Én eddig azt hittem, tudom mi az: boldognak lenni. Boldog vagyok, mert egészséges vagyok, van lakásom, autóm, szép családom, gyermekeim, vannak szüleim stb. Látva azonban a szovátai gyerekeket rájöttem, hogy fogalmunk sincs, mi az a boldogság. Én csak akkor és azért vagyok boldog, mert van valamim, ők pedig azért, mert … Hát erre kerestem választ a 2 nap alatt.

Amikor elindultunk Szovátára, arra számítottunk, hogy lesz ott 100 sovány, szomorú, szutykos kisgyerek. Ehelyett találkoztunk 100 vidám, egészséges, tiszta, aranyos Kisjézussal.

Amikor megérkeztünk és az első kisgyerek rám nézett, megremegett valami bennem. Nem azt nézte, hogy milyen vagyok, vagy esetleg mit hoztam, hanem egyenesen a szemembe nézett, és azt éreztem, hogy szeret. Azonnal. Pedig még semmit sem csináltam - ingyen szeretett.

Olyan fény csillogott a szemükben, amilyet még nem láttam!

Ezek a gyerekek nem azért voltak boldogok, mert kaptak valamit, vagy történt velük valami jó, hanem csak úgy. A puszta létezés örömét sugározták. Valahogy fölötte állnak azoknak a földi dolgoknak (tárgyak, időjárás, egészség, pénz), amik nekünk sokszor olyan fontosak, hogy a hiányuk miatt elfelejtünk örülni, mosolyogni. A 2. napon osztottuk ki nekik a 40 zacskó gumimacit, örültek ugyan neki, de utána se szerettek jobban minket. Ugyanígy azzal se foglalkoztak az étkezéseknél, hogy mi van a tányérjukban, amit kaptak, azt örömmel megették. Nem láttam moslékos vödröt, se meghagyott ételt! Nem a finom és kedvenc ételtől boldogok. Nem annak örültek elsősorban, amit kaptak, hanem annak, hogy szerettük őket, és szerethettek minket. Az egyik gyerek a mieink közül azt mondta, ennyi ölelést, és puszit még életében nem kapott (10 perccel a találkozás után…). Bárcsak én is így tudnék örülni és szeretni!

Az egész otthont a gyerekek és a nevelők tartják rendben. Ha kész a lecke, jön a házimunka. Én még ilyen boldogan és alaposan WC-t pucolni (csupasz kézzel, ronggyal!) senkit nem láttam, nem hogy egy 9 év körüli gyereket! Amikor azt a feladatot kaptam, hogy dobozoljam be a nyári cipőket, és szedjem elő a télieket, azonnal 4 gyerek préselte be magát mellém a kb. 3 m2-es helyiségbe, hogy segítsenek. Ketten a mosógépre álltak, hogy elférjünk, és együtt dolgozhassunk.

Úgy tűnt, nem sok idejük marad a hagyományos értelemben vett játszásra, de rájöttem, hogy ha együtt csinálhatják velünk a házimunkát, vagy bármit, akkor nincs élvezetesebb játék, mint egy ágyhúzás, felmosás, vagy szekrénypakolás!!!

Pontos napirendjük van, és másodpercre be is tartják, de nem kényszerből, hanem mert "ez a dolgok rendje". Véletlenül hallottam 2 kamaszlány beszélgetését: Miért ő takarít? Nem is ő a napos! (Nálunk ez inkább így hangozna el: Miért nem takarít? Ő a napos!)

A vacsoránál ért a következő meglepetés. Itt is mindent a gyerekek és a nevelők csinálnak: olyan volt az egész, mint amikor egy hangyabolyt nézünk: mindenki látszólag össze-vissza szaladgált, a naposok hordták a tányérokat, poharakat, ételt, terítőt, a többiek rakták a székeket, terítettek, de ahogy a hangyák se tapossák össze, nem lökik fel egymást, úgy itt is valaki mindig félreállt, elengedte a másikat, segített a kisebbnek.

Mindezt megtapasztalva Chiara Lubich egyik gondolata jutott eszembe: „Tegyétek naggyá az élet legapróbb cselekedeteit is azáltal, hogy szeretettel, szeretetből, szeretetté válva végzitek.”

Így viszont csak azok tudnak élni és szeretni, akik egyek a Szentháromságos Jézussal.

És ha most irigykedve felsóhajtotok, hogy milyen szép lehetett ezt látni és megélni, akkor hadd emlékeztesselek benneteket, hogy mindnyájunkban ugyanez a Jézus él! Előttünk is nyitva áll a lehetőség, hogy így éljünk és szeressünk!

A hetedikesek írták:

Az egész kirándulás nagyon tanulságos és jó volt. Egy dolgot emelnék ki: ahogy az ottani gyerekek reagáltak az ottlétünkre. Ahogy kételkedés és bizalmatlanság nélkül első látásra láthatóan ragaszkodtak hozzánk. Ez volt talán a legjobb érzés.

Számomra hatalmas élmény volt ez a szovátai utazás. Őszintén szólva, másra számítottam. A körülmények, hála Istennek, jók voltak, éppen ezért a gyerekek vidámak és becsületesek voltak. Hatalmas lelki háttér áll mögöttük, melyet a nevelőknek köszönhetnek. Sose láttam még ennyi édes gyereket egy helyen. A tanulási idő alatt a nagyobbak segítettek a kisebbeknek, és becsületesen megcsinálták a házi feladatukat, házimunkát.

Amikor a „család” megkapta az uzsonnáját (egy zacskó keksz 10 gyereknek), az egyik kisfiú annyi oszlopba rakta a kekszet, ahányan voltak. 4 jutott mindenkinek. Amikor jöttek a kisebbek, ő önzetlenül felajánlotta az egyiküknek az ő adagját, pedig nem volt más ennivaló vacsoráig.

Amikor elindultunk hazafelé, nagyon hideg, ködös idő volt. Az autóban szinte mindenki félálomban volt. Amikor rákanyarodtunk az autópályára, Ildikó néni és Jenci megosztották velünk a tapasztalataikat, és én is elgondolkodtam, hálát adtam Istennek, hogy ennyi lehetőséget kaptunk arra, hogy szeressünk. Az ima végeztével már jobban éreztem magam, és pár pillanat múlva eloszlottak a felhők, és olyan meleg lett, hogy még a kabátot is le lehetett venni.

Czigány Ildikó

{zoomcat catid=1646}