Kedves Csaba testvér!

Az elmúlt héten négy pap költözött át az égi hazába az erdélyi magyarság köréből.Nem lehet nem elgondolkodni ezekről a dolgokról,hisz nemcsak a hívek fogyatkoznak gyors ritmusban,hanem a papok is...

 

Családunkban nagymamám volt az aki odafigyelt mindig arra,hogy a papért is tenni kell valamit néha.Apró gesztusok voltak,de nekem  ,mint gyermeknek örök emlékként fognak a szívemben élni.Ha nagymamám kertjében virágok nyíltak,mindig küldött a templom vázáiba,ha templomtakarítás volt hírdetve legalább egy családtag jelen volt.Aztán egyik nagynénim elvállalta,hogy mos és vasal a plébános úrnak és a káplánnak,természetesen ingyen.Másik nagynénim minden vasárnap meghívta a papot ebédre és vacsorát is felpakkolt neki.Ugyancsak ő,ha papszentelés volt,albát varrt az illetőnek.Aztán drága apám,hatvanévesen elment árkot ásni a templom köré,és ő volt a legfiatalabb,a másik két ember 65 éves volt...hárman mentek el és egy fiatal sem volt jelen.Nagymamám lebénult és hat évig feküdt,de minden hónap első péntekjén a pap eljött hozzá gyóntatni...és öröm volt látni,hogy a mozdulni nem tudó,magatehetetlen asszony hogy vígasztalja a fiatal papot,akinek dagadt lábai rettenetesen fájtak és könnyezve mászta meg az emeleteket,hogy a Szentséget elvigye a betegeknek.Ez a pap kórházba került és senki nem látogatta meg...egyik híve sem,egyik paptestvére sem.Anyám máshoz ment látogatóba és akkor vette észre a beteg papot,akinek még egy rendes pizsamája sem volt.Bevitt neki egyet és többször is meglátogatta,de aztán az Úr magához hívta hű szolgáját,fiatalon.

Nagyon elgondolkoztam...mit is teszünk mi,hívek a mai világban azokért az emberekért,akik Isten szavait tanítják nekünk,akik hírdetik az örök életet,vígasztalnak minket,Szentségekkel látnak el?Akikhez akkor futunk oda,amikor nagyon megbántott az élet,amikor szenvedünk.Kevesen tudják elképzelni,hogy milyen nehéz élete van egy papnak,sokszor nincs akivel megbeszélje a problémáit,gondjait.Isten mindig ott van,de emberként a papnak is szüksége van egy bátorító szóra ,egy kedves mosolyra,kell,hogy érezze hívei szeretetét,ragaszkodását.Ehelyett mit is tesz a mai ember?Kibeszéli papját,rágalmazza, kárörvendően a markába röhög,ha a pap híbázik.Isten olyan papot ad minden közösségnek,amilyent megérdemel,de minden közösségnek joga van papja mellé állni,őt támogatni ,munkájában segíteni.Egymást támogatva,hívek és papok,így juthatunk el az örök életre,ahol nincs már szenvedés és betegség,nincs hideg és éhezés,nincs rágalom és kárörvendés.

Ezt a négy papot váratlanul érte a halál,de biztos vagyok benne,hogy ők ott belül tudták,hogy ez a nap el fog jönni és örömmel várták,hogy Jézussal találkozzanak.Ők már boldogan néznek le ránk odafentről és imádkoznak értünk,Földön szenvedő nyomorultakért.

Jó lenne újra bevezetni azt a szép szokást,hogy egy-egy közösség imádkozzon a papjáért, segítse őt minden munkájában,ne kritizálja és támadja,hanem álljon ki mellette.Elhunyt papjainkért pedig kötelesek vagyunk imádkozni,misét mondatni,gyertyát gyújtani,sírjukat gondozni.Erre is rá kellene vezetni gyermekeinket.

A hívek fogyatkoznak,a papok is,ideje magunkhoz térni és tenni valamit ez ellen a mérhetetlen fogyás ellen.A szavak már nem sokat érnek,tenni kell valamit,mert a nemzet,amelyik fogyásnak indul,amelyik elveszítí hitét, papjait,tanitóit,orvosait,az elindult a pusztulás útján.Mennyi ideje van még Erdélynek?Lesz-e magyar ember a Kárpát-medencében száz év múlva?Lesz ki elénekelje a Himnuszt,elszavalja a Szózatot?

Úgy gondolom,mi jó úton járunk és ki kell tartanunk ezen az úton,bármilyen nehéz is,akkor is,ha mások kigúnyolnak,hátba támadnak,leköpdösnek,akkor is,ha nem hisznek a mi őszinteségünkben.Le kell töröljük a könnyeket,vigasztalnunk kell a csüggedőket,akkor is,ha belebetegszünk,belefáradunk.Isten sosem fárad bele a szeretetbe,mi miért kellene belefáradjunk?

Noémi