Utazás -Gondolatok az életről

b_300_300_16777215_00_images_stories_Alapitvany_Hirek_img_3114.jpgPap Zselyke, a Csíksomlyói házunkban készül a XI osztályba és közben ilyen szép gondolatokat fogalmaz meg.

A jó Isten áldása kísérje életem minden napján.

Szeretettel,

Csaba t.

 

 

Ragyogás….A kis levél mindenütt csak ragyogást látott bárhová nézett. A nap minden erejét összegyűjtve még egyszer, talán utoljára idén, beragyogta az egész földet.
Az ezer meg ezer szín pedig hálásan dícsérte a napot. Ősz...
“Nemsokára vége...” Gondolta a kis levél. Végignézett a társain és az jutott eszébe, hogy vajon mennyi idejük van meg hátra. Tegnap meg sokkal többen voltak. De a szél belekarolt a hatalmas tölgyfába es kíméletlenül elvitt mindenkit aki egy kicsit is gyöngébb volt. A kis levél harcolt. Minden erejét összegyűjtve harcolt a széllel. És túlélte.
A nyár olyan gyorsan rohant el, hogy itt felejtette a melegét. Itt hagyta a ragyogását és a vidámságát is. Talán azért mert tudta, hogy hamarosan úgyis visszatér. Akkor meg minek cipelje magával?
Lágy szellő csiklandozta végig játékosan a tölgyfa lombját. A levelek vidáman zizegve nevettek rajta, volt amelyik kitért előle a szellő viszont visszatért, hogy mindegyiket megcirógassa. A nap mosolyogva nézte játékukat, öröme telt benne. Béke...
A béke betöltötte az egész völgyet.
A szel egyre gyorsabban cikázott a levelek között. Egyre gyorsabban és egyre erősebben A levelek mar nem leltek örömüket ebben a játékban. Ekkor azonban egy másik szel is érkezett és egyesülve az elsővel meg vadabbul téptek a fa lombjába. Csak egy pillanat műve volt. A kis levél csak egy pillanatig nem figyelt és a szel mar a hátára is kapta. És megkezdődött a vágta
Szabadság… ez a gondolat fogalmazódott meg a levélkében ahogy a szel forgatta, vitte egyre messzebb a fától, egyre magasabbra, egyre közelebb a naphoz. Amennyire félt attól, hogy a szel egy nap majd őt is elragadja, annyira tetszett neki az utazás most. Mar nem látta a völgyet. Eltűnt a szeme elől a fa, amely eletet adott neki és amely örökké az otthona volt. Mar ismeretlen tájon utaztak valahol egy falu fölött. Lenezett a sok-sok házra, nézte az embereket. Mindenki sietett valahova. Rohanás és zaj…. mennyire más itt, mint a völgyben.
„Az emberek nem ismerik a csend és a béke harmóniáját. De jó nekik ez az élet? Vagy csak nem ismernek mást?” A levelecskének furcsa volt látni, hogy létezik egy ilyen élet is. Az eletet látta ami távol van a békétől, azt az eletet, ami a pénz utáni rohanásról szol. Mindenki gyűjtöget, de nem tudja miért de egyre többet és többet akar. A levél inkább nem nézett az emberekre. Nem akarta látni hogyan törik össze a természet idillikus nyugalmat. Sokszor hallott mar az emberekről, ismerte az életüket. A vén tölgy nyári esteken hosszú történeteket mesélt a leveleinek az emberekről. Arról, hogy építenek. Egyre nagyobb es egyre több gépeket, amik lefoglalják őket egész nap csakhogy ne kelljen gondolkodniuk. Es lassan-lassan elfelejtették azt, hogy milyen is volt évszázadokkal ezelőtt. Milyen volt amikor nem erővel es hatalmas gépekkel vették el a természet kincseit, hanem az ajándekul adta önmagat nekik. Elveszett a harmónia. Az emberek élete pedig attól a perctől fogva , hogy elszakadtak a természettől harccá változott.
A szél fáradni kezdett. Hosszú utat tett már meg. Mar csak elszórtan lehetett nehány házat látni, majdnem kiértek a faluból. A szél lassan egyre lennebb es lennebb engedte a levelet míg végül letette egy ház ablakpárkányára. A levél benézett az ablakon. A nap egy kis barátságos szobát vilagított meg. A szobában valaki aludt. A levelecske jobban megfigyelte es rájött, hogy egy fiatal nő fekszik az ágyon. Arca sápadt volt es betegnek látszott de mosolygott. Kezeit a hasán nyugtatta, amely látszólag egy új életnek adott biztonságos otthont.
A levél elnézte a nőt es mosolyogva ő is elszenderedett. Várakozás... ez volt az utolsó gondolata mielőtt elaludt. Amíg a levél aludt a nap vigyázott az almára. Viszont az idő telt es a nap át kellett adja helyét idősebb nővérének a holdnak. Rabízta a kis levelet és az egész földet a holdra, majd ő is nyugovóra tért, de előbb meg tűzvörös lángokba borította a környező dombokat.
