Számunkra Istentől kapott nagy ajándék a döntés képessége. Nagyon sok
szép és jó fakad ebből, de sajnos ugyanakkor a rossz és a bűn forrása
is lehet egyben. A Szentírás gyakran foglalkozik ezzel az emberi alap
tapasztalattal. Ennek egyik példájáról olvasunk Mózes második
könyvében. Amíg Mózes a Sinai hegyen tartózkodott, hogy átvegye
Istentől a tízparancsot, a nép megunta a bizonytalan várakozást és
fellázadt.
A láthatatlan Isten helyett valami kézzel foghatóra áhítoztak, és ezért arany borjút öntöttek maguknak. Ezt a hűtlenségüket a nép eredeti bűnének is nevezhetjük, amely végigkíséri a választott nép történetét. Az egész történet nagyon sok emberi vonást tükröz. Kezdve az öntött borjú elkészítésétől, egészen Mózes közbenjárásáig. Mózes imája, olyan, mint amikor haragvó embert akar lecsillapítani valaki, hogy nehogy meggondolatlanságot kövessen el. „Uram, miért lobbannál haragra néped ellen, amelyet nagy hatalommal és erős kézzel kihoztál Egyiptomból?….” És mivel Isten irgalmas, és könyörületes Mózes közbenjáró imája meghallgatásra talált: „az Úr könyörületre indult, és visszavonta a csapást, amellyel népét megfenyegette.” Az evangéliumban olvasható példabeszédek gyönyörű hasonlatokkal írják körül és fejezik ki Istennek ezt a velünk szemben tanúsított könyörülő jóságát. Ugyanis Isten természetéről, velünk való kapcsolatáról csak hasonlatokban tudunk beszélni. Amikor a magukat igaznak tartó farizeusok és írástudók zúgolódni kezdtek azért, mert Jézus szóba állt a vámosokkal és bűnösökkel, Jézus példabeszédekkel válaszolt, amelyekben kifejtette, hogy Isten szeretete olyan, mint az elveszett bárányt kereső pásztor. Az aggódó pásztor is, amikor megtalálja az elveszett bárányt vállára veszi, haza viszi és otthon az örömét megosztja a barátaival és szomszédaival. Az özvegyasszony is miután megtalálja elveszett pénzét ünnepet rendez. És még inkább ünnepel az atyja, aki miután hazatért a tékozló fia visszafogadja az atyai örökségbe. Ünnepi ruhába öltöztette, a szabad emberek gyűrűjét húzatta az ujjára és hizlalt borjút vágatott, mert a fia ”elveszett, de megkerült.”
Így ünnepli Isten is a mi megtérésünket, építő gondolatunkat, jó törekvésünket, azt ha rátalálunk a vele való kapcsolatra.
Szent Pál apostol is erről vall, saját élete példájával a Timóteushoz irt levelében. Valószínű, hogy kedvenc tanítványának lelki támogatásra volt szűkség, és azért írta ezeket a sorokat. Nagyon szép, hogy nem a megvalósításaira, hírnevére hivatkozik, hanem Isten kegyelmére. Ebben az önéletrajzi írásnak számító részben bevallja, hogy megtérése előtt káromolta Jézus Krisztust, üldözte őt, és erőszakos ember volt. Azonban hálát ad Isten kegyelméért, ahogyan ő maga írja: „éppen azért nyertem irgalmat, hogy Jézus Krisztus elsőként rajtam mutassa meg végtelen türelmét, példaképül azoknak, akik a jövőben hisznek benne, és így eljutnak az örök életre.” Ugyanakkor tapasztalata, hogy Isten nem csak megbocsátott, hanem megbízott benne és feladatot adott neki, meghívta őt szolgálatára.
Minden emberi meggondolás ellenére, Isten meri vállalni annak a kockázatot, hogy megbízik bennünk. Nem az érdemeink miatt, nem azért már rászolgáltunk, hanem kizárólag, irgalmas szeretetből. Ennek legfőbb célja a lelkünk üdvössége, hogy átalakítsa az életünket, és erőt adjon ahhoz a szolgálathoz, amelynek elvégzése a feladatunk. Isten hív, amikor a lelkiismeretünk, valamilyen jó megtételére ösztönöz. Amikor rájövünk, hogy valamilyen beidegződött rossztól, vagy éppen bűntől meg kellene szabadulni. Akkor, amikor más példáján felbuzdulunk, vagy egy jó könyv-, film hatására felébred bennünk a vágy a jobbá levésre. Mindez az ajándékba kapott, kezdeti kegyelmet jelzi, amelyet a mi esetünkben is a tékozló fiú jó elhatározása, és magatartása kell, hogy kövessen: „felkelek és Atyámhoz megyek.”
