Miért éppen Torockó?

Néhány nap távol az otthontól, és a lélek kinyílik a valóságra, amely mindig kiszámíthatatlan. Valami visszafordíthatatlanul megváltozik. „Tízéves házasságunk egyik legjobb döntése volt, hogy végül is elutaztunk Torockóra"- mondja Éva négy hónap távlatából. Ábrís helyeslőén bólogat, és bekapcsolja a laptopot, hogy megmutassa a fotókat: gyönyörű erdélyi tájképek, huncut gyermekmosolyok. A Barlay házaspár egy hetet töltött a faluban - az ottani, Böjte Csaba ferences szerzetes által alapított gyermekotthonban végeztek önkéntes szolgálatot.

Maguk mögött hagyták a megszokott, jól körülbástyázott budai polgári életformát, miután Éva szüleinél „letétbe helyezték" két óvodáskorú gyermeküket, Gellértet és Lucái.

- A nagyszülők nélkül ez az egész elképzelhetetlen lett volna - teszi hozzá Éva.

- Természetesen én is számítottam a segítségükre, amikor elhatároztam, hogy ez a torockói hét lesz az ajándékom a tizedik házassági évfordulónkra - mondja Ábris.

Rendhagyó ajándék. Honnan eredt az ötlet?

- Tavaly karácsonykor még nem is sejtettük, hogy mi fog történni velünk. Ott feküdt a fa alatt

Csaba testvér könyve, az Üt a végtelenbe. Esténként, amikor a gyerekek már aludtak, bele-belelapoztunk, Évával felváltva olvasgattuk a családban nagy tiszteletnek örvendő ferences szerzetes gondolatait. A könyv előszavának elolvasása során már éreztük, hogy nem mindennapi olvasmányt tartunk a kezünkben - meséli Ábris. - Egy alkalommal a YouTube-on beírtam a keresőbe Csaba (estvér nevét, és meglepetésemre több filmet is találtam, többek közt az általa alapított gyermekotthonokban zajló éleiről. Elindult bennem valami, megérintettek gondolatai. Akkoriban jutottunk el a házasságunknak arra a pontjára, hogy úgy éreztük, mindenünk megvan, de a szeretetteli családi élet ellenére kezdünk felőrlődni az anyagi biztonság folyamatos megteremtésében. Napról napra éreztük, hogy hiányzik valami. Azután lassan megérett bennem a gondolat...

- Meghatódtam, amikor a házassági évfordulónkon megkaptam az „ ajándékot" - mosolyog a férjére Éva. - Bevallom, magamtól nem jutott volna eszembe ilyen ötlet. Utánanéztünk a honlapjukon (www.devaigyerekek.hu), hogy miként lehet kapcsolatba lépni valamelyik gyermekotthonnal. Torockót választottuk. Pénz felajánlással és önkéntes munkával is lehet segíteni. Mi ez utóbbit választottuk. Ez az egy hét nem arra szolgált, hogy kipihenjük a fáradalmainkat, hanem arra, hogy a saját gyermekeinkkel való állandó foglalatosságból kilépve vadidegen gyermekeknek szánjuk az időnket. Eleinte féltem, hogy lelkileg nem fogom bírni az utat, mert a tervezéssel telt napok alatt ért minket a tragédia, hogy méhen kívüli állapotosságom következtében elvesztettük egy magzatunkat. Ennek minden következményével együtt, az ilyenkor szükséges orvosi beavatkozások után indultunk el végül is Torockóra.

-  Az utunktól eredetileg valamiféle „lelki megújulást" reméltünk az életünkben. De amit olt kinn megéltünk, több volt annál, mint amit egy szokványos lelkigyakorlattól kaphattunk volna - folytatja Ábris. - Úgy vélem, ha ateistaként mentem volna Torockóra, szinte biztos, hogy ott hívővé válók. Vallását gyakorló katolikus emberként Torockón értettem meg, hogy milyen hatalmas is az a mustármag.

Megrázó eseményeknek voltunk tanúi. Egyik nap egy testvérpár édesanyja jött látogatóba. Egyrészt láttuk, éreztük, hogy mit indít el ez a többi gyermek lelkében, akiket jó, ha évente egyszer meglátogatnak. Valamint tanúi voltunk az anya és gyermekei találkozásának is. A kisebbik fiú, aki kétévesen került az otthonba, fel sem ismerte édesanyját. A hétéves pedig csak méregette. Édesanyjuk, akinek megjelenése láttán felvetődött bennünk a gondolat, hogy talán a legősibb mesterséggel kell megkeresnie azt, ami a megélhetéséhez szükséges, átölelte őket, és elsírta magát. A nevelő beleegyezésével elvitte a gyerekeket fagylaltozni, és egy szép bőrlabdával is megajándékozta fiait. Amikor elköszönt a gyerekektől, azok elvonultak az ajándékkal, és senkinek sem adták oda az abban a pillanatban életük legnagyobb kincsének számító labdát, hiába is kérlelték őket.

