Alberti Zsuzsi tollából született ez a kis szösszenet, a június 4-5-i hétvége kapcsán, amikor is sok időt töltött a szászvárosi Szent Erzsébet Otthonban nevelkedő Ibolyával, s megpróbálta elképzelni, ő hogyan is gondol vissza az együtt töltött napokra. Ezzel a pár sorral szeretnénk megköszönni Mindenkinek, hogy már oly régóta létrejöhetnek ezek az alkalmak, mert van Aki eljön és van Aki ad: kézzel-lábbal vagy szívvel-szájjal, testben-lélekben egyaránt!

Kedves Naplóm,

Ez a hétvége nagyon különleges volt számomra. Olyan sok minden történt két nap alatt, felbolydult az egész kolostor és az én szívem is. Két hónap után végre újra ellátogattak hozzánk a Jó pásztorosok. Lassan véget ér a tanév, már csak két hét van hátra, és mivel én szeptembertől Dévára kerülök, lehet, hogy Velük is most találkoztam utoljára, vagy legalább is Déván már nem lesz ugyanaz. A többiektől is hamarosan búcsút kell vennem, de ebbe inkább egyenlőre bele sem gondolok…

Kicsit furcsa, hogy már három napja nem írtam, pedig amikor elkezdtelek írogatni, akkor megfogadtam, hogy minden nap le fogom írni azt, ami úgy érzem, hogy megérintett vagy ami sokat jelentett. Most azonban annyi minden történt, hogy ez az első nyugodt órám, hogy le tudok ülni hozzád. És bár eddig csak írtam beléd, de ma egy kis virágszálat is ráragasztok erre a lapodra. Olyan picike és mégis milyen sokat jelent nekem. Hogyan lehetséges ez? Hogyan lehet az, hogy néha azok a dolgok jelentik nekünk a legtöbbet, amik picik vagy amik szemmel alig vagy egyáltalán nem láthatók?

Már egész pénteken nagyon izgatottak voltunk mindannyian, a kicsik alig fértek a bőrükbe, egész nap azt kérdezgették, mikor érnek ide és azt találgattuk, vajon ezúttal kik jönnek majd közülük. Péntek este már nem voltunk fent, mikor megjöttek, állítólag egykor érkeztek. Én pontban éjfélkor felébredtem, anyukával álmodtam. Másnap reggel, nagy izgalommal mentünk le az ebédlőbe. Ahogy mindig is szoktuk, most is igyekeztünk a lányokkal észrevétlenül, mindenféle mondvacsinált ürüggyel végigmenni a folyosón, kimenni a kertbe, csakhogy jobban szemügyre tudjuk venni, milyen ajándékokat hoztak magukkal. Magdi néni persze kiszúrt minket és egyből bezavart reggelizni, de tudom, hogy igazából sosem haragszik ránk. Reggeli után aztán gyorsan összekészülődtünk, közben szépen lassan feltűntek az oly nagyon várt arcok: Zsuzsi, Dani, Zsófi, Szabolcs, Vera, Petra, Eszter, János, Dina, Edi, Laci, Dávid nevelő; mindannyian mosolygósan és vidáman, ahogy szoktak, és egyből jól megölelgettük egymást. Milyen különös, hogy egy a mozdulat, és mégis mennyire más az érzés ölelés közben mikor megérkeznek és mikor búcsúznak.

