Az építészettörténészek egyöntetű nézete szerint a fából való építkezés szokása általánosan ismert volt a magyar nyelvterületen, s a különböző viszontagságoknak kitett faépületeket csak fokozatosan váltották fel a szilárdabb anyagokból (kő, tégla) készült különböző rendeltetésű építmények.
Őseink már a honfoglalást megelőzően sem csupán jurtában, sártorban, kunyhófélében laktak, de téli szállásaikon veremházakban is. Nagyon valószínű, hogy letelepedett őseink első házai is ilyen egyetlen helyiségből álló, beépített kemencés, kis, földbe ásott lakhelyek voltak, később favázas, sövényfalas, paticsfalas építmények, az egyszerű szélfogóktól kezdve a kunyhókon át a fejlettebb házakig.
A sövényfal világviszonylatban is az egyik legrégibb és legáltalánosabb faltechnika. A magyar építkezésben is nagy hagyományai vannak, a szótörténet tanúsága szerint megelőzte nálunk a többi falféleséget; Árpád-kori és középkori településeken általánosan alkalmazott építési technika volt már a középkorban. A vesszőfonású halfogó rekesztéknek, a cégének finnugor eredetű fal neve lett magyar nyelvterületen az egyedül használatos megnevezése a térelválasztó épületrésznek, s ment át azután a más anyagból valókra is. A fal eredeti jelentése fonadék volt.
Általános elterjedése előtt, feltehetően inkább csak az erősségek, templomok falát készíthették sövényfallal, példát szolgálhat erre az egy 1283-as oklevélben szereplő Swynwar, esetleg az Anonymus Gestájában megörökített vitatott Hymesuduor. Sövényfalas lakóházak vagy sövénytemplomos falu létezését igazolja az 1398-ból adatolt Sewenhaza (Csongrád megye), az 1332-től ismert Himesház (Hymelsahayl) vagy a szintén 1332-as említésű Sveyn (Sövényfalva, Maros megye). Több helynév tanúskodik a faépítkezés létezéséről: az 1353-ből Ágasegyház (Bács-Kiskun megye), 1455-ből Botegyház (elpusztult középkori település az Arad megyei Fejéregyház/Féregyház mellett), 1418-ból Gerendásegyház (Békés megye), 1433-ból Tövisegyház, Thwiseghaz (ma Alsósimánd része, Arad megye), melyeket gerendából rakott, sövényből font templomok megjelölésének tartanak, 1462-ben említik a Csongrád megyei Likasegyház pusztát, amely leromlott fa- vagy sövénytemplomáról kaphatta gúnynevét.
Korai középkorunkban általánosan elterjedt szokás szerint a jelentősebb, központi, egyházzal bíró településeket megkülönböztetésül annak fő nevezetességéről, egyházáról nevezték el, s a hozzáillesztett jelzők az illető templomépület valamely szembeötlő tulajdonságát őrizték meg. Végigböngészve Csánki Dezső és Györffy György történelmi földrajzi gyűjteményeit, alapvető oklevéltáraink regesztáit, helységnévtárakat jelentős számú -egyháza utótagú településnevet találunk, mégha csupán Belső-Erdélyre, a Partiumra és a Bánságra szorítkozunk is: Bozosegyház (1418), Csernegyház (1470, 1492: Cherezhaza), Csontaegyház (1472: Chonkaeghaz; 1477: Chonthaeghaz), Do–begyház (1256: Dubeghaz), Dombegyház (1553: Dombeghaz), Gyöngyödegyháza (1322: Gunggudyeghaza; 1329: terra Gun–gudeghaza), Kocsegyház (1256: Ku–cheghaz), Ködegyház (1477: Kwdeghaz; 1478: Kydeghaz), Kövesegyháza (1490: Kewesdeghaza), Középegyház (1479: Kezep Eghaz), Kútegyház (1256: Kwteghaz), Őregyház (1274: castri Albensis Transilvani Euryghaz; 1369: Ewreghaz), Sáregyház (1561: Saregyhaz), Temérdekegyház (1402: Themerdekhaz; 1479: Temerdeghaz, 1480: Themerdekeghaz), Turegyház (1454, 1465: Thwreghaz), Zsomboly (1261: Sombol; 1493–6: Somboreghaza, Zomboreghaza).
