Egy hosszú és göröngyös tanév végére értünk. Ismét bejártuk az elénk tárt út egy részét. Mindannyian fellélegeztünk, hogy végre kipihenhetjük magunkat és hálát adhatunk Istennek, hogy ennek is épen, egészségesen, ügyesen a végére értünk.

Mind nagyon igyekeztünk ebben a tanévben a legjobbat kihozni magunkból, sokat tanultunk, javítottunk, ügyeskedtünk.

Mikor közeledtünk már a tanév utolsó napjaihoz megkaptuk a valaha hallott legjobb hírt: páran lehetőséget kaptunk, hogy lengyel földre zarándokolhassunk. Abban a pillanatban, ahogy meghallottam, hogy azon szerencsések közé tartozom akik meglátogathatják a czestohowai Fekete Madonnát. Úgy gondoltam, hogy nem csak nekem, hanem mindenkinek ez a legjobb lehetőség, hogy megköszönjük Istennek az elmúlt tanévet és minden jót, amiért hálát adhatunk. Június 26.-án indultunk Csíkszeredából az Orange Ways budapesti járatával. Mikor felültem az autóbuszra arra gondoltam, hogy mindazok mellett,hogy rengeteget gazdagodom majd lélekben, barátokat is szerzek, vagy régi barátokkal találkozok. Jöttek régebbi barátnőim a kovásznai illetve a szovátai háztól is, úgyhogy számomra dupla örömet okozott ez a zarándoklat. Hétfőn hajnalban érkeztünk meg Budapestre, ahol megszálltunk délután fél négyig. A vonat állomásra nagy hűhó és cipekedések közepette fél ötre érkeztünk meg. Nyelvünket lógatva telepedtünk le a csomagjainkra a vonat indulásáig. Mind nagyon elfáradtunk abban a cipekedésben, de láttam a társaim szemében, hogy senkit nem érdekel a fáradtság, mert mindannyian kitűztünk magunk elé egy célt. Hogy kinek, minek vagy miért ajánljuk fel ezt a zarándoklatot. Mindannyiunk szemében ott tükröződött az elszántság, a véghezvinni akarás fénye. Fél ötkor felültünk a vonatra, több mint hétszázan, megkaptuk a helyünket és a kicsi zöld kendőcskéinket, amellyel megkülönböztettek bennünket más zarándokoktól. Pontosan 17:00 perckor kigurult a zarándokvonat Budapest Nyugati pályaudvaráról. Egész éjszaka utaztunk, ami ismét eléggé kimerítő volt, de olyan fülkét kaptunk, ahol aludhattunk is. Így túléltük ezt az utazást is. Első megállónk Krakkó volt. Mindenki nagy meglepetésére mi, akik Erdélyből mentünk magunkra öltöttük a népviseletet, feltettük a kicsi zöld kendőt és így léptünk le a vonat fedélzetéről. Fényképezőgépek hadai álltak sorban, hogy megörökítsék ezt a különlegességet. Ezután végigvonultunk a városon, mi természetesen népviseletben. Egész életemben nem láttam annyi gyönyörű és szépen megmunkált épületet mint akkor. Megnéztük a Mária templomot is, amelynek a két tornyáról szóló legendát is meghallgattuk. Érkezésünket a helyi tévé fogadta és azonnal kérdéseket akartak feltenni nekünk. Szerencsénkre ezt a csodálatos templomot belülről is megtekinthettük. Itt tartották az aznapi szentmisét. Felemelő élmény volt, úgy éreztem a szívem a torkomban dobog. Egy kimondhatatlanul gyönyörű templomban imádkozhattam a szeretteimért és jótevőimért. A szentmise után a Wavel-be mentünk, ahol imádkozhattunk Szent Hedvig sírjánál és koszorút tehettünk Báthory István sírjára. Teljesen transzba estem és csak bámultam az engem körülvevő csodálatos falakat, szőnyegeket és próbáltam felfogni mindazt amit jelent ez. ,, Lengyelország szíve és lelke’’ Miután mindezt befejeztük busszal elvittek bennünket Jasna Gora-ra, jelentése Világos Hegy. Itt volt a szállásunk, mellette a pálos rendi templom, ahol tündökölt a gyönyörűséges Fekete Madonna. Mikor megérkeztünk a pálos szerzetesek fogadtak bennünket. Másnap Magyarország ajándékát vittük be ebbe a csodálatos templomba. Mi ismét felvettük szép ruhánkat és a zarándok sereg elején tettük be lábunkat a Szűz anya elé. Miközben a magyarok átadták a lengyeleknek a címert, amelyet vittünk én csak álltam és nem tudtam levenni a szemem a csodálatosságról. Csak álltam ott és éreztem azt a szeretet, szelídséget. Nem tudtam mit tegyek, megmozdulni sem bírtam, egyszerűen elvarázsolt. Csak álltam sírtam, sírtam és sírtam. Azután is ha visszagondolok úgy érzem, hogy még soha életemben nem esett ilyen jól a sírás, megkönnyebbültem… Másnap szabad program volt, megnéztük a várost, pihentünk. Aznap nem vettük fel a székelyruhát és mindenki máris hiányolta. Ezt a napot nagyon kellemesen töltöttük el, elmentünk imádkozni, jó volt. Este imádkozás, fáklyás felvonulás és gyónási lehetőség adódott. Nagyon jól éreztük magunkat aznap is. Csütörtökön elváltunk Czestohwatól és Ószandecbe mentünk. Ismét népviseletben vonultunk be Szent Kinga templomába azalatt a székely kapu alatt át sétálva amit évekkel ezelőtt Tamás József püspök úr áldott meg. Az eredetileg szabadtérinek tervezett szentmise a templomban volt megtartva, mert a rossz idő beleszólt. Szent Kinga Lengyelország védőszentje, aki a lengyelek és a magyarok közös szentje. Itt ismét interjúra kértek bennünket, ami után finom ebédet kaptunk és újra felültünk a vonatra, búcsút véve Ószandectől is. A vonaton végig imádkoztunk, hozzánk még be is jött egy pálos rendi szerzetes, László testvér. Nagyon kedves és vicces volt velünk.

A vonat ablakában könyökölve, elhagyva Lengyelország határait és bámulva a sötétségbe arra gondoltam, hogy milyen szerencsés is vagyok én, hogy mind ennek részese lehettem. Köszönöm a jó Istennek, hogy ott voltam, láttam, imádkoztam és sok mindent tanultam. ,,Dzsekujemy’’ a lengyelországi egyetlen magyar pálos rendnek, hogy olyan szívesen fogadtak és köszönet mindazoknak, akik közben jártak az érdekünkben, hogy ott lehessünk. Egy felejthetetlen élményt szereztek több mint 15 olyan fiatalnak, akik álmukban sem gondolták volna, hogy a Fekete Madonna lábánál imádkozhatnak.

Bató Mária-Magdolna

{zoomcat catid=1318}