A gyerekek, főleg, ha nehéz, rossz dolgokon mentek keresztül, félnek és szorongnak, ez természetes dolog, de te ha oda ülsz a gyerek mellé mesélni és átélitek együtt, hogy bármekkora is az a sárkány és bármilyen erős is, ti ott a kiságyban le tudjátok győzni, akkor a gyerek megnyugszik. Ő is lassan elkezdi hinni, hogy igenis le lehet győzni minden sárkányt! Te csak mondd esténként a sok szép mesét, és  a gyerekek eljutnak oda, hogy még ők is képes legyőzni a maguk sárkányát... Tudnotok kell, hogy minden a fejben kezdődik, még a "sárkányokkal" való harc is... a győzelem is...

Kedves Kollégák!!

Mese!! Igen, igen fontos lefekvéskor!!!

A gyerekek, főleg, ha nehéz, rossz dolgokon mentek keresztül, félnek és szorongnak, ez természetes dolog, de te ha oda ülsz a gyerek mellé mesélni és átélitek együtt, hogy bármekkora is az a sárkány és bármilyen erős is, ti ott a kiságyban le tudjátok győzni, akkor a gyerek megnyugszik. Ő is lassan elkezdi hinni, hogy igenis le lehet győzni minden sárkányt! Te csak mondd esténként a sok szép mesét, és  a gyerekek eljutnak oda, hogy még ők is képes legyőzni a maguk sárkányát... Tudnotok kell, hogy minden a fejben kezdődik, még a "sárkányokkal" való harc is... a győzelem is...

Nagyon-nagyon fontos, hogy esténként egy - egy jó történetet, mesét elmondjatok a kisebbeknek, a nagyobbak is oda fognak kucorodni mellétek... Akármilyen jó is a film, a csendes álomba ringató mesét, a testi közelségeteket, a személyes jelenlétet a TV nem fogja pótolni.

Biztos vagyok benne, hogy egy nyugodt alvás után a tanulás is, de még a szófogadás is jobban fog menni...

Ezt a mesét ma küldték nekem, szeretettel megosztom veletek...

Szeretettel,

Cs.t.

Édesanyám meséje

A szatymazi kisházban mindig mesélt lefekvés előtt az Édesanyám. Ám mielőtt a meséjére térnék, had ejtsek pár szót arról, hogy miért is ilyen gyönyörű emlék nekem a szatymazi ház.

Úgy kerültem én városi fiú ebbe a faluba, mint az egyszeri ember az üveghegyen túlra, azaz csodálatosan. Édesapámat elvitték az Ávósok – akiket én soha nem láttam ugyan, de olyan sárkányszerűnek képzeltem őket. Mi pedig négyen – a bátyámmal és nővéremmel –, de Édesanyám vezetésével felültünk a hajnali villamosra, amely néha csöngetett egy picit, s máris a dorozsmai állomáson voltunk. Nagyon félelmetes út vezetett az állomáshoz, mert ott egy sejtelmesen susogó nádason kellett keresztül haladnunk, az imbolygó, régi facölöpökre építetett pallódeszkákon. S én bizony bevallom: nagyon féltem ott. Arra már nem emlékszem így nagyapó koromban vissza, hogy mi is volt a félelmem valódi oka, de az érzés emléke megmaradt máig. Az állomáson azután várakoztunk a csodavonatra, amelyre bátyám azt mondta, hogy: kávédaráló, a nővérem azt, hogy: mozdany, Édesanyám pedig: sebesvonatnak nevezte. Később megértettem azt is, hogy azért kellett villamosoznunk is akkor, mert így pár fillérrel olcsóbb volt a vonatjegy, s mi bizony nagyon szegények voltunk, s számítottak a fillérek is. A csodavonat pedig egyszer csak hopp-hopp, s ott termett az állomáson, pöfögve és a kormos fűtő és masiniszta bácsik vidám mosolyával együtt. Jóska bátyám ilyenkor mindig előreiramodott, s vagy a mozdonyt fűtő bácsi, vagy a kalauz hozta vissza hozzánk, hiszen ő mindent megakart nézni és tapintani, a szeneslapáttól a kazánon át a kalauz bácsi lyukasztóján át. Ám ha véletlenül nem ilyen elképzelései voltak éppen, akkor pedig valamelyik idegen utas ölében talált rá az Édesanyám, amint majszolta a kapott almát, csokoládét vagy szopogatta az akkoriban nagyon ritkán vendégeskedő cukorkát. A vonatutazás tehát nagyszerű dolog volt, de sajnos ritka, mert Édesanyám nem kapott munkát sehol, s így nem volt rá pénzünk. Egész nyáron ott voltunk tehát a szatymazi kisházban, s a kerekeskútból húzott vizet ittuk, s a sovány homokon megtermő krumplit, retket, babot, hagymát ettük, mert nem volt más. De nem a szegénység maradt meg nekem emlékként, hanem a kincsek. A finom, fehér, szikes homok emléke, amit a nagyapám készítette kis, alföldi parasztszekéren fuvaroztunk be az udvarba, s amiből játékházat akartunk építeni, vagy a hárs- és vadgesztenyefák árnyékában való hűsölés, illetve a finom sárgabarack, szőlő, körte, véralma íze, amit a kert adott. S ha már az ízek emlékével bíbelődöm, akkor ne feledjem el a felejthetetlen ízű hajában főtt- vagy még inkább a hajában megsült krumplit, amelynél felségesebbet ma sem tudok elképzelni. De az esték igazi hangulatát az esti tűzrakás is növelte, s az ott melegített vízben nagyon jókat lehetett pancsolni a nagylavórban, amiről a mai gyermekek semmit sem tudhatnak, hiszen már szinte mindenütt átvette a szerepét a fürdőkád.

