P. Tóth Ede emlékére

 

 

 

 

 

 

Egy korán kilobbant franciskánus élet emlékét, egy szépnek ígérkező költői pálya alig fél évtizedes munkásságát örökítették meg a 30-as évek derekán a szombathelyi ferences teológusok azzal, hogy sajtó alá rendezték szerzetestársuknak, P. Tóth Edének Az eltört hárfa című verseskötetét. (1936. november 27-én)

Tehetsége már zsengéiben megmutatkozott, amelyeket a korabeli lapok, köztük a Zászlónk, az Ifjúság, a Ferences Nemzedék közöltek; később a Katolikus Szemle, az Élet és a Párizsi Katolikus Tudósító hasábjain jelentek meg az egyre kiforrottabb költemények, Az elmúlt fél évszázadban nem hallottunk róla; irodalmi lexikonok nem tartalmazzák nacionáléját; csupán az Irodalomtörténet című folyóirat 1936. évi 3-4. száma közli életrajzi adatait az elhunytak rovatában, Ismeretlenségének oka egyrészt az elmúlt társadalmi rendszer, másrészt az a szerzetesi szerénység, amely írói álnéven fejtette ki irodalmi tevékenységét. Az életében megjelent költemények Szili Vid és Juhos Ferenc aláírással jelentek meg az említett lapok hasábjain.

De ki is volt tulajdonképpen P. Tóth Ede?

A Sopron megyei Szil községben született 1911. április 27 -én, Édesapját, aki molnárként dolgozott, korán elveszítette. Anyját a megélhetési gondok Pestre szólították, és a másfél éves Ferenc otthon maradt a nagymamával; majd az ő halála után a keresztszülők vállalták nevelését saját gyermekeikkel együtt. A negyedik elemi elvégzése után édesanyja magához veszi, és beíratja a Barcsai utcai gimnáziumba. Gyenge tüdeje nem bírja a pesti levegőt, hamarosan beteg lesz, és újra visszatér szülőfalujába a keresztszülőkhöz. Itt újra az elemiben folytatja tanulmányait, és hogy hányatott gyermeki sorsa tovább bonyolódjék, kőszegi rokonai veszik magukhoz, hogy a bencéseknél folytathassa gimnáziumi tanulmányait. Tizennyolc évesen belép Szent Ferenc rendjébe és az újoncidő letelte után a pápai bencéseknél fejezi be a gimnáziumot. Teológiai tanulmányait Szombathe1yen kezdi 1931-ben, de egy év múlva a Rend a franciaországi Monsen-Baroeul-ba küldi a ferences missziók szemináriumában a teológia folytatására és a francia nyelv elsajátítására.

1934. július 8-án pappá szentelik; újmiséjét szülőfalujában mondja, majd pár heti pihenés után visszatér tanulmányainak francia színhelyére. A következő évben betegen hozzák haza a budakeszi tüdő-szanatóriumba, ahol 1936. február 19-én megha1t.

Élt 25 évet ... A ferencesek Budapest, Kerepesi úti kriptájában temették el. Aki "Az eltört hárfa" verseit olvassa, szerzőjüket ennél jóval többnek érzi. Mély emberi témák, kiforrott hang, művészi megfogalmazás jelzik tehetségét. Útkereső stílusán érződik a kortársak, elsősorban Mécs László és József Attila hatása. Nemcsak a lírája könnyed, derűs hangulatú; minden benyomását művészi bájjal tudta dallá formálni, hanem a legsúlyosabb világnézeti gondolatokhoz is játszi könnyedséggel pengeti lantját.

Versei életének, hivatásának hű tükrei. Idegenben élt néhány évig, de sohasem felejtette el, hogy honnan jött. Itt még jobban hevíti a hazaszeretet, nem egyszer csöndes könnyeket csal szemére a honvágy. Élete felfokozott ritmusban telik, s talán a hányatott gyermekévek, a többszörös iskolaváltás, a külföldi tanulmányok, és nem utolsó sorban végzetes betegségének biztos tudata a szítója, ennek az örökös lázban égésnek. Ő többet érez a mindennapi embereknél, többet lát, többet sejt, többet örvend és szenved. Egyszóval: költő.