Az éjszaka uralma alá hajtotta a világot. Mély es hideg őszi csend borult a falura. Éjfél után azonban éles sikoltás hasított végig a csenden apró darabokra törve azt. A kis levél felébredt. Riadtan nézett körül. A szoba amelynek az ablakpárkányán elaludt már nem azt a képet mutatta, amit délután. Zsúfolásig telt emberrel, mindenki rohangált, mindenki körbeugrálta az ágyat. A gyermek megszületni készült. A várakozásnak vége...
A kis levél izgatottan figyelte, hogy mi történik. Egy öreg nő kiküldte az embereket a szobából. Csak négyen maradtak. A bába az ágy lábához térdeleve, egy fiatal férfi az ágy mellett állva fogta a nő kezét, az anya és a gyermek akire már mindenki türelmetlenül várt. Újabb sikoltás hangzott fel. Küzdelem...Harc az életért. A legszebb harc, amit csak el lehet képzelni. Tűrni szenvedést, fájdalmat, azt a fájdalmat amit egy nő eddig az óráig el sem tud képzelni. Harc egy új életért, amely oly sokakét szebbé teheti majd.
A következő már nem az anya sikoltása. A gyermek erőteljes sírasa. Mintha minden más zaj elhalkult volna, minden es mindenki némán hallgatta ahogy egy új élet találkozik a világgal es legelőször segítségért kiált.
A kis levél nézte az apró emberkét. Nézte ahogy egy nagy fehér törölközőbe csavarják és az édesanyja karjaiba adják. A harcnak vége. És ezúttal győzelemmel zárult. Az anya arcán hihetetlen boldogság tükröződött, ugyanúgy, mint a férfién. A hold beküldött egy fénysugarat a kis szobába, egyenesen a gyermek arcára. Ő így köszöntötte a kis jövevényt.
Sok idő eltelt. Hajnalodott. A nap megújult erővel ismét megmutatta magát az égen. Az élet elindult. A kis level nézte, ahogy nehány koránkelő már elindult dolgozni, majd még egyszer visszatekintett a szobába es amit látott felderítette. Nem volt sem több sem kevesebb, mint az Élet...
A szél is felébredt. Újra hátára vette a levelet es az utazás újrakezdődött. Bejárták a falut, benéztek minden ablakon, mígcsak egyszer a levelecske harsány nevetés es sok-sok gyerek hangját hallotta. Egy óvoda fölött haladtak el. A szál letette a levelet, megígerte, hogy visszajön érte es tovább haladt.
Mennyivel másabbak voltak ezek a gyerekek, mint akit az éjszaka látott. Látott két kislányt akik a fűben ülve babáztak, tovább egy nagyobb csoport gyerek egy nagyfülű kiskutyát állt körbe. A homokvár is egyre nagyobb es szebb lett a szorgalmas kezek megállás nélkül dolgoztak rajta. A kis munkásoktól nem messze egy kisgyerek éppen a homokot kóstolgatta es hiába, hogy nem ízlett neki egyre többet es többet evett meg belőle. A kisemberek mind egytől egyig tanultak. A levél egy nagyon apró kislányra lett figyelmes. A kislány élete elsé lépéseit próbalta megtenni. Figyelmesen bár esetlenül, apró léptekkel próbált eljutni az anyukájához, aki kitárt karokkal várt rá. A kislány tett két apró lépést megtántorodott es elesett. Kudarc... Élete első kudarca. Az édesanyja azonban felállította es minden kezdődött elölről.
A levél még sehol sem látott ennyi vidámságot, ennyi piros, mosolygós arcot. A gondtalan gyermeklét öröme sugárzott vissza rá, bárhova is nézett. És ártatlanság...
Azonban valaki hirtelen kinyitotta a kaput es a levél egyensúlyát vesztve leesett. Mielőtt elérte volna a földet a szél ott termett, felkapta és már repítette is a magasba.
A következő állomás a rózsalugas volt. A kis levél nem értette miért hozta a szél pont ide. A lugasban nem volt senki. A levél egy kézzel faragott fapadon heverve nézte a rózsákat. Szépség...
„Nemsokára értük is eljön a tél.”-gondolta. Most még szépek. Erőteljes színekben pompáznak és hiúan mutogatják magukat. A rózsák rá sem néztek a kis, megsárgult, öreg levélre. Gőgösen elfordultak és az előnyösebb oldalukat próbálták mutatni, hogy mindenki lássa mennyivel szebbek, mint a kis levél. Büszkeség... De lejár az idejük és néhány hónap múlva már senki sem fog emlékezni rájuk. A szerencséseket talán még a fagy előtt leszakítják és egy lánynak adják, hogy azok gyönyörködhessenek benne. De az sem fog örökké tartani. Mindannyiuknak az a sorsa, hogy elhervadjon és lehulljom, mint ahogyan a kis levél is megsárgult és lehullt. Mulandóság...
Gondolatait léptek szakították félbe, majd egy fiú leült a padra. Nem volt egyedül, egy fiatal lánnyal érkezett. Az ölébe ültette a lányt. Első látásra lerítt róluk, hogy fülig szerelmesek egymásba.
