Isten kegyelméből sikerül ma megvenni a Dévai tömbház utolsó lakrészét is. 1995-ben vettük az első házat Déván, és lassan csendben 2007-re a végére értünk, megvettük a huszadik lakrészt is.

 

 

Emlékszem, hogy 1995-ben mikor úgy félig viccesen, félig komolyan mondtam, hogy vegyük meg az egész tömbházat, nagyon sokan kikacagtak, emberi eszemmel én is lehetetlennek tartottam, de még is belevágtam ebbe a nagy fába, Istenben bízó lélekkel.

Most nagyon elcsendesedve állok az épület előtt, a tavaszi zsongásban ugrálnak körülöttem a gyerekek, kacagnak mint mindig. Könnyeimet, hogy  ne lássák,  lemegyek a pincében lévő kis kápolnába, térdre borulok a világmindenség Ura előtt.

Kis kápolnánk egyszerű, akárcsak a mi életünk, csendes. Egész fal egy hatalmas szikla, nyers kő, benne egy szentségtartó fülke, Isten háza a földön. Erre a sziklára épült a Dévai Magyarok Nagyasszonya kollégiuma. Az évek alatt sok vihar volt bennem is, de a sok sok ránk bízott kis lélekben is kitudná megszámolni, hogy hányszor vetettek nagy hullámokat az indulatok, a vágyak, a félelmek, a csüggedések. Igen volt vihar, de nem dőlt össze a házunk, velünk együtt felnőtt, otthont adott a szülőföldünkön.

Feljövök a kápolnából. Gyermekeink nyakamba csimpaszkodnak, kacagnak az Isten szeretetéből kinőtt otthon udvarán.  Az évekkel ezelőtt ültetett fák, bokrok nagyra nőttek. Hatalmas épület, de soha nem volt egyetlen szóba, egyetlen ágy sem kihasználatlanul. Örömmel és alázattal merem leírni, hogy egyetlen számlával sem maradtunk soha el az évek alatt, mindig kirendelte az élet Ura fenntartáshoz szükséges nem kevés pénzt is.

Nézem az épületet! Egy panel lakás, melyet egy totalitárius rendszer mérnökei tucatszámra építettek, melyet a gyermek kacagás, néha sírás, imádkozás, vagy csendes barátkozások, szerelmi vallomások szenteltek  meg.

Isten szeretete kivirágozhat bárhol e földön, bárkinek a szívében,  aki tudatosan befogadja őt.

 

Istennek legyen hála mindenért, Csaba t.

Deva, 2007, május 18