Rövid pályafutásának talán leggyönyörűbb alkotása az a 12 költemény, amelyet "Strófák az Isten hegyéről" címmel kötött csokorba. E ciklus gondolatai túlnőnek a szerzetesi életformán: az egész emberiség vajúdó válságát analizálja. A dantei gondolat éppúgy felfedezhető benne, mint a madáchi igazságok sokasága. "Az Isten hegy a titkok vára" - fogalmazza meg az első versben, amely egyesek szerint "a boldogság tanyája", mások szerint .megfejthetetlen rejtély, nagy kétkedők örök talánya".

" ... Sokan vannak, kik megcsodálják,

Sokan, akik megvetéssel nézik,

Sokan mondják, hogy szürke rom csak,

Sokan meg, hogy felér az égig ... "

(Az Isten hegye)

" ... Ki küzd, ki megy s verejtékgyönggyel

Útját kirakja s törtet egyre,

Az ér csak fel a vére árán

Az örök, fényes Istenhegyre."

(Menni kell az Istenhegyre)

"Az Isten hegyen nincsen ösvény,

Itt minden út örök-egyéni,

Ki más nyomát akarja járni,

A célt soha el nem éri ... "

(Az Istenhegy útjai)

Megrázó történet a kötet címadó verse, "Az eltört hárfa", alatta a következő alcímmel: Pápa közismert koldusának, Edének halálakor. Nem szerencsés dolog versekbe belemagyarázkodni. Jelen esetben azt feltételezni, hogy a költő életében valóban élt-e, halt-e az ugyancsak

Ede nevű koldus, akit versében elsirat: Lehet. De sokkal inkább feltételezhető az a prófécia, amely egyes kiváltságosoknál előre jelzi a történéseket. Fogadjuk el, hogy P. Ede esetében ez történt. "Az eltört hárfa" sírvers és necrológ egyszerre.

Erre utalnak már a vers első sorai: " ... Lelkedben óriás erők feszülnek. Nagyot akartál s megszakadt a húr. .. " Aztán később: .Zenét húztál, de eltörött a hangszer, lélekhárfádnak már csak fája kong ... " Az utolsó versszak viszont mintha feloldaná, művészi hatással eltereli az odáig sejlő gondolatot, és már csak az emberek által megvetett koldus áll előttük:

" ... A távozásod senki sem siratta,

Hisz senki voltál. Mégis éjjel én

Egy fájó könnyet hullattam el érted

A távozásod csendes éjjelén"

Egerszegi Ferenc t

siimegi iskolaigazgaó és

költő volt

Szeretnék lenni

Szeretnék lenni: nagy, nagy feltaláló.
Szerkesztenék. egy apró masinát,
Nem felemelni mázsás terheket,
Csupán azért csak, hogy folyton ketyegjen:
Szeretet, szeretet, szeretet.

Szeretnék lenni nagy orvosprofesszor
És végeznék sok operációt,
Felnyitanám az emberszíveket
S beletenném ketyegni masinámat :
Szeretet, szeretet, szeretet.

És minden szív szeretetről ketyegne,
Nem lenne gyáros, munkanélküli,
Boldogok lennének az emberek
És kormányozná az egész világot
Szeretet, szeretet, szeretet.

A bankár megnyitná a páncélszekrényt.
A betörő eldobná kulcsait,
A fösvény ingyen adna kenyeret,
Amint ketyegne szép harmóniában :
Szeretet, szeretet, szeretet.

A sófőr nem kárornkódna az utcán,
A kocsis nem verné meg lovait,
Ha nem bírnák a terhes szekeret.
Az emberek segitnének ketyegve:
Szeretet, szeretet, szeretet.

Kicsorbulna a kardoknak az éle,
Az ágyúkat rozsda emésztené
És elfelednénk, mik a fegyverek
És élnénk boldog, élő szívveréssel :
Szeretet, szeretet, szeretet.

A templomok mindennap megtelnének
És nem lenne csípős polémia.
Nem döntenénk egymásra hegyeket,
Csak dalolnánk s a ritmust szívünk verné:
Szeretet, szeretet, szeretet.

Szeretnék lenni nagy, nagy feltaláló,
Szeretnek lenni, tehát nem vagyok.
De legalább én magam ketyegek :
Legyen bennünk egy csöpp testvéri érzés :
Szeretet, szeretet, szeretet.