Az első szerelem csodája megtöltötte a levegőt. A naiv szerelem, amely mindent elhisz, mindent eltűr és elvisel, de legfőképpen tele van reménnyel, hogy egy örökkévalóságon át fog tartani. A kis levél hallgatta a csókok és sóhajok között elhangzó szerelmi vallomást és rátört a magány. Milyen messze volt már ő az otthonától. Szerelem... a legérdekesebb érzés, ami csak létezik. Szomorú, de vidám, örök és mulandó egyszerre.
A szél visszatért. Ideje volt távozni. Egyre távolodtak a rózsalugastól. A nap is ismét fáradtan araszolt le az égről. A levegő percről percre egyre hűvösebb lett. Az eső váratlanul és sűrűn esni kezdett. Zord éjszaka előtt állt a falu. A csillagok nem látszottak. A hold is csak néha szabadult ki a vastag felhőtakaró alól. A szél egy templom előtt elejtette a levelet és tovább tombolt a társaival. A villámok egyre gyakrabban cikáztak végig a koromfekete égbolton megvilágítva néhány pillanatra mindent.
Sem az eső, sem a szél, sem a felhők, vagy a hold, senki és semmi nem vette észre, vagy ha észre is vette nem törődött a templom előtti kövezeten ülő koldussal. A levél szánakozva nézte, ahogy a szegény ember próbák összébb húzódni, próbálja összehúzni magán szedett-vedett rongyos kabátját. A vihar elől azonban nem volt menekvés. A szél többedmagával tért vissza. Kíméletlenül ostromolta a templomajtót, a kerítést, felkapta a levelet és kíméletlenül cibálta, tépte, vitte magával.
Már messze jártak a templomtól, már a falut is maguk mögött hagyták. Sötét volt és hideg. Az eső elállt de a szél még vadabbul cikázott végig a réteken. Az éjszaka egy örökkévalóságnak tűnt. Aztán a nap pislákoló fénye, mint a remény, hogy egyszer vége lesz a száguldásnak feltűnt egy hegy mögött. A szél egyenesen a sötét hegyek fele rohant. A nap halvány fénye erdők körvonalát rajzolta ki a hegytetőkön.
A vad utazás az erdőben ért véget. A szél letette a levelet egy kis faház ablakára és tovább fütyült a fák között.
Szerény, egyszerű faházikó volt egyetlen szobával. A nap első sugarai szegényes és egyszerű bútort világítottak meg. A ház lakójának egyetlen asztal, egy durván faragott faszék és ugyancsak kézzel faragott nagy faágy volt minden ingósága.
A házikó lakója már az első napsugarakra ébredezett. Hosszú, barna csuhát húzott magára és a derekán átkötötte egy fehér kötéllel. Nehézkesen és lassan mozgott. Hófehér haja alatt ráncokkal sűrűn barázdált arca nagyon-nagyon idős korról árulkodott. Mankóra támaszkodva lassan kitipegett a házból, leült a ház elé és ragyogó szemekkel nézte a felkelő napot. Olyan volt, mintha minden egyes ránca egy élmény emlékét őrizne. Az öreg arc, bár hallgatott, mégis mesélt. „Ő is volt gyermek. Ő is meg kellett tanuljon járni meg beszélni. Talán még szerelmes is volt. De más utat választott. Ahol a bölcsesség és a sziklaszilárd hit találkozik ott egy ember Istennek szenteli az egész életét. Ez az ember egyszer szerzetes, majd remete lett.
A kis levél elgondolkodva nézte a boldogságtól sugárzó nagyon öreg arcot. Egy tökéletes, beteljesedett élet példája tárult a szeme elé. Az öreg remete halkan imádkozott. Felállt és visszaindult a házba, viszont erős köhögés rázta meg. Elgyengült. Visszaült a lépcsőre, szívére tette a kezét és nagyot sóhajtott. Hátradőlt, felnézett az égre és csak ennyit mondott: -Végre visszatérhetek hozzád Istenem!
Becsukta a szemét és mosolygott. A mosoly először fájdalmas fintorrá változott, majd eltűnt az arcáról. Nem maradt más, csak végtelen nyugalom... az öregember szemei kinyíltak, de már csak nézte az eget és nem látta azt. Kezei fáradtan és élettelenül elengedték a mankót. Hazatért.
A kis levél látott munkát, életet, békét, születést, kudarcot, tanulást, szerelmet, büszkeséget és nyomort, hogy végül utazása végén találkozhasson a halállal.
Pár héttel később lehullt az első hó. Beborított mindent. A levelet, a remetelakot, az erdőt, a hegyet, a falut, a völgyet, vastag takaró alá bújtatta a vén tölgyfát is. Nem tudott senki a kis levél nagy utazásáról, nem emlékezett meg senki róla. Nem írtak róla verset, nem zengenek ódákat. Csak egy jelentéktelen kis megsárgult levél volt, amely néhány napig utazott a széllel. És amit látott nem volt más mint mi magunk.

