Nagyon sokáig nem tudtam magyar szemmel ,magyar szívvel átérezni ezt a szép ünnepet.Na,nem azért,mert nem érdekelt,hanem,mert nem is tudtam róla,senki nem mondta el nekem,mit is jelent.Valami Balcescu,valami 1848 megjelent ugyan a történelem könyvben,de általában a tanárok nagyvonalúan elsiklottak e lecke fölött.Nem illet és nem volt tanácsos arról beszélni,hogy létezett Petőfi Sándor,Kossuth Lajos,Batthyány Lajos...

 

 

 

 

Amikor szabad lett e neveket ajkunkra venni,ízlelgetni kezdtem a magyar történelem édes-keserű ízét.Olvasgatni kezdtem őseim életéről,hallgattam lelkesítő előadásokat forradalomról,háborúkról,győzelmekről és veszteségekről.Nevettem és sírtam,lelkesedtem és kétségbeestem...sokszor állt nemzetünk a szakadék szélén és sokszor rángattuk vissza magunkat a biztos pusztulásból.Hősként,emelt fővel jártunk,vagy lesütött szemmel,szégyenkezve...ahogy a sorsunk diktálta. De minden könny vagy mosoly,jókedv vagy szomorúság,alázat vagy büszkeség háta mögött ott volt az a szent érzés,hogy magyar vagyok.

Szórványban nőttem fel,körbevettek románok,magyarok és németek.Meg cigányok.Becsületes emberek meg gaz emberek.Csábítottak vegyes házasságba,sikkasztásba akartak bevonni.Hitemet ki akarták belőlem tépni,el akarták törölni nemzeti öntudatomat.Agy mosást akartak elkövetni ellenem,hogy felejtsem el magyarságomat.Testileg nem szenvedtem,de ott,belül,nagyon szorított valami.Mindig vissza kellett nyelni feltörő gondolataimat,nem beszélhettem nyíltan se Istenről,se hazáról.

Gyermekkorom félve őrzött kincse az az emlék,amikor szüleim a kommunista rendszerben,évek hosszú során át kérvényezték,hogy turistaként haza látogathassanak Magyarországra...és amikor sikerült,vonattal átlépve a határt,szüleim sírni kezdtek...Álltak szótlanul a vonat ablakánál és peregtek-peregtek a drágakövek szemeikből.Miért sírtak?Miért voltak olyan nagyon boldogok?Gyerek ésszel nem tudtam,nem értettem.Csak annyit mondtak:itthon vagyunk!

Valaki most megkérdezte tőlem,mit jelent március 15-ke egy erdélyi magyarnak?Mit érzek,ha e napon kimegyek ünnepelni az utcára?Sokat gondolkodtam,hogy mit is feleljek ezekre a kérdésekre?Felidéztem magyarországi ismerőseim,barátaim keserű szavait,akik arról beszélnek,hogy vége a magyar nemzetnek.Eladták az országot,nincs ki imádkozzon és dolgozzon a jobb jövőért.Fel kell adni,el kell fogadni,hogy végünk van...Nem tudunk ünnepelni,nem tudunk magyarul érezni.Soha nem fogom elhinni e kijelentéseket!

Néhány éve kezdtem el tudatosan ünnepelni a magyar nemzet jeles napjait.Nekem most is összeszorul a torkom,ha énekelhetem a Himnuszt,szavalhatom a Szózatot.Nekem nem laposodott el a Székely Himnusz,ugyan olyan lelkesedéssel éneklem.Eszembe jut,hogy férjemet beszállították a rendőrségre ,20 évvel ezelőtt,mert el merte énekelni a "Kossuth Lajos azt üzente"című éneket.Most szabadon énekelhet.

Ha becsukom a szemem,Petőfi leszek,rágom a ceruzám végét,szenvedek az alkotás lázától,de vérrel izzadom ki magamból a "Nemzeti dal"-t.Százszor írom újra,míg tökéletes lesz,mert tudom,hogy halálom után is szavalni fogják,mert a nemzet kincse lesz.Remegő térdekkel állok ki a tömeg elé ,a Nemzeti Múzeum előtt és elszavalom szívem legkedvesebb dalát...ó,nem,nem lehet leírni ezeket az érzéseket..

Ha becsukom a szemem,ott vagyok a tömegben,annyira magával ragad a többiek forró hangulata,hogy képes vagyok oda adni életemet is a hazáért.Nem félek a haláltól sem és puszta kézzel megyek neki az ellenségnek.

Nem,semmiképpen sem tudnék ágyban,párnák közt meghalni.

Emberek!Ne féljetek ünnepelni,ne féljetek megmutatni érzéseiteket!Ne törődjetek azokkal,akik leírják a magyarságot,akik elvesztették hitüket,akik nem vallják meg Istent és a hazát!Szent István a magyar koronát a Szűz Anya kezébe és szívébe helyezte,oda adta a nemzetünket az Isteni gond viselésnek!Nem veszhetünk el,hisz magyar szentjeink őrködnek felettünk,irányítják lépteinket!

Gyertek és ünnepeljetek,soha nem fogunk elveszni!A magyar zászló mindig diadalmasan fog lobogni fejünk felett,hőseink emléke éltetni fog bennünket!Szavaljatok és énekeljetek,a nyelv nem halt meg,örökké élni fog!

Lányok,asszonyok,varrjatok nemzeti színű kokárdákat és tűzzétek fel a férfiak mellére!A ti melleteket is díszítsétek fel és higgyetek a jövő győzelmében.Szüljön minden asszony,akinek ez megadatik,mert kell az új Petőfi,az új Jókai.Új hidat kell építsen Szécsényi és új Mindszenthy kell kiálljon a hit mellett.A porból föl kell támadjon Márton Áron és papjait kell lelkesítse.

Nekem március 15-ke szent nap és nem tudom leírni szívemben dobbanó érzéseimet,úgy,ahogy akarnám.

Ha találkozunk majd az utcán,érezni fogjátok,amit mondani akartam.

Kolozsi Noémi,

Kovászna