Pál Feri atyával az önbecsülésről beszélgettünk

Pál Ferenc római katolikus pap és mentálhigiénés szakember. Tíz éve minden héten több százan gyűlnek össze előadásain. Olyan emberről van szó, akire érdemes odafigyelni.

Gutman Bea: Tavaly ősszel jelent meg A függőségtől az intimitásig című könyved, melyet azért írtál meg, mert olyan sokan fordultak hozzád párkapcsolati problémákkal, hogy válaszokat kerestél a visszatérő kérdésekre. Azóta már egy újabb íráson dolgozol, amely az önbecsülésről szól. Ezúttal mi indokolja a témaválasztást?

Pál Feri: Tapasztalataim alapján – és a kutatások szerint is – mi magyarok nem rendelkezünk elegendő reális és pozitív önbecsüléssel, ennek hiánya pedig a kapcsolatainkra, a munkánkra, a boldogságra való készségünkre, egy szóval az egész életünkre negatív hatással van. Rájöttem, hogy kevés munkával jelentős pozitív változásokat lehet elérni e téren. Már csak azért is, mert az alacsony önértékelésű ember minden esetben sokkal értékesebb, mint ahogyan önmagát látja.

„Minden ember értékes”G. B.: Mi lehet az oka az irreálisan alacsony önbecsülésnek?

P. F.: Az önbecsülésünk már a magzati kortól elkezd kialakulni. Egy kicsi gyerek még nagyon képlékeny tapasztalattal rendelkezik önmagáról, és szüksége van arra, hogy a számára fontos személyek megfelelő módon tükrözzék vissza őt. Ha pici korunktól kezdve egy reálisan pozitív képet adtak vissza rólunk a szüleink és a nekünk fontos személyek, akkor ezzel meg tudták alapozni a reálisan pozitív önbecsülésünket. Ha nem így történt, akkor később tudatos belső munkára lesz szükség ennek kialakításához. Ilyen esetben ugyanis felnőttkorunkban a külső kapcsolatokban elbizonytalanodhatunk. Túlzottan rászorulhatunk arra, hogy folyamatos pozitív visszatükrözést kapjunk, mert nem állunk olyan szilárd talajon, hogy ennek hiányát el tudnánk viselni. Ez persze a kiszolgáltatottságot is növeli, ami megint csak hatással van a kapcsolatainkra. Ördögi kör. A reálisan pozitív önbecsülés tehát eléggé kikezdhetetlen ahhoz, hogy ne semmisüljön meg, amint a másik átmenetileg nem tükröz vissza bennünket pozitívan, mert például rossz napja volt.

G. B.: Következetesen azt a kifejezést használod, hogy reálisan pozitív önbecsülés. Mit jelent ez pontosan?

P. F.: Egyrészt fontos, hogy az önbecsülés a tapasztalat realitásából nőjön ki, és arra mindig visszavezethető legyen. Egy gyereknek nem alakulhat ki reális önképe és önbecsülése, ha nem dicsérik meg akkor, amikor jót tesz, vagy akkor is megdicsérik, amikor annak nincs alapja. Utóbbi esetben irreálisan pozitív önbecsülése alakulhat ki, ami szintén rengeteget árt, hiszen egy olyan valaki, aki meg van győződve arról, hogy mindent ő tud a legjobban, alkalmatlan az együttműködésre. Ha tehát tapasztalatokra alapuló visszajelzéseket kapunk kora gyermekkorunktól, akkor ki tud alakulni egy reális önképünk, amelynek része az, hogy vannak erősségeink és gyengeségeink. Néha van erőnk valamihez, néha nincs. Közben azonban tudjuk, hogy ez így rendben van, mert szabad hibázni, és a hibát ki lehet javítani. Összességében hatékonyak vagyunk, és kézben tartjuk az életünket, ugyanakkor alkalmasak vagyunk az önátadásra is. Vagyis tudjuk önmagunkat és a másik embert paradoxonokban is látni. Egyszerre tudunk valakit szeretni és néha utálni. Egyszerre szeretnénk valakihez tartozni, és közben távolságot tartani tőle. Ha valakinek jó sok tapasztalata van arról, hogy mindez lehetséges, akkor reális önbecsülése lesz.

A pozitív önértékelés pedig azt jelenti, hogy minden ember értékes lény. Mindenki, aki erre a világra született, jó, hogy itt van, és az élete föltétel nélkül értelmes. Ha valakiben a pozitív önbecsülés a spiritualitás talajáról fakad, akkor előfordulhat, hogy bár egy adott helyzetben erőtlennek mutatkozik, önmagáról akkor is képes azt mondani: jó, hogy vagyok, és ez így van életem utolsó pillanatáig!

G. B.: Mivel járulhatnak hozzá a szüleink, hogy negatív énkép és alacsony önbecsülés alakuljon ki bennünk?

P. F.: A gyermekkorból hozott szülői gátló parancsoknak igen terjedelmes a listájuk. Csak néhány példát mondok: ne létezz, ne fejezd ki magad, ne érezz, ne kérj, ne cselekedj – vagy éppen ne hibázz! A tranzakció-analízis nagy segítségünkre van abban, hogy lássuk: mindannyian hordozunk negatív örökséget is. Érdemes tehát tudatosítani magunkban azokat a gátló tényezőket, amelyeket a szüleink akár akaratukon kívül, a legnagyobb jó szándékkal közvetítettek felénk, mert akkor tudjuk, hogy mely területeken nem vagyunk reálisak. Ennek alapján pedig már hatékonyan dolgozhatunk önmagunkon.

