Hogy hol kezdődik az élet és hol kezdődik a halál? Hogy mi van közötte? Egész könyvtárnyi irodalom foglalkozik a kérdéssel. De mi van akkor, amikor egy hétköznapi ember nem a tudományokat hívja segítségül, hanem a józan eszére, vagy inkább a józan szívére gondol.

Hogy hol kezdődik az élet és hol kezdődik a halál? Hogy mi van közötte? Egész könyvtárnyi irodalom foglalkozik a kérdéssel. De mi van akkor, amikor egy hétköznapi ember nem a tudományokat hívja segítségül, hanem a józan eszére, vagy inkább a józan szívére gondol.

Vasváron egy házaspár hosszú évekkel ezelőtt elhatározta, hogy eltemeti kéthónapos korában elhalt magzatát. A történet nem kis felháborodást keltett a kórházban, az egyházban a jogászok között, és az egész városban. Voltak ellenzők és voltak pártolók is, ahogyan ez lenni szokott. Csak éppen a téma komolyabb annál, hogy egy hétköznapi történet legyen. Hogy bogarassággal vádoljunk egy családot azért, mert kitartott amellett, hogy az elhalt magzat nem egy puszta sejttömeg volt, hanem hús a húsukból, vér a vérükből, vagyis a gyermekük. Hőseink története éppen arra példa, hogy az élet él, és ameddig van, addig élni is akar. Búzaszem élni akart, de pusztán két magzati hónapot kapott a sorstól. Lehet e vádolni egy házaspárt azért, mert el akarták temetni magzatukat, holott a társadalmi konvenciók szempontjából a dolog nem egy mindennapi történet, amiről egy rendező filmet is forgatott. A história éppen attól annyira személyes és emberi, hogy bármennyire is a halál miatt jött létre, mégis az életről szól. Az életről, amely élni akar.

A testvéreknek sokat beszélnek Búzaszemről, mikor kimennek a temetőbe, hiszen ő is a család tagja – mondj Szatmári Örs, az édesapa. A névadásról annyit árul el, hogy egyszer találkozott egy húsvéti oratóriummal, egy mondattal mely így szólt: „A búzaszem elhalt és bőséges termést hozott”. A történet kezdete sajnos nem ritka: egy kirándulás után Helgának, az édesanyának vérzése támadt,, kórházbamentek, majd kiderült, hogy elvetélt a magzat. Ők azonban ezután mindenki megdöbbenésére, temetést akartak. Az édesapa belső késztetésről beszélt és arról, hogy ha egy ember megfogan, miután meghalt, akkor is ember volt. Mivel az emberek méltóságát tisztelni kell, ezért eltemették – magyarázza Örs. Az ő felfogása szerint nagyon egyszerű a dolog, amikor a hímivarsejt egyesül a petesejttel, akkor egy új ember teremtődik és annak a természetes haláláig, egy emberről van szó. Helga, az édesanya is hasonlóképp gondolkodik, szerinte ugyanúgy a gyermekük volt Búzaszem, mint akik később megszülettek és mint szülők, mindent meg akartak adni neki. Igaz nem sok mindent lehetett – fogalmaz az anya - , de legalább eltemették tisztességben. Egy nap is élet, neki hatvankilenc nap jutott. Az élet minőségét nem a hosszúsága adja meg, - folytatja Helga – hanem az, hogy mennyi vidámság, mennyi öröm, mennyi szeretet szorul belé. Ő a méhén keresztül biztos, hogy kapott szeretetet, amennyire szüksége volt, tehát valamit átélt abból a nagy csodából, amit itt a földön megtapasztalunk.

