Lenn Arad-Hegyalján, Arad tövében, Kovásziban, szinte szó szerint ugyanezt hallom, amivel Tamáshidától búcsúztam. „Udvaromon gazdátlan templomrom! Mit tegyek?” Itt is a gazdasági udvar hátsó fertályában emelkedik a románkori elemekben igen csak bővelködő magányos torony. Itt már ezen kívül egyetlen más épület nem maradt. 
Tájékozódó érdeklődésemre végre megtalálom a magányos tornyot és az azt körülölelő telket. Esendő kis ház áll előtte, a mellette levő jobb valamivel. Hátul az udvaron a baromfi udvar magaslatán pedig a magányos torony. Fiatal román asszony vezet hátra a kertbe, kísérik a gyermekek is. – Most jöhettek, de magatokra soha sem! Értitek? – Így inti őket nevelően, hogy magukra nehogy hátra merészkedjenek. – Muszáj eltiltanom innen, mert fentről mindig hull le valami. Pedig a torony kőből épült, és még elég jól állnak a falak. Nem tudom mi lesz vele. Öt éve vettük a telket, házat, templommal együtt. Ugye, különös vásár? Az embernek házvásárláskor adnak egy templomtornyot is ráadásként. Az enyém, és mégsem. Jönnek Aradról a múzeumtól, elég gyakran, de semmire nincs pénz. – A kislány előhozza kiskutyáját. Nehezen cipeli, húzza maga után, és az mindent enged neki. A romok alatt nem sokat időzünk: ne szokja meg a gyermek, hogy ott is szabad neki játszania. Felkapaszkodom a kert végébe, megnézem még a templom helyét is. Jól látszanak és kivehetőek a templomfalak, pedig mindent eltakar a gazdasági udvar szemete és gyomja. Hónaljig érő parlagfű és bodzafák lombjai, gyökerei takarják el azt, ami megmaradt.