G. B.: Miért lehet az, hogy valakit pozitívan és reálisan tükröztek vissza a szülei, mégis alacsony önbecsüléssel küzd?

P. F.: Először is mindig érdemes megkülönböztetni azt, hogy mit tettek a szüleink, attól, hogy az miként érkezett meg hozzánk. A szüleink cselekedeteinek ugyanis mi csak a lenyomatát hordozzuk magunkban. Sokszor egy-egy nagyon szeretetteljes gesztusuk is negatív lenyomatként élhet bennünk, hiszen a kommunikáció tartalmát mindig a befogadó fél határozza meg.

A másik lehetőség, hogy kitágítjuk a kört, hiszen mindannyian egy többgenerációs családtörténet részeként élünk, ezért nemcsak a saját tapasztalatainkat őrizzük magunkban, hanem több minket megelőző nemzedékét is. Ezért lehetséges az, hogy valaki a felmenői élettörténetéből hordoz bizonyos elemeket. Bár ő személy szerint jó dolgokat kap, mégis osztozik a családja adott esetben nagyon fájdalmas történetéből, és ez gátolja a pozitív önbecsülés kialakulását. Ha tehát valaki meggyőződéssel állítja, hogy nem a szülei viselkedéséből adódik az ő elégtelen önbecsülése, akkor a vizsgálódásait érdemes több generációra kiterjesztenie.

A spiritualitás lehetőséget ad arra, hogy fölismerjük: az életünk nem a szüleinktől, hanem a szüleinken keresztül jön. Ez azt is jelenti, hogy bár nagyon fáj, hogy a szüleimtől nem kaptam meg azt, amire szükségem lett volna, de a szüleimen túl is van élet! Lehet, hogy a szüleim nem mondtak igent az életemre, de Isten igent mondott rá! Éppen ezért jöhet egy olyan helyzet, hogy nem kapunk pozitív megerősítést még a számunkra legfontosabb személyektől sem, de ettől nem semmisülünk meg, mert az önbecsülésünknek van egy rajtuk túlmutató forrása.

„Minden ember értékes”G. B.: Eddig a szülő-gyermek kapcsolatról beszélgettünk, de gyakran előfordul az is, hogy valakinek egy rossz párkapcsolatban sérül meg az önbecsülése.

P. F.: Érdemes megkülönböztetni egymástól az érett és az éretlen szerelmet. Egy érett szerelmi kapcsolatban az önbecsülésünk növekszik, mert azt tudjuk egymás felé képviselni: de jó, hogy vagy! A szerencse fia vagyok, hogy éppen rád találtam! Természetesen előfordulhat, hogy néha túllépünk bizonyos határokon, de egy érett szerelemben egyik félnek sincs szüksége arra, hogy önmaga érzelmi egyensúlyát a másik kárára valósítsa meg.

Sokszor a problémáink végeláthatatlan spirálja abból fakad, hogy éretlen szerelemmel megyünk bele egy kapcsolatba, egy csomó sebet szerzünk, a szakítástól pedig még jobban megrogy az önbecsülésünk. Ahhoz, hogy ebből a nehéz helyzetből kilábaljunk, gyorsan keresünk valakit, aki megerősít minket megtépázott önbizalmunkban. Akit azonban ilyenkor találunk, rendszerint csak újabb terheket rak ránk, mert egy ilyen kapcsolatban sok fontos dolog nem történik meg. A partner puszta eszközzé válik, aki a negatív önbecsülést lenne hivatott gyógyítani, egy ilyen torz helyzet pedig hosszú távon senkit sem tud fejleszteni. Éppen ezért egy szakítással végződő kapcsolat után nem érdemes azonnal belerohanni egy következőbe, jó lenne először gyógyulni és magunkra találni.

G. B.: Egy ideje divatossá váltak az önbizalom fejlesztő tréningek. Szerinted szert lehet tenni ezeken valódi önbecsülésre?

P. F.: Az önbecsülésnek van egy olyan szelete, amely azzal függ össze, hogy képesek vagyunk-e hatékonyan, szabadon és önmagunkat átadva cselekedni. Ezért ha valaki egy tréningen ahhoz kap segítséget, hogy a magatartásmódját megváltoztassa – például az egyes helyzetekben felmerülő stresszt jobban kezelje –, akkor hatékonyabban tud cselekedni. Ez visszahat az énképére, az önbecsülésére, sőt még az önazonosságára is. Tehát ebből az irányból is haladhatunk, de érdemes tudni: pusztán az, hogy megtanultunk egy helyzetben másképpen cselekedni, még nem jelenti azt, hogy valódi önbecsülésre tettünk szert.

Ha azonban a személyiségünk szilárd részévé válik az a meggyőződés, hogy alkalmasak vagyunk az életre, képesek vagyunk szeretni és az élet jó dolgokat is tartogat számunkra, akkor ez minden helyzetben segíthet nekünk. Hiszen egy tapasztalatból fakadó meggyőződésig jutottunk, ami mellett el is tudtunk köteleződni.

A cikk nyomtatásban a Nők Lapja Psziché április–májusi számában jelent meg.