A vasárnapi evangéliumi rész a Krisztus -követés, a
keresztény élet néhány feltételét gyűjti össze és tárja elénk, úgy
ahogyan szent Lukács evangélista megőrizte, ahogyan Jézus oktatta az őt
hallgató sokaságot. Néhány feltételt sorakoztat fel, amellyel
mindenkinek szembesülnie kell, aki elszánja magát az Úr Jézus
követésére.
Annak ellenére, hogy az evangélium örömhírt jelent, a mai részben felsoroltak komolyan elgondolkodtatnak és első hallásra, akár idegennek is tűnhetnek. Mintha nem Jézus ajkáról hangzottak volna el. „Aki hozzám jön, de nem gyűlöli apját, anyját, feleségét, gyermekeit, fivéreit és nővéreit, sőt saját magát is, nem lehet az én tanítványom.” Az a Jézus mondana ilyent, aki azt mondta, hogy nem lerombolni jött az Ó-szövetségi törvényt, hanem tökéletesíteni? A tíz parancsban pedig tételesen szerepel a szülők iránti szeretet. Az a Jézus kérné ezt tőlünk, aki megtanította a főparancsot, amelyben arra szólít fel, hogy úgy szeressük felebarátunkat, mint önmagunkat, vagy aki visszaadta anyjának a halott naimi ifjút?
Kemény kifejezésnek tűnik, sőt szószerinti olvasatban nem is egyeztethető össze az evangéliummal, az Úr Jézus tanításával, mert Ő sosem biztatott gyűlöletre, ellenségeskedésre.
Tudnunk kell, hogy a héber, az arám nyelv, amelyen eredetileg elhangzott Jézus kijelentése szegény a kifejezésekben. Nem ismeri az árnyalatokat. Tömör mondatokat, néha bárdolatlan kifejezéseket használ. Ezért az evangélium más mondásaival, és lelkiségével összefüggésben kell értelmeznünk. S még, ha nem is a szorosan vett szószerinti értelménél maradunk, még mindig jócskán kifejezi azt a határozott álláspontot, amelyet Jézus követőitől megkíván, hogy semmit ne helyezzünk elébe a vele való kapcsolatunknak.
Már a kereszténység első századaiban azok, akik a pogányságból a kereszténységre tértek szakítaniuk kellett egy világias kultúrával, szokásokkal, amelybe bele születtek. Nagyon sokszor szembe találták magukat a környezetük rosszallásával. Az ismerősök, a rokonok, nem kevés esetben pedig maguk a szülők ellenezték a keresztény hitre térést, amelyért nem ritkán halál büntetés is járhatott. Mindez ilyenkor nehéz döntés elé állította a megérőt, viszont Jézus szavai követelményként hirdették: „Aki.. nem hordozza keresztjét, és nem követ, nem lehet a tanítványom.”
Ezek hallatára hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy mindez már a múlté, és azt hisszük, hogy mára egész más a helyzet.
Pedig ma is vannak országok, ahol tilos a keresztény tanokat hirdetni és a szentírás néhány részletéért embereket ítélnek halálra. Országok parlamentjei manapság is hoznak olyan törvényeket, amelyek az Isteni törvényekkel, vagy a természet törvényével is ellenkeznek. Ma is vannak szülők, akik ellenzik, hogy gyermekeik szerzetesi-, papi életformát válasszanak. Akár azon is elgondolkodhatunk, hogy házasság kötéskor, pályaválasztáskor hányan veszik komolyan figyelembe a keresztény élet követelményeit, alapértékeit, törvényeit. Íme, hogy a Jézusi követelmények ma is időszerűek, ma is időszerű az Úr Jézusnak a megtérésünket célzó felszólítása.
Valaki a megtérést a napfelkeltéhez hasonlította. Azt mondotta, hogy, hogy az éjszaka és a nappal között az a különbség, hogy a napfelkelte után egész másként látjuk a világot. A dolgok alakot, formát nyernek, mindenre fény árad. Ilyen a megtérés is. A Jézusi tanítás alapján állva mindent másként látunk. Lehet, hogy mást sugall a környezetünk, előfordul, hogy a barátaink egész mást tanácsolnak, vagy akár még a szüleink véleményével is szembe kerülhetünk, de nekünk nincs más választásunk, mint a keresztény élet komolyan vétele, mert Jézus kijelentése nagyon sürgetően hangzik: „mindaz, aki közületek, nem mond le mindarról, amije van, nem lehet az én tanítványom.”
