Amilyen sok adatot találunk Keresztelő Szent Jánosról a Bibliában, olyan nehéz összeraknunk a róla alkotott helyes képet. Másként látják és láttatják az evangélisták és Jézus kortársai, mást olvasnak ki missziójából az első keresztények és mást az egyházatyák.

Theodosius egyházatya szerint Ein Kharimban született. A Szentírásból tudjuk, hogy nem volt pap, de a Jordánnál keresztelt és bűnbánatra szólította fel népét. Sokan úgy beszélnek róla, mint nazir, Istennek szentelt férfi –, aki már születésétől kezdve bort és részegítő italt nem iszik, böjtöl és vállalja a pusztai remeteség minden kényelmetlenségét. Sáska és vadméz az eledele, s emiatt a vegetáriánusok is előszeretettel hivatkoznak rá, mint példaképükre. Isten szócsövének, a pusztában kiáltó hangnak tartja magát, aki Isten közelgő ítéletét, a Messiás érkezését harangozza be. Heródes nem is tudja elviselni a kritikát, amit törvénytelen házassága miatt kap Jánostól, ezért Machérusz erődjébe záratja, majd egy könnyelmű ígéret nyomán lefejezteti.

De radikális vallási mozgalmának olyan ereje volt, hogy még az arab és zsidó világban is óriási irodalma keletkezett. És ha a qumráni esszénusok szektájára gondolunk, akkor mai napig tartja magát.

Már fellépésének történelmi körülményei is gondviselésszerűek. Gondoljuk csak el: 800 éve ragadta el Illést Isten. Illés volt annak idején a Messiás megérkezését előkészítő próféta. 500 év telt el a babiloni fogságból történt szabadulás óta. A választott nép vezetői bebetonozták magukat a hatalom igézetébe. Ismerős a képlet. A Messiás egyre késik, a nép várakozik, a törvény súlya kibírhatatlan. És akkor megjelenik egy nonkonformista pap-ivadék, aki nem hajlandó elfogadni a fennálló vallási és világi rendszert, nem akar ehhez alkalmazkodni, hanem szinte keresve vele az összeütközést, részvét nélkül hirdeti meg a közelgő világvégét, az ítélő Isten érkezését.

Ő nemcsak a puszta prófétája, hanem az utolsó óra prófétája is. Vele fejeződik be a száműzetés, a kivonulás, vele válik valóra a szabadulás. Két szövetség határmezsgyéjén áll. Prófétai szabadságában nem gátolja sem papi származása, sem a nép elvárásai, sem a vezetők véleménye. Az addigi prófétákat messze meghaladó heves kirohanásaival önmagában is feszültséget kelt a nép körében. Azonnali, gyökeres változásokat akar – radikális megtérést kér mindenkitől, ha nem akarnak elveszni. Nagytakarítást akar végezni, ami előtt megérkezne a Messiás. És szorít a határidő. Nem ér rá holnap megtérni! Vitára késztető, civódásra sarkalló, ellenállhatatlan hatású beszédeivel valósággal lehengerli az egyszerű tömeget, de a nép vezetőit is nyugtalanítja. Lényével tiltakozik a papi kaszt, az egyházi vezetők visszaélései ellen, kemény kritikával illet mindenkit, aki nem hajlandó bűnbánatot tartani. Prófétai hevületben kitör a kor vallási gyakorlatából, eldobja a régi gondolkodásmód kaptafáit, és a népben felfakasztja a vágyat az igazságtevő Isten után.

Figyeljük meg, hogy János az ószövetség peremén, ószövetségi-illési, Jeremiási istenképben gyökerezve, úgy hirdeti a bűnbánat keresztségét, hogy közben az ajtóban kopogtató, világvégét jelző Messiás érkeztére hívja fel a figyelmet. Ma is mennyi jóslat lát napvilágot a világvégével kapcsolatban: Nostradamus, szekták, ökológiai katasztrófa, népességrobbanás, sárga veszedelem, harc a nyersolajért és az ivóvízért, a nukleáris hatalmi versengés emberiséget fenyegető réme, és még sorolhatnánk. Hány álpróféta sétál köztünk „megmondóember”, szakértő, tudós, természetvédő meg ki tudja milyen liberális- vagy radikális álruhában? Riogatnak a turáni átokkal, elhitetik velünk, hogy öngyilkos nemzet vagyunk, hogy búra termett a magyar és hasonlók...

