Beszélgetés Jancsó Balázs nyugalmazott kántorral

 

 

 

 

A kurtapataki Jancsó Balázs 1922-ben született, élete során volt már katona, hadifogoly, szökevény, kántor, de mindig egy cél lebegett a szeme előtt: becsületesen, Istennek tetsző módon élni, és a hazát szolgálni.

– Mennyire nyomta rá életére bélyegét a hadifogság?

– Akkoriban még büszkén vonultunk be katonának, felemelő érzés volt a hazát védeni. Én Hargita megyében, Gyergyószentmiklós mellett, Tölgyesen szolgáltam, ott ejtettek fogságba, ahonnan egy nap után sikerült megszöknöm. Mai napig fájó élményként maradt meg bennem az a nap, amikor ráébredtünk, hogy az oroszokkal állunk szemben – a tisztek annyira elbutítottak, hogy csak a napi parancsot kellett teljesítsük. Később arra is gondoltam, hogy a magyar tisztek szándékosan tették ezt, és összejátszottak az oroszokkal.

– Hogyan szökött meg?

– Az egyik támadás alkalmával nagy felfordulás kerekedett, a lovakat mentettem, oldoztam el szegényeket, közben olyan százötven magammal elfogtak, és kísértek Tölgyes felé, a Putna mellett haladtunk el, mire én becsúsztam a bozótba. Gondoltam, ha rám tüzelnek, vagy eltalálnak, vagy nem, de a fogságot nem vállalom, édesapám is ott volt, szörnyűségeket mesélt róla, éheztették, megverték a foglyokat. Három napot bolyongtam az erdőben, keresve a magyar csapatokat, míg végül harmadnap találkoztam egy társammal, a zágoni őrvezetővel. Ketten hazajöttünk. Itthon, Kurtapatakon elkezdtem gazdálkodni, szántottam, vetettem, ez ősszel volt, aztán decemberben viszszamentem Csíksomlyóra, a ferences zárdába, ahol már azelőtt is dolgoztam szakácsként, mielőtt jött a háború. Ott az egyik páter fogadott be, aki nem menekült el, hanem elbújt az oroszok elől, és így megmenekült. Mivel nem tudott főzni, ezért szekéren értem jött, négy évet töltöttem el ott. Aztán onnan Szászvárosba kerültem, ahol tíz évet éltem, földet műveltem négy tehénnel, hét kilométert gyalogoltam minden nap.

– Hogyan találkozott Márton Áronnal?

– Egy alkalommal, miután kiengedték a püspököt a börtönből, el kellett vinni neki valami fontos iratot, és személyesen átadni. Nos, engem bíztak meg e nemes feladattal. Még most is magam előtt látom, ahogy ott ült. Szerény, érdekes ember volt, megnyugtató érzés volt a társaságában lenni.

– Mikor jött haza végleg?

– Amikor megelégeltem, hogy másnak dolgozzam, és tudtam, hogy a szüleim is nehéz körülmények között élnek itthon, hazajöttem, hogy segítsem őket. Aztán 1970-ben megházasodtam, mert kötelességemnek éreztem, hogy szaporítsam a magyar nemzetet. Huszonöt évet kántorkodtam Nyújtódon, nyugdíjba vonulásom után még dolgoztam, amíg találtak egy másik kántort. Közben született három gyerme - künk.

– Szép kort megért, miben látja a hosszú élet titkát?

– Családunkban örökletes a hoszszú élet, a szüleim is szép öregkort értek meg, a bátyám is 97 esztendős. Mindig szerény, mértékletes, Istennek tetsző életet próbáltam élni. Ez az étkezésre is vonatkozik, mert én szakács voltam, ehettem volna anynyit, amennyi belém fér, de a böjtöt mindig megtartottam, és soha nem laktam jól. A hitemben, vallásomban pedig soha nem inogtam meg, és ez a legfontosabb egy keresztény ember számára.

Pál V. Réka