A kálvária azonban igazán csak ekkor kezdődött. A kórházban közölték, hogy szeretnék eltemettetni magzatunkat. Egy 1999-ben született jogszabály miatt már volt lehetőség arra, hogy ezt megtegyék, de a kórházban nem kis ellenállásba ütköztek. A megalázó és lekezelő módon hozzájuk viszonyuló dolgozók után végül egy egészségügyi jogász segített nekik, nagy nehezen kiadták a magzatot egy kis műanyag dobozban. Erre az volt ráírva: ne dobd ki – emlékezik vissza Örs azokra a vészterhes napokra. Elismerte, hogy ez tulajdonképpen teljesen új dolog volt a kórházban, talán nem is meglepő, de semmiképp nem nevezték gyereknek az orvosok, azt mondták egy kis sejtszövet. Végül hatalmas küzdelem árán kiadták. Volt ott minden, sajtóbotránnyal fenyegetőztek a szülők és védőjük, mire sikerült elvinniük magzatukat.

Végig érezte a lelketlenséget – mondja Helga – és nagy fájdalommal töltötte el, hogy nem is volt kihez szólnia. Az orvos vicceket mesélt a szobában a nővéreknek, amikor egy anya a meghalt gyermekét siratta a kórházi ágyon feküdve. Férjét oda sem engedték, nem is látogathatta meg – emlékezik vissza. Erőt az adott, hogy tudta, hogy ember volt, meghalt, el kel temetni, semmilyen bonyolult része nincs ennek a történetnek. Helga hozzátette: nem lehet letagadni, hogy keze volt, lába volt, arca volt, szája volt. Szembesültek azzal, hogy egy gyereket veszítettek el, úgyhogy teljesen természetes volt ezután eltemetni egy napfényes temetőben. Mire a temetés elérkezett, hatalmas megnyugvás volt az anyának, hiszen ma is odaviheti a testvéreket, megmutathatja nekik Búzaszem sírját.

A temetés egyszerűen nem volt kérdés, bár minden téren ellenállásba ütköztek. Meg kellett győzniük a rokonságot, az egyházat is, de végül találtak egy papot aki eltemette. A pap is szembesült azzal a dilemmával, hogy nem volt megkeresztelve az elhalt magzat, de püspöki engedélyt kapott és így megtörténhetett a szertartás. A pap amúgy is élharcosa az abortusz elleni küzdelemnek, különösen a szívügyének tartotta az abortusz áldozatait, akiknek sírhelyet alakított ki. Nem akartuk a szemétbe dobni, egyszerűen erről van szó – fogalmaz Helga. Egy kőfaragó készített egy betonkeretet, egy márványlapra ráírta: Szatmári család. A temetés után részben megnyugodtak – vélte Örs, - de majdnem egy év kellett még feldolgozni a történetet. Könyvet írt óla, azt kutatta, hogy korábbi kultúrákban máshol hogyan viszonyultak a hasonló esetekhez. Nem volt előttük semmilyen példa, közeli barátok sem értették, hogy mi volt a motivációjuk. Az emberek nem tudnak mit kezdeni velük – jelentette ki az édesanya. Fáj, hogy nincs velük, deelismerte, hogy már nem úgy, mint akkor. Kimennek a sírhoz, visznek gyertyát, kicsit imádkoznak a testvérekkel, megállnak ott akár munkából hazajövet is – mondja Örs. Helga hálát ad érte. Karácsonykor is kint vannak a sírnál, éneklik teli torokkal a Mennyből az angyalt. Ott érzik igazán, hogy karácsony van – fogalmaz Helga.

Drimmer László rendező filmet készített a Szatmári család történetéről. Úgy fogalmazott, hogy két oldala van a történetnek, egy érzelmi része, illetve a másik oldala az, hogy a tudomány miként vélekedik minderről. A lehető legtárgyilagosabban kellett a filmet elkészíteni a kérdéskörről, hiszen két táborról volt szó. Voltak akik egyszerűen lehülyézték a családot, mert embernek tekintették a magzatukat. A felkért, igen komoly szakértők között is megoszlottak a vélemények, komoly társadalmi vitát váltott ki a történet – emlékezik vissza Drimmer. Aztán amikor elkészült a film, kiderült, hogy a személyes történet katarzisa lerázta magáról a tudományos megközelítést.

gyaszportal.hu