Azonban Jézus Krisztus az életet hozta, nem a halált! Teljesen új alapokra állította az Isten és ember viszonyát. Merész a gondolat, de hadd hasonlítsuk össze Jézus örömhírével ezt a Jánosi prédikációt: „a fejsze a fák gyökerére tétetett” – mondja János. „Nem akarom a bűnös halálát, hanem, hogy megtérjen és éljen” – mondja Jézus. „Viperák fajzata” – mondja János. „Hagyjátok a konkolyt az aratásig” – mondja az Úr Jézus. János hangja dörgedelmes, pusztában kiáltó hang, Jézus szava örömhír, evangélium! „A megroppant nádszálat nem töri le, a pislákoló mécsbelet nem oltja ki.” János szerint Isten ítélete szörnyű és könyörtelen, Jézus szerint az Isten és a felebaráti szeretet lesz a mérce a végítéleten. János annak ellenére, hogy rokona, kortársa Jézusnak, annak ellenére, hogy később megkereszteli, és rámutat, – „Íme az Isten báránya!” – valójában nem ismeri Isten titkát. Nem is ismerheti. János az ószövetségi szigorú, ítélő Istent prédikálja, Jézus az irgalmas Istent. Az Úr Jézus később azt is mondja róla, hogy „asszonyok szülöttei közül nem született nagyobb Keresztelő Jánosnál”, de mi, akik Krisztusban már megkaptuk a kinyilatkoztatás teljességét, nagyobbak vagyunk Jánosnál. Mi már megismertük Krisztusban Isten szeretetét, nincs okunk félni, hiszen Krisztus az élet pártján áll. Ő nem azért jött, hogy a bűnös meglakoljon, hanem, hogy megtérjen és éljen.

Keresztelő János, amikor Isten közelgő ítéletét hirdeti, nagyon türelmetlen hangot üt meg. Szembesíthetjük magunkat a kérdéssel:: nem bujkál-e gyakran bennünk is ez a Jánosi, nem teljesen újszövetségi hit, ez a fajta türelmetlenség? Jaj, de türelmetlenek tudunk lenni olykor! Egymás szavába vágunk, és a másik helyére tolakszunk. Bosszankodunk, ha egy percet várnunk kell a jelzőlámpánál, valósággal sértésnek vesszük, ha az előttünk levő autó sofőrje ügyetlenkedik. Kapkodunk… Sürget az idő, ilyen a világ – mondjuk, és rohanunk. Mindent most akarunk megoldani és elintézni. Mindent egyszerre akarunk. Mind a két végén égetjük életünk gyertyáját. Nem bírjuk kivárni, amíg megérik a gyümölcs, már zölden leszedjük. És azt mondjuk, hogy a zöld almában több a vitamin. És nincs időnk semmire. Összecsapjuk, elnagyoljuk feladatainkat. Nem fektetünk hangsúlyt az elmélyülésre, nem állunk meg, nem töltekezünk, nem hagyjuk hogy bennünk a dolgok, az érzések, tapasztalatok, leülepedjenek, megérjenek. Add meg Uram, de most, rögtön! Azonnal szétcsapunk, ha vélt vagy valós igazságtalanság, hátrány ér. Elhamarkodottan, felületesen döntünk. Például egy alkalmazott elbocsátásakor, vagy amikor belevágunk egy kezdeményezésbe. A végletetekben járunk: vagy azt hisszük mindent nekünk és most kell megoldanunk, vagy legyintünk és semmi mással nem törődünk, csak a saját érdekeinkkel. Forrófejűen nyilvánítunk véleményt olyan dolgokról, amelyeket nem ismerünk. Hallomásból tájékozódunk, nem nézünk utána a dolgoknak. Funkcionális analfabéták lettünk. De a nagy baj az, hogy Isten felé is így fogalmazzuk meg elvárásainkat – ha egyáltalán hozzá fordulunk. Ha pedig nem hallgat meg rögtön, letörünk, egyébbe kezdünk, vagy jöhet a drog, az alkohol, a depresszió.

