Sarlós Boldogasszony (latinul Visitatio Beatae Mariae), az áldott állapotban lévő Mária ünnepét a XIII. századtól kezdve július 2-án tartja az egyház; liturgikus neve „Szűz Mária látogatása Erzsébetnél”. A megfogant és sarjadó élet feletti öröm kifejezéseként a búza érését, az aratás kezdetét is régtől e jeles napon ünnepelték. 

 

 

„ Magasztalja lelkem az Urat, és szívem ujjong üdvözítő Istenemben.

Tekintetre méltatta alázatos szolgálóleányát:

Íme ezentúl boldognak hirdet minden nemzedék,

mert nagyot művelt velem ő, aki Hatalmas...”

Lukács evangéliumában olvashatjuk a Magyarországon Sarlós Boldogasszony ünnepeként ismert eseményről, Mária látogatásáról Erzsébetnél. Az örvendetes rózsafüzér második titka áll e jeles nap középpontjában: „Akit te, Szent Szűz, Erzsébetet látogatván méhedben hordoztál”. Mária és Erzsébet találkozásakor Erzsébet eltelt a Szentlélekkel, méhében megmozdult, „repesett” a magzat. Fia, Keresztelő Szent János, a leendő előfutár, anyja méhében megkapta a megszentelő kegyelmet.

„Boldog, aki hitt annak, beteljesedésében, amit az Úr mondott neki.” Sarlós Boldogasszony az áldott állapotban lévő Boldogságos Szűz Mária ünnepe. A középkorban e napnak vigíliája és nyolcada volt. Az egyházi ünnep viszonylag későn, csak a XIII. században, a ferencesek révén terjedt el; 1389-ben november 9-én vált egyetemessé, amikor IX. Bonifác pápa kiterjesztette ki az egyházra. Kibontakozása a barokkra tehető. VI. Orbán pápa a nyugati egyházszakadás napjaiban az Erzsébetet látogató Szűzhöz könyörgött, és kérte, hogy töltse el kegyelmekkel a bajokkal küzdő egyházat, ugyanúgy, ahogy látogatása boldogságot vitt Zakariás házába.

A magyarországi Boldogasszony megnevezést Szent Gellért püspök ajánlotta, így tisztelvén a Szűzanyát. Az ünnepnap magyar elnevezése népi eredetű, Sarlós Boldogasszony a búza érésének, az aratásnak is napja. Mivel az egyházi ünnep egybeesett az aratás kezdetével, a népnyelv sarlós jelzővel illette. A népi gondolkodás összekötötte a szakrális ünnepet a mezei munkáéval, Mária áldását kérve a termésre, az aratók munkájára.

A hajdanvolt ember minden munkáját a Szűzanyával és az ő oltalma alatt végezte, az aratás és a gabona begyűjtésének idejére eső ünnepnek a Boldogasszony nevét adta. Minden esztendőben annyi termést kértek az Úrtól, hogy jusson a szegényeknek, az ég madarainak, az anyaföldnek s az elhunyt lelkeknek is belőle. Sarlós Boldogasszony, az aratás édesanyja és királynéja gondoskodik a szegényekről és az ég madarairól is. A szegények és a szükségben szenvedők gondviselője, a betegségben és a fogságban gyötrődők párfogója, a halottak oltalmazója. Ő a gyermeket váró édesanyák vigyázója is. Az ünnep vigíliáján emlékeztek meg Mária anyaságáról. Ez a nap adta alkalmát a szegénygondozásnak, az anyaság ünneplésének és az aratás szakrális kezdetének is.

Szokásaiban gazdagon megmutatkozik a magyar nép szűzmáriás lelkülete. Eleink úgy hitték, hogy Mária arat, és Jézusra hagyja, hogy begyűjtsön és a búzát a konkolytól elválassza. Sarlós Boldogasszonykor a pap megáldotta a szerszámokat, de ténylegesen nem dolgoztak e napon, az aratás az ünnep másnapján, július 3-án vette kezdetét. Sarlóval az asszonyok arattak, a férfiak a kévét kötözték. Egyes helyeken a föld keleti sarkában kezdték az aratást; az első két kévét rögtön keresztbe fordították, s köszönő imát mondtak mellette. Másutt az aratás végén a legszebb darab búzából készítették a „Jézuskévét”: a gazdaasszony kikereste azt a búzatövet, amely három egyforma növésű szép kalászt termett, és piros szalaggal a kalászok alatt egybekötötte azokat. A körülötte termett búzát sarlóval vágták le, és kévébe kötve lefektették „Jézus” köré. Letérdeltek rájuk, és imádkoztak. Az aratókoszorú régen templomi szentelmény s szinte minden templomunknak éke volt. A kévéket országszerte keresztbe rakták, a felsőt „papkévének” nevezték.

Magyar Kurír