében, de eddig még jó szót is alig hajítottak felém.”

Köszöntő

Irta és a Kelet felé című film díszelőadásán elmondta: Nyirő József.

E díszelőadás alábbi szövege az Új Időkben is megjelent 1940-ben.

Erdély fia Erdély nevében köszöni ezt az ünnepi alkalmat, amellyel Észak-Erdély és a Székelyföld hazatérésének történeti pillanatát és megváltoztathatatlan valóságát, a halálra ítélt és az erőszak durvaságával, a gyűlölet vakságával megcsonkított drága; haza közel huszonkét évig a szent meggyőződés biztonságával várt elvehetetlen és örök jognak beteljesülését ünnepli.

Bizony mondom, örömükben-magasabbra nőttek a Keleti Kárpátok, mintha nagy fogadalmukat teljesítenék, hogy soha többé erre a földre ellenséget be nem eresztenek, füvek, fák addig nem akartak meghalni, amíg a felszabadulás drága boldogságát meg nem érik, madaraink minden percben eltűntek a magasságokban, hogy kitudják: mit akar velünk az Isten és hogy lássák: jöttök-e már, testvéreink.

Két évtizeden át a földre szorított fülekkel vigyáztuk lépteitek dobbanását, az édesanya a folytonos veszedelmek közt magasba tartotta kicsinyét, hogy azzal is késleltesse a reá váró szenvedést és meggyalázó sorsot, s a haldoklónak csak azért volt nehéz meghalni, mert még egyszer, utoljára nem nézhetett a szemetek közé. Meghaltak, mert el kellett menniük, eltemettük őket, mert el kellett temetnünk; de csak akkor nyugodtak meg, mikor végre sírjuk fölött felhangzott a megváltás, a megszabadulás diadalujjongása. a történelmi igazságszolgáltatás útjába emelt erőd vonalak semmivé váltak, a kettőbe vágott magyar test oszthatatlanul és örökre újra eggyé forrott és ti végre, végre mégis eljöttetek.

Tudtuk, hogy ennek így kell történnie és az első napokban mégsem akartunk hinni szemeinknek, füleinknek, önmagunkat és egymást kérdeztük: — Nem álom játszik-e velünk?

... Valóság-e, hogy magyar honvédek állanak Kolozsvár főterén, Várad, Szatmár, Marosvásárhely, Székelyudvarhely, Csík¬szereda, Sepsiszentgyörgy, Kézdivásárhely piacán, piros-fehér-zöld zászlók erdeje leng fölöttük és mi ujjongva, kacagva, sírva virágot szórunk rájuk, szédülten, boldogan csókoljuk őket. Igaz-e, hogy többé nem kell rettegve markunk mögé rejtegetni a ma¬gyar szót, a dalt, az imádságot, a magyar köntöst, ismét kinyithatjuk ablakunkat, nem kell félnünk az éjszaka néma tragédiáitól, megvert fejünket újra fölemelhetjük, meggyalázott lelkünknek szárnyait kibonthatjuk, a huszonkét évig szakadatlanul tartó véres vesszőfutás véget ért, gyermekeink jövőtlensége megszűnt, a folytonos kiszolgáltatottság és tehetetlenség nehéz vasa lepattant életünkről, nem kell minden pillanatban készen lennünk, méltatlan és szinte hihetetlen kínzásokra, börtönökre, és holt-testünk nem hányódik rendőrségek nyirkos pincéiben, a hazugságok, hamisítások, kényszervetések, álnokságok, az engesztelhetetlen és állandóan ártatlan áldozatokra szomjazó gyűlölet rettentő árnyai eltűntek fejünk fölül, s mi újra, ismét, emberré, szabad magyarokká lehettünk.

Alig van nép, amely történelme folyamán többet szenvedett volna, mint Erdély kétmillió magyarja, de alig van nép, amely méltóbb lett volna a szenvedésnek erre a kegyelmére. Mert valóban kegyelem, belső áldás, krisztusi kitüntetés és megtartó erőforrás, magyarságunk megőrzésének, képességeink kiteljesülésének titka és emberi naggyá levésünknek záloga volt a mi szenvedésünk és a reánk mért sors. Akármilyen ellentmondásnak is hallszik első tekintetre, a reánk mért életsorsnak köszönhetjük, hogy a mai erdélyi magyarság nemcsak megmaradt a kietlen körülmények és üldöztetések közepette, hanem szélesebb látókörűvé, ellenállóbbá, értékesebbé, magyarabbá és emberibbé vált általa.

Az örök törvény érvényesült a mi esetünkben is: minden politika, pusztulásunkra szánt minden démoni találékonyság, a legsúlyosabb kisebbségi sors ellenére is magyarnak kellett maradnia Erdélynek, mert egész életünkkel, minden pillanatunkkal, sokszoros szenvedésünkkel fizettünk érte és amit el akartak venni tőlünk, ezt a földet, a magunk oda-áldozásával tettük magunkévá. Az elvett barázdák helyett mélyebbre nyomtuk az ekét a földbe, a kiszolgáltatott és kiürített otthonunkat hitünkkel, álmunkkal, a családi élet melegével, lelkünk illatával tettük bensőségesebbé és addig ástunk és olyan mélyre ástunk megkínzott szívünkben, míg az élet drága forrásai a magunk és gyermekeink részére ismét felfakadnak. Ha mindenünket el is vették, azt nem lehetett elvenni tőlünk, hogy tíz ujjúnkat kétségbeesett ragaszkodással ne vájjuk az anyaföldbe, hogy meg ne öleljük a fánk törzsét és ne beszélgessünk a mi madarunkkal, ne értsük a fűszál titkos intését, ne érezzük a virágunk vigasztalását, belhunyt szemünk mögött ne lássuk az ezeréves múltat, annak megtartó, igaz értékeit, erőt ne merítsünk belőlük, hogy a kalotaszegi, vagy székely lány ne álmodja rá ruhájára művészi lelkének ősi díszeit és ki ne törjön belőle a magyar dal, a mese, a vers, a szín, a formák mennyországa, hogy a csecsemő a bölcsőjében ne az eget nézze és ne a jövendőt tanulja megismerni, hogy a munka közben pihenni ledőlt férfi ne hallgassa szabadon Erdély földjének szíve dobbanását, a belőle feláradó mély titkokat és el ne töltsék annak drága erői.