Holott nem kellene mindent rövidre zárnunk. Vannak folyamatok, amelyeket érdemes kivárnunk. Szinte maguktól zajlanak, de időre van szükségük. Egy ember személyi érlelésében, lelki fejlődésében is mennyi időre van szükség. Meg kellene tanulnunk egyfajta távolságtartást, egyfajta belső feszültség elviselését, miközben megőrizzük lelki békénket. A lánglelkű Keresztelő Jánost hevítette a szent buzgalom, és nem értette, furcsának találta Jézus magatartását, aki nem azonnali ítéletet hirdetett, hanem Isten országát. Ahol Isten türelmes a bűnösökkel szemben. Haladékot ad, esélyt kapunk a szeretetben való felzárkózásra. Ahogy a gazda bízik abban, hogy a fa előbb-utóbb termőre fordul, sőt abban is, hogy a búza őszre mindenképp beérik, és láss csudát – konkoly is búzává változik. Éppen ezért, testvéreim ne ítélkezünk elhamarkodottan! Isten malmai lassan őrölnek. Adjunk időt, lehetőséget önmagunknak is, a másiknak is, és Istennek is, – hogy megérinthessen az ő kegyelme. Anzelm Grün OSB idéz egy történetet a pusztai remeték életéből, amely szerint két szerzetes a városba ment, hogy ott termékeiket, kézimunkáikat eladják. A város kapujában elváltak egymástól, hogy dolgaikat elintézzék. Az egyiküket elcsábította egy gazdag asszony, és bűnbe esett vele. Megüzente testvérének, hogy ne várjon rá, ő marad, megnősül. De a társa nem akart hallani a fülének. És azt üzente vissza: nincs Istennek tetszésére, ha valaki ilyeneket mond az én tiszteletreméltó testvéremről. És hét éven át, télen – nyáron, böjtölve és imádkozva várt a testvérére a megbeszélt helyen. Hét év után, végül díszes, puha ruhába öltözve megjelent a testvér, találkoztak. Bemutatkozott, de a szerzetes azt mondta neki: – „Te nem az vagy, akinek most látszol, te szerzetes vagy!" Továbbra is hitt a másikban rejlő jóban, s nem hagyta, hogy a bűn látszata félrevezesse. És a történet szerint, hite igazolta őt. Szerzetes társa felhagyott a bűnös élettel, és visszatért vele a monostorba.

A lélektan tudománya is igazolja a szentéletű remeték, a szentek példáját, az Úr Jézus tanítását. Ha hiszünk abban, hogy a másik emberben alapvetően a jó lakik, akkor ő tényleg megváltozik. Ösztönszerűen oda szoktunk igazodni, amit elvárnak tőlünk,(lásd média, viselkedés, divat, reklám…). Isten olyan, mint egy jó pedagógus: többet néz ki belőlünk, mint amit mi magunkról elképzeltünk. Nem akarja, hogy lusta, buta „diákok” legyünk, hanem a szeretet teljesítményével akár magunkat is felülmúlhatjuk. Tehát ha a másik emberben is a rejtetten ott élő Krisztust szeretjük és szolgáljuk, ha ezt „kinézzük” belőle, lassan a benne lévő istenarcot szabadítjuk fel.

Keresztelő János mindenek előtt próféta volt. Az Újszövetség előhírnöke. Messze megelőzte korát. Rádöbbentette az embereket, mire van igazán szükségük. Nyugtalanította, mondhatni idegesítette őket, – mint amikor a kavics beleszorul a cipőnkbe. Kiprovokálta belőlük a megtérést, a kijózanodást.