Édesanyám meséi közül pedig kiemelkedően itt őrzöm az emlékezetemben a tündérek táncát.

Ezzel tudott legtovább ébren tartani, ha szükséges volt. De ezzel tudott olyan szép álmot hozni rám, hogy szinte egész éjszaka mosolyogtam álmomban. Az udvarban álló hatalmas és részben odvas vadgesztenyefák adták a díszletet, s a hold szerepelt, mint fővilágosító. Illetve volt még a tündéreken kívül egy nagyon foltos szereplő, Mackó kutyus a hűséges házőrző.

„Amikor feljön a hold az égre, s a fák közé sütnek ezüstös sugarai, akkor előjönnek a manók, hogy előkészítsék a terepet a tündérek táncához. A manók ugyanis itt vannak éjjel nappal körülöttünk, s éppen attól, hogy milyen hangulatban vannak, lehetnek jók, segítőkészek, barátkozók, de lehetnek közömbösek, sőt viccesek és tréfálkozók is. Ha például kiesik a kezemből egy tányér, akkor csak a manókon múlik, hogy az eltörik vagy éppen kikerülve azt a helyet ahol biztosan ezer darabra kellene szétesnie, inkább valami puhára esik, vagy mint egy kecses és hófehér malomkerék elgurul egészen a sarokig. De az is rajtuk múlik, hogy meglódul-e a só a tartóból, ha éppen a levest akarom megsózni. Hiszen jártam már úgy régebben, hogy annyira megvicceltek a manók, hogy olyan sós lett a leves, hogy még Édesapátok is megjegyezte: „szerelmes a szakácsné”! Bizony az is a manókon múlik, hogy ha elvetem a magokat kikel-e mind, vagy csak fele, esetleg egy sem. Így jártam tavaly a tarkababbal, mert a manók megvicceltek, s valami lóhere féle nőtt helyette, mert biztosan kicserélték az általam kiszórt tarkababokat, lóhere magokra. Ilyen viccesek tudnak ezek a manók lenni. Oh a manóba is, majd elfelejtettem, olyankor rendet csinálnak az udvaron, elpakolják a homokozónál felejtett játékaitokat, s bizony nem örülnek, ha túlzottan sokat kell pakolni utánatok! Amikor pedig megvan a rend az udvaron, akkor körbe járják a környéket, hogy mindenki alszik-e már, hiszen a tündérek tánca az egy rejtelmes tánc, s azt nem láthatja soha ember, hacsak nem úgy, hogy túljár a manók eszén. Akkor azonban baj lesz, mert a tündérek közül egy tündérnek akkor emberré kell válnia és az őket meglesőnek kell legyen a párja.” Így kezdődött a mese mindig s ezután a legváltozatosabb dolgok történhettek. Emlékszem olyanra, hogy a tündérek előjöttek a fák odvából, és ahogy beálltak a holdsütötte körbe, de bizony nem látszódtak, mert valamelyikük megérezte, hogy lesni fogják őket. S ilyenkor csak láthatatlan volt a táncuk, legalábbis az emberek számára, Volt azonban olyan történet is, amikor gyönyörűen táncoltak a legszebben megkomponált zenére, s ezzel az embereknek – akik persze ébren nem láthatták őket – olyan gyönyörű álmot adtak, hogy bizony az emberek megpihenve és majd kicsattanó és egészséges frissességgel ébredtek fel. Másnap, amikor ébredés után kiugorva az ágyból és megkérdeztem Édesanyámat, hogy látta-e hogyan táncoltak a tündérek az este, bizony sokszor válaszolta azt, hogy Ő is elaludt mire táncolni jöttek. Ám arra emlékszem a legjobban, amikor a gyönyörű táncot és zenét nem ember zavarta meg, Édesanyám meséjében, hanem a hűséges pulikutyánk Mackó csaholására szaladtak vissza a tündérek az odvas fákba. Amikor bosszúsan néztem a kutyusra, így szólt:

„No de Mackó miránk vigyáz kisfiam! Így azután, biztosak lehetünk abban, hogy ha rossz szándékkel érkezne valaki, akkor is a helyén lenne! Szóval nem szidást érdemel azért, hogy elriasztotta tündéreket a csaholásával, hanem simogatást és jó nagy csontot. Mert nagyon fontos, hogy táncolhasson a tündérsereg – ezzel mosolyt csal az arcunkra és megkapjuk az éjszakai boldogságot, de ha Mackó ember lenne, akkor nem tudna megvédeni minket az ártó szellemektől, kísértetektől, de így az egész Európát bejáró nagy(kommunista) kísértettől is meg tud minket védeni!” Igaz akkoriban a zárójelben szereplő szót ki nem mondta volna, de legalább saját magát meg tudta nyugtatni, s nekem pedig máig élő gyönyörű emlékeket adott.

Soha olyan jókat nem aludtam azóta sem, mint ott Szatymazon: Édesanyám meséi után.

Szeged, 2012-10-01
Bene Gábor