 

Hírlevél



HTML formátum?

Joomla Extensions powered by Joobi

Böjte Csaba ofm gondolata

Nem Isten űzte ki az embert a Paradicsomból, hanem az ember űzte ki a maga világából Istent: hitetlenségével, elfordulásával, engedetlenségével, bizalmatlanságával. (Böjte Csaba: Ablak a Végtelenre)

Magnificat donate

Szeretettel köszönöm a gyermekeink nevében az adományt! Csaba t.

Amount: 

Ma 2020. szeptember 23. szerda, Tekla és Líviusz napja van. Holnap Gellért és Mercédesz napja lesz.

Szentferencalapitvany.org

Nap Szentje

Keresés

Belépés

Ablak a végtelenre

A Szűzanya személye

A Szűzanya személye alkalmas volt arra, hogy az Ószövetség régi felfogását – miszerint akinek nincs gyermeke, az értéktelen – eltörölje. Egy kegyelemmel teljes személy, akihez nem fért bűn, egy nagy értékre hívja fel a figyelmet: az áldozatra, amelynek egyik formája az önként vállalt szüzesség.
Bővebben...

Ablak a végtelenre Android-on

Android okostelefonon és tableten is elérhető az Ablak a végtelenre című könyv napi kis adagokban.
Az app letölthető a Google Play-ből.

Pillanatkép

Facebook

Twitter

Facebook

Google Plus

YouTube