Ez a próféták szerepe, ez az egyház prófétai szerepe ma is! Nem annyira jövőbe látni, mint inkább megértetni a jelent. Nem előre küldeni az embereket, hanem elől járni jó példával, és mint a mágnes, vonzani a többieket magunk után. A prófétai egyháznak segítenie kell a világnak, hogy kiolvassa az idők jeleit, hogy megtalálja a jelen eseményeinek, folyamatainak, történéseinek rejtett üzenetét, hogy felfedezze felfedezni Isten rejtett tevékenységét a világban. Rámutatni arra, hogy a formális vallásosság, a rítusok önmagukban senkit sem üdvözítenek. Hogy vegyük észre: a formák kiürültek, égünk, kimerülünk, megkoptunk, elfáradtunk. Ipari méretekben megy tönkre a szeretet és Isten-kapcsolatunk. Nos hát, ideje volna meghallanunk a bennünk feltörő prófétai Lélek hangját! Az említett hasonlatnál maradva: rázzuk ki a követ a cipőnkből! Ugyanez érvényes a nemzeti összefogás témájára is.

Ismerős sokak előtt Jerzy Popjeluszko, lengyel pap hősiessége, vértanúsága. A középnemzedék még emlékszünk, ahogyan a Szabad Európa Rádió bemondta. Nemrég avatták boldoggá több százezer ember jelenlétében. Ez a fiatal, beteges alkatú lengyel pap úgy emelkedett ki a kommunista lengyel elnyomás ellenállói közül, hogy a szentmiséin, amelyeket a Szolidaritás szakszervezet munkásainak celebrált, a békeköszöntést még azzal toldotta meg – „és ne engedjük, hogy a gyűlölködés vezessen minket.”! Az acélgyár munkásainak ő lett a gyóntatója és lelkivezetője. Ha kellett anyagiakkal segített, megszervezte a munkások szabadegyetemét, nyíltan beszélt, és a hitet hirdette. Mindhalálig. 1984 október 19-én Varsó felé utazva, kocsijából kirángatták, a titkosrendőrök, a KGB támaszpontjára vitték és agyonverték. Megkínzott holtestét a közeli víztározóba dobták. De a sofőrnek sikerült megmenekülni és hírt adott a történtekről, mire aztán kiadták a holtestét. Már ez a temetési menet jelezte, hogy az imádságnak, az egyház prófétai erejének nem tud az erőszak ellenállni. Amikor Popjeluszko holttestét Varsó felé szállították, több száz gépkocsin tülkölve kísérték, az út menti falvak és városok népe gyertyával térdelt az út mentén. „A Szolidaritás szakszervezet azért ejtette oly gyorsan ámulatba a világot, mert nem erőszakkal harcolt, hanem térden állva, rózsafüzérrel a kezében” (Magyar Nemzet 2010 jún.7).

Valójában ez a prófétai lelkület. Amikor kész vagy elmenni a végsőkig. Nekünk sem elég magyarkodni. Persze fontos, hogy ápoljuk anyanyelvünket, kultúránkat, ismerjük történelmünket, – magyarul. Fontos, hogy ne marakodjunk, hogy fogjunk össze, és fontos, hogy megmaradjunk magyarnak – a csángók is –, de mindenek előtt örök üdvösségünk a fontos! Erre a prófétai lelkületre volna ma szükség!

A prófétát nem lehet sémákba zárni. Nem azért, mert ismeri a jövendőt, hanem azért mert útkészítő, előre megy az Isten útját mutatva a többieknek. Annak idején, a próféta, az előfutár segítette, átvezette népét a pusztán, hogy népe biztonságban hazaérjen az ígéret földjére. Ugye ma is, mielőtt egy zöldmezős beruházást készítünk, vagy ha egy sikeres befektetést szeretnénk nyélbe ütni – előtte hatástanulmányt készítünk, tervezünk, felmérjük, a helyzetet, úgynevezett kockázatelemzést végzünk. Ha egy háborús övezetben katonai konvoj halad keresztül, előre mennek a tűzszerészek és aknamentesítik a terepet.

Minden hívő ember prófétai hivatást kapott. Mindegyikünket már születésétől kiválasztott az Úr, mint Keresztelő Jánost. Mindnyájan útkészítők vagyunk. Isten országának ránk vonatkozó útszakaszával vagyunk megbízva. Megismertük Krisztusban Isten üdvözítő szeretetét, de ennek tanúságtevői kell, hogy legyünk. Nemcsak prófétai szavakkal, hanem prófétai tettekkel, magatartással. Keresztelő János egész habitusa – ruházata, táplálkozása, megjelenése, gondolkodásmódja – prófétai volt. Az egyháznak is újra magára kell öltenie prófétai mivoltát.

