Az Egyház még az ősszel Boldoggá avatja a magyar vértanú szerzetest! Sándor István könyörögj érettünk!

Sándor István 1914. október 26-án született Szolnokon, régi vasutas-család első gyermekeként. Három nappal születése után megkeresztelték a ferences rendi főplébánián, amely később is fontos szerepet játszott lelki növekedésében. A gyermekéveiről fennmaradt visszaemlékezések szerint István eleven, vidám fiú volt, aki szerette a játékot, szerette maga köré gyűjteni a kisebbeket. Emellett rendszeresen ministrált a ferences plébánián, tagja volt a Szívgárdának és lelkigyakorlatokon vett részt. Otthon ő vezette az asztali imádságokat, fiatalabb testvéreire gyakran vigyázott, édesanyjának segített a házimunkában.

A négy polgári elvégzése után a vasesztergályos és rézöntő szakmát tanulta ki (1928–1931).

Don Boscót és a szaléziakat a Szalézi Értesítőn keresztül ismerte meg. 1932-ben lelkiatyja, Kollár István ferences atya ajánlásával jelentkezett a szaléziakhoz. Ekkor azonban még hiányzott a szükséges szülői beleegyezés. Ő ezt türelmesen kivárta, és 1935 karácsonyán elküldte a szükséges dokumentumokat a szalézi tartományfőnöknek.

1936. február 12-én belépett a rákospalota-újpesti Clarisseumba. Itt a Don Bosco Nyomdában kezdett dolgozni. Felügyelete alá tartoztak a Don Bosco Nyomda inasai, valamint ő volt a ministránsok, a „kis klérus” vezetője. Közösségszervező képességét mutatja, hogy a Katolikus Iparos- és Munkásifjak Egyesületének (KIOE) is aktív csoportvezetője volt. Mint egy szemtanú megjegyzi, „ebben a munkában a legszegényebb munkásgyerekekkel való foglalkozást tartotta fontosnak”.

Fél év múltán, 1936. június 2-án kérte felvételét a noviciátusba, a Tartományi Tanács azonban úgy látta jónak, ha még két évet jelöltként tölt el. Végül 1938. április 1-jén kezdhette meg a noviciátust Mezőnyárádon. Egyik novíciustársának visszaemlékezése szerint „már ekkor lehetett látni, hogy személye predesztinálva volt a fiatalok nevelése terén, Don Bosco nevelési módszere szerint”.

A noviciátus ideje alatt többször is behívták katonának, ezért első fogadalmát csak 1940. szeptember 8-án tehette le. Katonai szolgálatát híradósként teljesítette, ha szabadságot kapott, Mezőnyárádra, a noviciátusba ment „haza”. Egy ilyen szabadság alatt tette le második szerzetesi fogadalmát 1943. augusztus 16-án.

1944–45-ben a frontra vezényelték, részt vette a Don-kanyarnál zajló harcokban. A hadseregben töltött idő alatt is Don Bosco fiához méltóan viselkedett: kötelességét pontosan teljesítette, de megőrizte összeszedettségét, hivatási hűségét. A lehetőségek szerint bajtársai lelki életét is gondozta.

Rövid hadifogság után hazatért és folytatta szalézi formációját. 1946. július 24-én tett örökfogadalmat Rákospalotán.   Tovább haladt előre szakmai képzése is: 1949. január 20-án nyomdászi mestervizsgát tett.

1950-ben a kommunista hatalom feloszlatta a szerzetesrendeket. Sándor István először hazament szülővárosába, Szolnokra, ahol sekrestyés volt, majd visszatért Budapestre, ahol segédmunkásként helyezkedett el. Eközben sem hagyott fel azonban azzal, hogy fiatalokkal foglalkozzon és a keresztény értékeket közvetítse nekik. Tanítványai között volt a Clarisseum néhány régi növendéke is, akiket az új rendszer jó munkáskádereknek vélt és besorozott az államvédelmi hatóság kötelékébe. Ezek a kapcsolatok és szervezői tevékenysége Sándor Istvánt a – volt szerzeteseket egyébként is kiemelt figyelemmel követő – rendszer látóterébe sodorták.

Elöljárói előkészítették külföldre való távozását, de ő tudatosan visszautasította ezt a lehetőséget; nem akarta elhagyni fiatal növendékeit. Álnevet vett fel és egy rendtársa, Dániel Tibor lakásán húzódott meg. Továbbra is eljárt azonban a Clarisseumba és ott találkozott tanítványaival.

Letartóztatására 1952. július 28-án került sor. A kihallgatások során kínzásoknak vetették alá. A bírósági tárgyalás 1952. október 28-án kezdődött zárt ajtók mögött. A „pártőrség pere” néven ismert koncepciós eljárásban Sándor István IV. rendű vádlottként szerepelt. A tizenöt vádlott-társ között voltak tanítványai és rendtársai is. A fő vádpont „a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés” volt. Sándor István ezt a vádat határozottan tagadta, csak azt ismerte el, hogy nevelői tevékenységet folytatott a katolikus egyház tanítása szerint. Ez a védekezés természetesen hiábavaló volt, a hatalom példát akart statuálni, hogy „az egyháziakat távol tartsák a munkásfiataloktól, különösen a diktatúra fegyveres bázisától”. A bíróság őt és még három társát kötél általi halálra ítélte. A másodfokú ítélet sem volt enyhébb. A kegyelmi kérvényeket egy kivételével elutasították. Sándor Istvánon a halálos ítéletet 1953. június 8-án végrehajtották.