Ilyen csodálatos kinyilatkoztatásoknak köszönhetjük, hogy amikor végre eljöttetek, testvéreink., magyarnak és ilyen magyarnak találtatok minket.

Hogy pedig ilyennek maradhattunk, az nem a mi érdemünk, hanem az erdélyi léleké, amely a maga láthatatlanságában és megfoghatatlanságában isteni ráhatással működött bennünk. Ez tette, hogy ha sohase láttuk is egymást, az első találkozásnál, vagy a távolból is egymásra találjunk és eggyé kapcsolódjunk. Ez tette közössé a bárhol elhangzott jajt, vagy ritka örömöt, osztott meg mindenkivel minden magyar szemből kihulló könnycseppet, gyászt, ha valaki elment közülünk, boldogságot, ha valamelyik házban gyermek született, mert egy magyarral ismét többen és erősebbek lettünk. Ez emelte mindenikünk szent kötelességévé az erdélyi magyarság ügyének odaadó és alázatos szolgálatát azon a transzcendens magaslaton, amelyre a közös sors hordozása képesített. Csak így történhetett meg, hogy az eldugott falucskák egyszerű kisembere is kenyere felét odaadta templomra, iskolára és ezzel többet adott bárkinél. Nem az élen állóknak, nem a piacon hirdetőknek; nekik, a névtelen kisembereknek köszönhető, hogy Erdély fennmaradt.

Ez az erdélyi szellem olyan, mint Mikes Kelemen Zágon felé mutató csillaga, Erdélynek a történelem folyamán soha ki nemi alvó lelkiismerete az égen, az örök jós és jó tanácsadó, mely életünk minden fordulatában századokon át megmutatta a helyes és követendő utat, Zágon csillaga ma is határjelző csillag. Éppen csak hogy haza került. Arcának fénylő fele felénk mutat, hazatért magyarok felé, a szomorú fele azonban azok sorsát vigyázza, akik miatt nem lehet teljes örömünk, akik most a legnagyobb áldozatot hozzák, mit valaha ember hozott nemzetéért és szülőhazájáért. Aggódó remegéssel és a hősök hőseinek kijáró tisztelettel minden magyar rájuk és mindenki meg van győződve arról, hogy áldozathozataluk történelmi gyümölcse előbb-utóbb beérik; — de fel villant-e már mindenkiben a felismerés, hogy, az ő nehéz sorsuk nemcsak önmagukért, hanem értünk is vagyon? Látjuk-e mindannyian, hogy bennük és általuk Erdély egyik fele most váltja meg a másikat? Felismertük-e múltunk és az ő sorsuk tanulságait? Halljuk-e mindannyian figyelmeztető jeladásukat, átsikoltásukat a határon, hogy: „Magyarok, hej magyarok, ha értünk valamit tenni akartok, jól vigyázzatok, hogy az öröm első kábulata után mit cselekedtek! Jól megválasszátok a szót és az embert. Jaj, ne tépjétek és ne szaggassátok egymást, ne essetek vissza az élet vak kicsinyességei közé és történelemlátó szemeteket be ne hunyjátok pillanatra se, mert ne feledjétek, hogy örök jogaink részbeni diadalának napjaival Erdély sorsa még nincsen megoldva! Áldottak legyenek, kik ezt tették értünk: Főméltóságú Kormányzó urunk, nagy barátaink Hitler, Mussolini, az ország élén állók, dicső hadseregünk és a szilárd hit, amely most szó szoros értelmében a hegyeket áthelyezte, az egész magyar nemzet, amelynek elvitathatatlan joga annyi kilátástalanság után végre megkapta igazát. Áldottak legyenek, de ne feledje senki közülük hogy a megtartó munka felelősségteljes kötelesség ezután következik. Ennek a munkának, azonban Erdély további, történelmi sorsával is kell számolni és a történelem nem vár. Ne feledje senki közülük, hogy az Erdély közepén húzódó vonalon ma még öröm jajjal találkozik és körülöttünk a nemzete szörnyű birkózása, küzdelme zajlik, a világ és a népek új jövendőjéért.

És most félreállok a film útjából. Jöjjön a történelmi pillanat. Magyarország történelmének egyik legdicsőségesebb eseménye: a magyar igazság vér¬telen győzedelme. Nézzétek, hogyan ujjongtak fel huszonkét évig elnyomott milliók.

Lássátok és aztán összefogott kézzel fohászkod¬jatok: — Ne add, Isten, hogy ez a fenséges öröm megérdemelt boldogság, a minden arcról kiáltó hit és bizalom, reménység, új életre támadás, nagy fel¬lélegzésünk valaha lehervadjon, a csalódás keserűségébe fulladjon; hanem legyen minden magyar számára ma és mindenkoron a honszerző és megtart erő kiapadhatatlan forrása, menedéke és biztonsága!

Beküldte: Bíró Mátyás, Budapest