Álmában otthon volt és jóleső érzéssel feküdt az illatos takaró alatt, a meleg átjárta minden idegszálát és a konyha felöl a tükörtojás olajban való sercegése csalogatta.

Kellemes női hang dúdolgatott egy ismert éneket és gyermekhang csacsogása simogatta szívét. Otthon vagyok, gondolta magában és örvendett a szabadnapnak, tudta, hogy most tovább alhat, családja vigyáz rá. A béke kimondhatatlan érzése töltötte el, fordult egyet, hogy pihenjen egy kicsit még.

A megfordulás után a takaró lecsúszott róla és a hideg alattomosan bekúszott öltözete alá. Egy darabig még viaskodott az érzéssel, makacsul összeszorította szemhéját, aludni akart, nem tudni a külvilágról, maradni álomtündér karjaiban, de ízületei tiltakoztak a hideg ellen. Ki kellett nyitnia szemét, magához kellett térnie.

Az állomás hideg kövén feküdt és századszor, ezredszer szembesült a ténnyel, hogy álom volt minden, az ő élete már nem a meleg otthonról, szerető családról szólt, hanem a nincstelenségről, hajléktalanságról, éhezésről. Szeretethiányról. Óvatosan feltápászkodott, minden csontja sajgott. Fázott és nemsokára az éhség is mardosni kezdte gyomrát. Rongyosan és büdösen elindult, hogy valamit szerezzen, kielégítse valamennyire teste igényeit.

Az első ember, akivel találkozott, egy öltönyös fiatalember volt, aktatáskával a kezében. Ápolt volt a külseje, arcszesz illata lengte körül. Ujján a karikagyűrű töretlen fénnyel csillogott, látszott, hogy nemrég alapított családot.

- Istenem, -gondolta- valamikor én is így indultam minden reggel a hivatalba, kicsit morogtam az ing miatt, mert nagyon ki volt keményítve és sértette nyakamat. Mit nem adnék, hogy tiszta ruhába járhassak újra!

Jó embernek nézte, hát megszólította:

- Uram, nagyon éhes vagyok, adna nekem egy kiflire valót? – ahogy kimondta a szavakat, belepirult az érzésbe, még most sem szokta meg a kéregetést, most is nehezére esett kinyújtott tenyérrel állni az emberek előtt.

Az úriember gyanakvóan végigmérte és elfordult. Nem adott, nem tudta mit jelent korgó gyomorral kezdeni a napot. Ha tudta volna, bizonyára adott volna egy kenyérre valót.

Nem járt sikerrel, hiába nézett esdeklően a járókelőkre, senkinek sem esett meg rajta a szíve. Volt, aki meg is gyanúsította, hogy italra akarja költeni, honnan tudhatnák, hogy évek óta nem iszik? A hideg elől próbált bemenni egy-egy üzletbe, de mindenhonnan elküldték, nem tűrték mosdatlanságát.

Maga sem tudta hogy érkezett meg a templom elé, hisz évek óta kerülte még a környékét is. Valamikor édesanyjával, később feleségével, gyerekeivel gyakran betért imádkozni, misét hallgatni Isten házába. Aztán legjobb barátjának kezeskedett egy kölcsönnél, de barátja nem tudta a részleteket fizetni, így tőle vettek el lakást, kocsit, mindent. Az anyagiak elvesztése azonban nem fájt olyan égetően, mind az, hogy felesége közölte vele, hogy nem akarja látni többé...

Mindent elvesztett, de lelke mélyén tudta, hogy Isten megmaradt neki.

Mégsem akart róla tudni. Miért vett el tőle mindent, ami széppé tette életét?

Miért nem segített, amikor a legnagyobb bajban volt? Hol van most is, amikor ő már évek óta bolyong az utcán, örökké fázva, örökké éhesen, örökké mocskosan? Ha van, rajta miért nem segít?

Gondolatai forgatagában érkezett meg a templom ajtajához, nem akart bemenni, de valami mégis annyira vonzotta, hogy nem tudott ellenállni.

Leült a hátsó padba, szemét lehunyta és próbálta felidézni a rég nem mondott imákat. A felismerés, hogy még emlékszik a szavakra, olyan örömmel töltötte el, hogy sírni kezdett. Felszabadító, bűnbánó, tisztító sírással. Érezte, nem tudja abba hagyni a zokogást, a padra borult, válla rázkódott, egész teste remegett. Nem is vette észre azt a kisgyereket, aki leült mellé és csodálkozva nézte őt. Hosszú percek után lassan felemelte a fejét és meglátta a gyereket. Elszégyellte magát. Ám a gyerek kíváncsi volt és megkérdezte:

- Miért sírsz, bácsi?

Pironkodva elmondta, hogy nehéz az élete, fázik és éhes. A gyerek természetes mozdulattal kivette táskájából az uzsonnáját, kettétörte és a felét odanyújtotta neki.

-Egyél, finom. Anyu csomagolta, hogy ne legyen éhes az iskolában.

Csendesen falatoztak, miközben a templomban betért egy-egy ember imádkozni. Gyanakvóan nézték a hajléktalant, aki egy gyerekkel falatozik, de senki sem szólította meg őt. Csak saját magával törődött

A gyerek megtörölte szalvétával kicsi száját és megölelte a könnyes szemű férfit. Az csodálkozva adta át magát a jó érzésnek, egy pillanatig úgy képzelte, hogy saját fia öleli. Hihetetlennek tűnt, hogy valaki őt megölelte, nem törődve a rossz szaggal, az ápolatlansággal.

- Miért tetted ezt? Nem félsz, hogy te is bemocskolod magad?

- Ugyan már, bácsi, te nem jártál soha hittan órára? Téged nem tanítottak meg arra, hogy minden emberben Jézus lakik? Benned is! Ott van a szívedben, ő küldte ki onnan a könnyeket a szemedbe! Jézust öleltem, tudom, hogy benned van. Ő megsegít téged és többet nem kell majd sírjál!

A gyerek elment, a hajléktalan sokáig térdelt és imádkozott. Még nem látta a kiútat helyzetéből, mégis érezte, hogy sorsa jobbra fordulása elkezdődött. Egyenes háttal ment ki a templomból és öröm járta át.

Érezte, hogy Jézus ott lakik az ő szívében is.

Kolozsi Noémi Bernadette,
Kovászna