A próféta szabad ember. Nincs lekötelezve senkinek – még saját magának sem. Nincs kiszolgáltatva semmilyen földi hatalomnak, nem érdekei határozzák meg. Nem akar másoknak megfelelni, nem haszonleső, számára csak Isten akarata a fontos. A próféta mindent az Istenhez való viszonyában vesz észre. Ezért nem vásárolható meg, nem lehet őt megvesztegetni. Neki küldetéstudata van, és biztosan látja a célt maga előtt. Neki nincs félteni valója, nem lehet őt megfélemlíteni, hiszen teljesen rábízza magát Istenre. A próféta a végső valóságra, a dolgok lényegére figyel. Mélyebben lát, mint a szociológusok vagy a közgazdászok. Mi magunkra ismerünk-e az iménti jellemvonásokban?

A mai világ nem szereti a prófétaságot, a prófétaiságot… Világuknak az tetszik, ha minden kiszámítható. Az egészség, a hosszú élet, a fizetés, a nyugdíj, az ügyfél, a vendég, az inkasszó, még Isten is! Legyen kiszámítható a költségvetés, a kormány, a megvalósítások, és négyévenként lehessen számon kérni. Mert ha nem, ha csalódtunk, többet nem választjuk meg. Mi nem szeretjük a meglepetéseket, miközben mindig mindenből új kellene. Nem szeretjük, ha zavarnak. Foglaltak vagyunk, tele van a határidőnaplónk, – vajon hány bejegyzésünk szól Istenről? Istent beleszámoltuk? Ki lehet-e azt számítani, mikor kapok szívrohamot, vagy agyvérzést? Be lehet-e írni a naplóba, hogy a másik embernek mikor lesz szüksége rám? És meg tudjuk-e mérni, hogy mennyi? A szeretetnek, a hitnek és reménynek van-e mértékegysége?

Az egyház prófétai arca abban is áll, hogy mondanivalóját meri közölni a világgal – még ellenszélben is. Fel meri tenni a kényelmetlen kérdéseket, és tudja figyelmeztetni, ha kell, az emberi méltóságra, tettei következményeire. Fel kell hívnia a világ figyelmét a szent és igaz értékekre, a teremtett világ alaptörvényeire. De a világ csak akkor hallja meg a prófétai szót, ha hiteles próféták szólnak hozzá, mint Keresztelő János. Akkor akár fel is kapja a fejét. Azt gondolom, ilyen nézőpontból, maga a válság is jót tett az egyháznak.

Kellett nekünk ez a papok évében felfakasztott gennyes seb, kellett ez a világméretű botrány, hogy újra gatyába rázzon, hogy újra felélessze bennünk a prófétai lelkületet… Hogy teljesen ezt a jelszerű életet, ezt a Krisztushoz tartozást mutassuk meg a világnak. Ne az intézményekkel dicsekedjünk, se a megvalósításokkal, ne a számokkal zsonglőrködjünk, hanem az istenszeretetnek ezt a sugárzó örömét kedveltessük meg másokkal is. Ha kell szegényen, eszközök nélkül, kiszolgáltatottan, ha kell, ünnepeink méltóságával, az átélhető és megtapasztalható istenélménnyel, a sugárzó hittel.

Az igazi próféta rámutat Jézusra. Nem tesz olcsó engedményeket a világnak, nem alkuszik meg, és nem dörgölőzik a nagy többség véleményéhez, – hanem szembemegy a trendekkel és divathullámokkal. A valódi próféta nem zsarolható.

Azonban még Keresztelő János is belesett abba a csapdába, amikor a börtönben szertefoszlottak mozgalmának célkitűzései, – Jézus meg nem állt be követői közé, sőt néhány tanítványa is Jézushoz szegődött – és azt kérdeztette Jézustól: Te vagy-e a Messiás, akinek el kell jönnie, vagy mást várjunk? Mintha megbotránkozott volna Jézuson, hogy túl olcsón adja az üdvösséget, ahhoz képest, amit ő meghirdetett.