Fehéregyház település több is ismert: a már említett Féregyház (Arad megye, 1256: Feyereghaz; 1274: Feyreghaaz), egy másik Temesszécsény mellett (eltűnt, 1274, 1321: Feyreghaz), egy harmadik Fehéregyháza (1535: Fejéregyháza; 1559: Papok-Fejéregyháza) beolvadt Arad városába, van még Kisfehéregyház (Beszterce-Naszód megye, 1332–6: Frichco (sacerdos) de Alba Ecclesia, 1441: Feyereghaz), Szászfehéregyháza (Brassó megye, 1231: Albe ecclesie; 1587: Feyer Egyhaz), és végül a közismert Fehéregyház, melynek határában hősi halált halt Petőfi Sándor (Maros megye, 1231: Albe Ecclesie; 1315: Feyereghaz). Félegyházából is több van, egy ismeretlen helyű Félegyháza Aranyosszéken (1291: Feleghaz Aranyas földön), egy Margitta táján (1423: Feleghaz), egy harmadik Detta táján, a Berzava vize mellett (1371, 1404: Feleghaz), végül Biharfélegyháza, egykor Nagydorogfélegyháza (Bihar megye, 1291–4: Nogdurugfeleghaz; 1308–13: Felyghaz). Kerekegyház volt Fönlak környékén (1333–4: Rotunda Ecclesia; 1343: Kerekeghaz), Biharfélegyháza és Biharvajda közt (1328: Kerekyghaaz), továbbá Torda könyékén (1270–1272: Kerekyghaz nevű). Veresegyház volt az Arad megyei Ópálos mellett (1347: Wereseghaz), volt Egres környékén a csanádi esperességbe tartozó egyházas falu (1333–5: Weresheghaz, Wereseghaz), van Mezőveresegyháza (Beszterce-Naszód megye, 1373: Weresseghaz; 1391: Wereseghaz), végül Székásveresegyház (Fehér megye, 1313: Veresyghaz, Vereseghaz).
Első királyunk, Szent István törvényben szabta meg, hogy a templomalapítás körül kikre milyen feladatok háruljanak: „Tíz falu építsen egy templomot, amelyet két telekkel s ugyanannyi rabszolgával lássanak el, lóval és kancával, hat ökörrel és két tehénnel, harminc aprómarhával. Ruhákról és oltártakarókról a király gondoskodjék, papról és könyvekről a püspök." (Szent István II. törvénykönyve, 1030–1038 között) A törvény értelmében a templomot maguk a lakosok készítették, így Isten háza a keresztény Magyarország első idejében nem sokban különbözött a település többi házától; paticsfalú, fából ácsolt, egyszerű kis házak épülhettek, ahol tehették, magaslatokra, dombokra, jól látható helyekre telepítették az első templomokat. Célszerűség szülte gondolat volt az elrendelt templomépítés, amely történelmi értékűvé lett: az Európába bevezető kereszténységhez és a nemzeti önazonossághoz vezető út fontos állomása. Mégis nehezen haladhatott a templomhálózat kiépítése, hiszen I. András, Szent László, de Könyves Kálmán király is kénytelenek voltak megismételni az államalapító parancsát. Természetesen falusi istenházákról, kis, egyhajós fa- és sövénytemplomokról van szó a fentiekben, mert legelső egyházaink, a királyi és püspöki székhelyeken emelt bazilikák, királyi és főrangú alapítású monostoregyházak alapításának, építésének a király és a főnemesek biztosították anyagi forrásait – a behívott külföldi mesterek maradandó anyagból készült alkotásai az alapítók csaknem megismételhetetlen bőkezűségéről árulkodnak.