Elég sokáig tartott, amíg a busszal odaértünk a kirándulóhelyünkhöz, de én nem bántam, mert nagyon szeretek utazni. Szerencsére sikerült ablak mellé leülnöm, ilyenkor csak nézek kifelé az üvegen, és hagyom, hogy a gondolataim elkezdjenek szárnyalni. Elképzelem, milyen lesz a jövőm, mennyi mindent fogok kipróbálni, mennyi élmény vár még rám. Ha csak a fele sikerül, már akkor is nagyon boldog leszek! A többiek közben énekeltek, néha én is énekeltem velük, de jó volt őket csak úgy hallgatni is. Aztán amikor megérkeztünk a parkolóba, már nagyon meleg volt. Ettünk egy kis ebédet, és rengeteg kókuszgolyót, amit Pestről hoztak magukkal, némelyik kocka volt már a hosszú út miatt... Mi is ilyet készítettünk Csaba testvér születésnapjára a múltkor. Igyekeztem az összes félét megkóstolni, mert mindegyik egy kicsit más volt, azt hiszem végül is a fehér ízlett a legjobban, de lehet, hogy csak a színe miatt. Ebéd után aztán végre útnak indultunk. Feri bácsi ment elől, ő vezette a túrát. Persze egyből több csapatra szakadtunk, a kicsik meg szaladgáltak fel s alá. Én Zsuzsival mentem. Nagyon jót beszélgettünk, csupa felnőttes dologról, úgyhogy én is egészen nagynak és érettnek éreztem magam arra az időre. Tanítottam neki egy éneket is, és azt mondta, nagyon szép hangom van, és az út mentén találtunk szamócát is. És a táj olyan gyönyörű volt útközben, minden olyan zöld volt, és élénk, bárcsak le tudnám írni szavakkal! Egyszer megpihentünk egy tisztáson, akkor felálltam egy nagyobb kőre, körbenéztem, beszívtam jó mélyen a levegőt, és megfogadtam magamban, hogy örökre elraktározom ezt a pillanatot. Annyira szeretek itt élni, nem hiszem, hogy van ennél szebb hely bárhol is a világon! Ahogy közeledtünk a Vulkán-hegy felé, egyre csak az járt a fejemben, hogy rá akarom tenni a kezem a sziklára, hogy érezzem a hegy erejét. A hegy lábánál aztán újra megpihentünk és játszottunk egy kicsit. Nagyon izgalmas volt, mert a réten Szabolcstól megkaptam a fényképezőgépét. Bevallom neked, igazából azért is örültem, hogy jöttek újra hozzánk, mert reméltem, hogy most is megkapom a gépet. Olyan jó volt, hogy minden féltés nélkül a kezembe nyomta, hogy tessék fotózzam le vele azt ami tetszik, és én így is tettem. Próbáltam madarakat is fényképezni, de az annyira még nem ment viszont találtam egy gombát és egy hangyabolyt is, és egy hatalmas pókot. Nem tudom, miért, de valahogy lenyűgöznek a pókok.

Aztán ezután már nem volt más hátra, lassan visszaindultunk a buszunkhoz, és hazazötyögtünk. Én kicsit el is bóbiskoltam, úgy elfáradtam napközben. Magdi néni zöldbabfőzelékkel várt minket vacsorára, hát, nem ez a kedvenc ételem, de most nagyon éhes voltam, úgyhogy még ki is tunkoltam a tányérom. Este, fürdés után, ahogy mindig szoktuk, még játszottunk a budapesti barátainkkal,  kártyáztunk és mesét olvastunk a kicsiknek, és Dani fülbevalót is hozott nekünk ajándékba, én a lila csillagosat választottam, mert ez a kedvenc színem.

Vasárnap volt nálunk az Elsőáldozás és Szövetség Napja is. Úgy mondták nekünk a nevelők, hogy mivel a Jó pásztorosok a mi szövetségeseink, ezért velük együtt ünnepeljük ezt a napot. Ennek az alkalomnak a tiszteletére Csaba testvér is eljött, és ő tartotta a délelőtti misét. Szabolcs olvasta az olvasmányt, Dani a szentleckét, a jó pásztoros lányok saját szavaikkal adtak hálát a közös szentmiséért a hívek könyörgéseiben és Krisztina még egy verset is felolvasott nekünk. Az Elsőáldozók verset mondtak, melyet Pityu nevelő tanított nekik, és Ernő tanítóbácsi Alin nevelővel pedig gitározott-orgonált, hogy még emlékezetesebb legyen ez az Ünnep. A mise végeztével pedig mindannyian odaálltunk az oltár elé, és közös fénykép készült rólunk, remélem ebből mi is kapunk majd emlékbe. Mise után egészen ebédig a kertben játszottunk, sétálgattunk, a kisebbek fociztak és rollereztek, és titkokban rengeteg cseresznyét ettünk (csak Feri bácsi meg ne tudja). A Jó pásztorosok még egy színdarabbal is készültek nekünk, a Hamupipőke olvasópróbáját adták elő. Hát mondhatom, igazán vicces volt. Viszont aminek a legjobban örültem, az az volt, hogy az ebédet is a szabadban költöttük el, Pityu nevelő már reggel begyújtotta a kinti kemencét, és kolbászt sütött nekünk. Leterítettük a pokrócokat és piknikeztünk az almafák árnyékában. Nagyon szeretek piknikezni, valahogy a szabadban minden sokkal jobban ízlik. Ebédre még kaptunk csokit és fagyit is, én mindenesetre degeszre ettem magam.

Sajnos ebéd után hamar eljött a búcsúzás ideje is. Amúgy sem szeretek búcsúzkodni, de ez most különösen nehéz volt. Mindenkit megöleltem jó erősen, és szívemből remélem, hogy fogok még találkozni Velük. Mindig, mikor ránézek majd erre a virágszálra, itt a következő oldalon, amit ezen a kiránduláson szedtem, újra hallom majd a kacagások csengését, újra érzem a hegyi levegő és a kolbász illatát, újra magam előtt látom a mosolygós arcokat, és eszembe jut majd ez a hétvége, és az összes többi hétvége is, amit a Jó pásztorosokkal töltöttünk.

{zoomcat catid=1207}