Mi is sokszor nekiszegezzük Istennek a kérdést: miért kell szenvednünk, Uram? Hiába hittünk, becsaptál! Nem erre számítottunk, nem így képzeltük el… Kiábrándultunk egyházadból, a papokból, megcsontosodott az egész intézmény. Hol vagy Uram? Sokan már azt is fontolgatják, hogy jobb lesz átváltani „rokonszenvesebb” Messiásra…

Vagy nem inkább elvárásainkban, a kicsinyességgel összetákolt, éretlen istenképünkben, valószerűtlen ábrándjainkban csalódtunk?…

Mert Isten a meglepetések Istene, a találékony szeretet Istene, aki mindig tartogat újat. Szentlelke most is felhevíti bennünk a prófétai lelkületet. És csak a prófétai lelkűeknek, a reá érzékeny, alázatosaknak nyilatkoztatja ki magát. Az olyanoknak, mint Keresztelő János, akik el tudják ismerni: „neki növekednie kell, nekem pedig kisebbednem”. János időben megelőzi Jézust, de Jézus nem akar János nyomába szegődni. Ő tovább lép, megnyitja a mennyek országának tágasságát, együtt eszik és iszik a bűnösökkel, vállalja a türelmes szeretet kockázatát.

A Jézusban megnyilatkozó Isten úgy irgalmas, hogy nem csap le, kegyetlenül, azonnal, hanem végigkísér életünkön, és csalogat, vonz, felébreszti bennünk a vágyat utána. Nekünk úgy kell hirdetnünk a megtérést, hogy az nem pusztán etika, és humánerkölcs, – vagy ahogy szoktuk mondani, betyárbecsület –, hanem Isten- és egymás szeretetéből táplálkozó újszövetségi hit, életmód, örömhír! Építkezés, országépítés: itt a Földön, már egy szebb, emberibb társadalomé és hosszú távon Isten országáé.

Nemrég a Duna Televízió is levetítette A Pityergő teve c. mongol–német dokumentumfilmet, amely a Góbi sivatagban játszódik. Arról szól, hogy a mongol pusztában, egy három jurtából álló családi tanyán, megellik a teve. Kicsinyét nem gondozza, nem szoptatja. (A korszerű szingli jut eszünkbe róla.) Gazdái mindent megpróbálnak, lekötözik, borját melléje taszigálják, de az anyateve elrugdossa. Elmennek a láma szertartására, az sem segít. Az öregek kisütik, hogy ebben a helyzetben egyedül a hegedű az egyetlen megoldás. Két kis unokájukat elszalasztják a városba. Az út vagy kétnapi tevegelést jelent a sivatagban. A város maga terebélyes jurta tábor, a középen lepukkant panelházzal, ez az iskola. Itt tanít a hegedűtanár. A gyerekek előadják neki a gondjukat, a hegedűs azt mondja, hogy nem ér rá, de az ügy annyira fontos, hagy szakít rá időt. S valóban pár nap múlva egy motorbiciklin meg is érkezik. Az anyatevét lekötik, a borjat melléje állítják. A fiatal gazdasszony simogatja a tevét, énekel. Mintha mongolul énekelne egy magyar népdalt. A hegedűs pedig játszik a földre állított, kéthúrú, cselló alakú hangszerén. A tevetehén hallgatja, s nagy szemét lassan elöntik a könnyek. Borját tőgyéhez engedi, – s ettől kezdve boldogan élnek… Sokan látták ezt a megható filmet.

Vajon mi fel tudjuk-e fakasztani a világban ezt az Isten utáni vágyat…? Mi kell ahhoz, hogy a világ, a környezetünk, a média-politikum sírva fakadjon? Nem ezt a prófétai ihletet várja tőlünk a világ? „Mit tehetünk hozzá a tevetehén könnyeihez?”(Czakó G.)

Isten azt várja el tőlünk, hogy építsük az ő országának útját. Ahogy azt Keresztelő János is tette. Hogy az utánunk következő nemzedékek rajtunk keresztül találják meg az utat Isten Bárányához.

Sebestyén Péter