A 12. század második felétől meginduló, s kibontakozó építkezési kedv arra vall, hogy általában ekkor került sor a fatemplomok kicserélésére kőből épített, téglából rakott épületekre. Hogy a sövényfonású vagy fagerendákból ácsolt templomok mennyire elterjedtek voltak, az is mutatja, hogy Szent László király is megfelelő építőanyagnak találta a fát, hogy abból rakassa fel a Bihar megyei Szentjobbon az uralkodása alatt előkerült s nagy becsben tartott Szent István-ereklye őrzésére alapított bencés apátság rendházát („Ladislaus Rex… ut eo sancta dextera collocaretur, … de consilio suorum monasterium ligneum in honorem Beatae Mariae Virginis in eodem loco fundavit"), amelyhez természetszerűen templomnak is kellett tartoznia. A Boldogságos Szűz tiszteletére szentelt épület az első magyar fatemplom, amelynek létezéséről biztos adatunk van. Szent László 1094-ben meghagyta, hogy holta után majd Álmos herceg falazottra, vagyis kőből vagy téglából rakottra építse át. Ez a templom a román kori falusi kőtemplomok mintájára képzelhető el, feltehetően félköríves vagy egyenes lezárású szentéllyel, homlokzatán toronnyal, esetleg különálló haranglábbal.
Még egy korai adalékként kell felemlíteni azt a Szent Imre-legendából – amelynek összeállítása valószínűleg 1150 körül szájhagyomány alapján történt – ismert megjegyzést, miszerint Szent István fiának éjszakai ájtatoskodásait titkon „per rimam perietis" („a fal hasadékán át") szokta meglesni. Ez az épület, melynek egyik termében Imre herceg „maga előtt két gyertyával világított, Istennek zsoltárokat énekelve virrasztott, és mindegyik zsoltár végén szíve töredelmével kért bocsánatot", minden bizonnyal fából való lehetett, minthogy az ujjnyi vagy nagyobb hézagok a boronaházak falait jellemzik; régebben szokásos gyakorlat szerint a felhasznált szálfákat jóformán minden egyengetés nélkül, természetes mivoltukban fektették egymásra.
A múlandó anyagból készült templomok elterjedésére következtethetünk I. (Szent) László királynak az 1092. évi szabolcsi zsinaton 7–8. Törvénycikkéből. („A lázadás miatt elpusztult vagy felégetett templomokat, a király parancsára, az illető egyház papjai állítsák vissza." „A régiség miatt elpusztult egyházakat a püspök építse újjá.")
Az 1108-ban, Könyves Kálmán király fivére, Álmos herceg által Dömösön, a korábbi királyi kastély mellett alapított prépostságról és káptalanról is méltán feltételezhetjük, hogy épületei fából készültek, hiszen alig 30 esztendő múlva fiának, II. (Vak) Bélának a „vénségtől széteső falak és tetők" felújításáról, „elöregedett műhelyek" újjáépítéséről kell intézkednie, nagyszámú környékbeli lakos kötelességévé téve az épületegyüttes megújításában való segédkezést.
A haranglábak létezéséről a 14. század elején hallunk először. A harangláb fogalom eleinte helynevekben fordul elő, éspedig az erdélyi, Kis-Küküllő vármegyei (ma Maros megye) és a tiszavidéki, Bereg vármegyei (ma Ukrajna, Kárpátalja) Harangláb községek nevében. A Kis-Küküllő vármegyei Harangláb községet először 1301-ben említik (1301: Haranglab; 1301: Haranglab, in loco... Haranglábpotokatw; 1332: Michael sacerdos de Haranglab). Minden bizonnyal az írott feljegyzést megelőzően a helynév (s a név által jelölt fogalom) már régen közismert volt, s ezeken a vidékeken már régóta építhettek haranglábakat. S az említett falvakban valamilyen különleges, jó mívű harangláb lehetett, ha arról kapták elnevezésüket, amely az első fennmaradt írásos említésnél régebbi keletű.
Szatmári László
Hargita Népe
