Az elmúlt héten - augusztus
13-án - valóban meglátogatott egy csoport fiatal, négy borotvált,
kopasz fiatalember, és egy kedves lány Magyarországról. Én szeretettel
fogadtam őket, megittunk közösen egy kávét, röviden elbeszélgettünk,
és ők átadták nagylelkűen mindazt, amit nekünk szántak. Megkérdeztem,
hogy van-e hol aludniuk? Ők egy ismerősükhöz mentek Vajdahunyadra,
nála szálltak meg. Mi elbúcsúztunk barátsággal.
Augusztus 16-án
a hajnali órákban újból visszatértek hozzánk. Későn érkeztek,
nem akartak zavarni, így autójukban töltötték az éjszakát, és
reggel találkoztunk velük. Azt mondták, hogy "valami kellemetlenség
miatt nekik el kellett jönniük Hunyadról”. Egy éjszakára szállást
kértek tőlünk, pihenni szerettek volna és másnap hazautazni. Elszállásoltuk
szerény vendéglakásunkban, ahol pihenni tértek.
Utólag hallottam, hogy
verekedés volt a városban. Jelzem, hogy a mi gyerekeink közül senki
sem volt jelen, így én csak annyit tudok a történtekről, amennyit
a fiatalok maguk elmondtak. A dévai ház vezetője, Karda Róbert elment
velük a kórházba - ahol a sérült fiatalembert megfelelő ellátásban
részesítették -, majd a rendőrségre, ahol ők azt mondták, hogy
nem akarnak feljelentést tenni, bár a jegyzőkönyvet felvevő rendőrtiszt
erre többször is bíztatta őket. Kollégám elmondása szerint a
rendőrség pozitív módon állt a fiatalok ügyéhez, de a feljelentés
hiánya ismeretlen tettesek ellen, lényegesen megváltoztatja a hatósági
eljárást.
Miután visszatértek,
megkérdeztem, hogy szerintük miért volt a verekedés, ők azt válaszolták,
hogy nem tudják és egyszerűen nem értik, ami velük történt.
Én hogy őszinte legyek,
mivel ők feljelentést nem tettek a rendőrségen, velem szemben sem
fogalmaztak meg kéréseket, és mivel szemmel láthatólag nem történt
komolyabb baj egyik fiatallal sem, úgy értékeltem, hogy nem kell
tovább foglalkozzam az üggyel.
Istennek hála én örömmel
elmondhatom, hogy békében tudunk együtt élni Déván mi magyarok
a románokkal, és valóban nem szeretném, hogy ezt a békét és nyugodt
együttlétet kívülről megzavarják. Mindezt nem a félelem, és
nem is a szolgalelkűség mondatja velem, hanem a tizenöt év tapasztalata.
Szeretettel kérem az önérzetesség lánglelkű apostolait, hogy ne
akarják elrontani azt, amit más fáradságos munkával, szeretetből
felépített, és nem is magának, hanem bajban lévő gyermekek számára.
Én a magam részéről
sajnálom, hogy ezeknek a fiataloknak ilyen tapasztalattal kellett hazamenniük
első Erdélyi útjukról. Bíztatom, hogy ha idejük engedi, bátran
jöjjenek vissza, és egészen biztos, hogy nemcsak a mi, de a velünk,
erdélyi magyarokkal együtt élő románok vendégszeretetét is meg
fogják tapasztalni, ha ők is szeretettel, bizalommal közelednek hozzájuk.
A szeretet végső győzelmében
bízva, Csaba t.
