Valahol a hegyek tetején, egy nagyon sűrű erdőben élt egy mókus család, nagyon szépen és boldogan. A mókus szülők előre jól meggondolták a család alapítást és az odú-lakásukat is szépen megtervezték. Gyönyörű fenyőfába vájták az odút, és ez nagyon megfelelt a mókusoknak, mert a fa puha volt és könnyű volt benne szép nagy odút készíteni még, ha sokat is kellett ezért dolgozni. Nagy család volt, sok–sok apró mókuskákkal. Külön a kis mókusoknak járatokat vájtak és bőven volt fűrészkorpa a téli hidegben, ha be kellett takarózni. Aztán a magtárakat is szépen megépítették, hiszen hosszú tél ígérkezett és sok élelmet kellett gyűjteni. A fa túlsó oldalán egy kis üregecske is volt, ami az ablaknak felelt meg. Éjszaka pedig a szemükkel világítottak.

Egy másik mókus család is élt ott egy picit távolabb tőlük, de ők nem voltak éppen ilyen szerencsés helyzetben. Ők nem gondolták meg jól az odú készítését és egy kemény bükkfába, próbáltak maguknak lakást kialakítani. A bükk az nagyon kemény, főleg, ha köves helyen van, így lassan haladtak, majd elfogyott az erejük és így csak egy pici odút sikerült készíteni. Nekik két mókusgyerekük volt, az egyik Hegyi Miki, a másik Ugra Ceci. Ők mivel nem fértek jól be az odúba, mindig az odú szélén járkáltak és sokat voltak szem előtt.

Élt abban az erdőben egy gonosz hiúz is, aki arról volt híres, hogy leskelődik a kis mókuskák után és irigykedett is rájuk, főleg, ha játszadoztak a fenyőtobozokkal és ugra- bugráltak. De főleg a mókus szülőket szerette volna megfogni. Sajnos egy borongós őszi napon a mókusmama nem vette észre a gonosz hiúzt, az elkapta és elvitte magával, valahová messze-messze és azóta se tud senki semmit róla. Szomorúságában a mókusapuka elkódorgott egy másik erdőbe, de annyira messze, hogy talán nem is létezik az az erdő.

A két kis mókus, Miki és Ceci egyedül maradtak és lassan közeledett a hideg ősz.

A fenyőfában lakó okos mókus család legkisebb gyereke észrevette egy napon, hogy a két kis mókus szomorkodik, sírdogál és fázik is, főleg amikor nem süt a nap. Nem volt kedvük játszani, ugra-bugrálni, aztán ételük sem volt. Szólt a mókusmamának, hogy nem lehetne őket is oda hívni hozzájuk, hogy lakjanak együtt, hiszen úgy is olyan szép nagy lakásuk van, bőven van fűrészkorpa takaró, nem kell féli a hidegtől.

A mókusmama örömmel beleegyezett és egy hétig hagyták őket pihenni, aludni, melegedni. Mindig be-be takargatták és simogatták Mikit és Cecit, vigyázva, hogy a karmukkal ne sértsék meg a könnytől nedves arcukat. Egy hét elmúltával kipihenték magukat és kezdődhetett a játék. Még az őszi nap is kisütött örömében. Volt nagy öröm! Még mogyoródobó versenyt is rendeztek. Na, de játékból is megárt a sok, így a Mókusmama előállt egy nemes ötlettel, miután felugrott egy magasabb ágra és oda hívta a mókus család minden tagját, így Mikit is és Cecit is.

Közeledik a tél-szólt határozottan – és nincs elég ennivalónk. 

Arra kérlek titeket, hogy mindenki a tehetsége szerint induljon és gyűjtsön fenyőmagvakat, mogyorót, diót és mindenféle más magvakat ami benne van a szakácskönyvben. A diógyűjtésnél külön felhívta a figyelmet az óvatosságra, mert a diófa körül szokott ólálkodni a gonosz hiúz.

Na volt ugra- bugra, mindenki szaladt merre látott, mert tudták, hogy maguknak gyűjtik a sok finomságot. Miki és Ceci egyből öt ágat ugrott át, mert tudták, hogy nekik bizonyítani kell, hiszen őket szeretik és befogadták, ezért hálásak is kell legyenek, de a gonosz hiúztól is megvédték, aki szétverte a családjukat. Ment a munka keményen, senki sem feküdt napközbe ilyenkor a fűrészkorpás ágyba, csak este, amikor a kellemes fáradság után és egy kis játék után úgy elaludtak, hogy a mókusmama a mesét be se tudta fejezni, már horkolt mindeni. Reggel elmondták a mókusimát- mert ilyen is van, reggeliztek, aztán ismét neki a gyűjtögetésnek.

Ez így tartott nagyon hosszú ideig: játék, munka, pihenés, mókusima.

Tudni kell, hogy a mókusok világában is van karácsony és az a szokás - mivel ők nem tudnak templomba járni- hogy karácsony estéjén az odújuk előtti kis fenyőcske körül, ami a karácsonyfának felel meg náluk, körbe ülnek, egymásnak ajándékot adnak át. Nincs nekik illogó-villogó égő a karácsonyfán, de nem is szeretik, mert szebbnek tartják, ha a szép telehold rásüt a frissen hullt hóra és ez olyan szép mintha a csillagocskák az égből mind a kis karácsonyfájuk köré hulltak volna le. A szertartásukhoz tartozik, hogy ami után elénekelték mókusnyelven a „Mennyből az angyalt” utána a mókusanyuka kiértékeli az évi tevékenységüket. Ők mindig izgalommal várták ezt a nagy pillanatot.

„ Mindenki nagy dicséretet érdemel-kiáltotta a mókusanyuka-de a legjobban Miki és Ceci tevékenykedtek”. Erre olyan nagy tapsvihar tört ki, hogy még az északi szél is zúgásra segítette a fenyőket.

Nem hagyták szó nélkül Ugra Ceci és Hegyi Miki sem a méltatást.

„ Ezt mind nektek köszönhetjük, hiszen, ha nem fogadtatok volna be és nem szerettetek volna ilyen nagyon, akkor minket is elvihetett volna a gonosz hiúz, ”

Nem irigykedett senki rájuk, hanem úgy megtapsolták őket, hogy még ma is tapsolnak, ha a karmuk össze nem akadt azóta.

Kolozsi István

2014-11-28