-  Én is megpróbáltam elkérni - emlékezik Éva -, de a nagyobbik fiú, aki egyébként kedvelt engem, ellentmondást nem tűrő hangon azt válaszolta: nem adom, meri azl az anyukánktól kaptuk, és ö azt mondta, hogy ez a labda a miénk.

Felvetődik a kérdés: nem lenne jobb, ha azok a gyerekek, akiket egyszer elszakítottak a családjuktól, újabb találkozások és elszakitások nélkül növekedhetnének, fejlődhetnének abban a közegben, amit kialakítottak számukra.

- A gyámügyi rendszer állami monopólium, amelybe az egyház nem avatkozhat bele - mutat rá Ábris. - így Csaba testvérek nem tehetik meg, hogy a gyermekeket a szülők akarata ellenére az otthonokban tartsák, A torockói nevelő elmondta: amikor a kicsik hazamennek egy-egy hétre, mindig kérdéses a visszatérésük. A nyomorral sok esetben párosuló alkoholizmustól és agresszivitástól való félelmet felülírja a gyermeki szeretet éhsége, és a szülő gyermeke iránt érzett szeretet-ösztöne. E kettő találkozásáért érdemes hazamenniük. Az ösztönök, amelyek bennünk vannak, a családtól való tartós elszakítottságban felerősödnek. A rendes körülmények között élő szülő annyit tapasztal ebből, hogy ha a gyermekétől két-három napig távol van, a kicsi a nyakába ugrik, amikor újra találkoznak. De azt el sem tudjuk képzelni, milyen kivételes erejű ez a ragaszkodás, amikor nem napokról, hanem hónapokról van szó. A torockói otthonban lakó egyik tizennégy éves fiú apja is alkoholizmusban szenved. Az egyik napon eljött látogatóba, józanon. Beszélgettem vele, együtt ebédeltünk. Láttam, hogy a fiú mennyire büszke az apjára, és mennyire boldog, hogy ott van.

Tudnunkkell, hogy a szülők sok esetben nem azért züllenek el, mert nem akarnak dolgozni -

teszi hozza hozza Ábris - Először elvesztik az állásukat, feszültté válnak és hogy ezt oldják, elkezdenek inni, míg végül nincs visszaút: egy idő után a delírum következtében már az sem szent dolog számukra, hogy a gyermeküket nevelniük kell -megesik, hogy napszámba adják, vagy ütik-verik őket. Ebből a demoralizált világból érkeznek az otthonba a gyerekek - akik egy-egy kis csodaként az istengyermekség hordozói.

Csaba testvér és munkatársai, köztük a torockói házat vezető Iringó, Dodó és Babi az isteni gondviselés azon „szőlöművesei" akik az év háromszázhatvanöt napján, huszonnégy órájában olyan hittel állnak helyt, hogy érezhető: ha a kis pártfogoltjaík- ról- számukra legyőzhetetlen akadály. Ők az életük példájával kereszténység megerősödésének egyik nagyon fontos letéteményesei. - Korábban gondolni sem akartam azokra a borzalmakra, amelyekről az előbb Ábris beszélt, főleg ha gyerekekről volt szó - mondja Éva. - A Torockón eltöltött egy hét alatt azonban gyökeresen megváltozott a gondolkodásmódom. Ügy érzem, áttéptem a korlátaimat azáltal, hogy nem fordítottam el a fejemet a szörnyűségek láttán, hanem belementem olyan helyzetekbe, amelyeket régebben annyira rettenetesnek tartottam, hogy hallani sem akartam azokról. Az utunkat megelőző tragédiánk hatására a kinti élmények felerősödtek bennem. Amikor azonban hazajöttünk, két hónap után már megrendülés nélkül tudtam várandós kismamákkal beszélgetni. Valamiképpen elfogadtam azt, ami velem történt.

A torockói élményeken keresztül sikerült még jobban megértenem és megélnem az anya- gyermek kapcsolat misztériumát.

Teljesen más szemszögből látom a problémáimat is: eltörpülnek a hatalmasnak vélt gondok, valamint tovább nőtt bennem az Isten iránti bizalom is. Korábban azt gondoltam, az valósul meg, amit én eltervezek. De hol volt mindebből Isten gondoskodásának megértése? A torockói ház felnyitotta szememet a gondviselés kézzel foghatóságára, hiszen ezek a gyerekek nem véletlenül kerültek az otthonba, amely az egyedüli esélyük az életre. Ahogyan Csaba testvér is gyakran mondja: a Jóisten gondoskodik rólunk.

Demoralizált világból érkeznek az otthonba a gyerekek - akik egy-egy kis csodaként az istengyermekség hordozói.

- Meg voltunk győződve arról, hogy odamegyünk, és mennyi mindent fogunk adni magunkból a gyerekeknek- veszi át a szót Ábris. - Ám már egy nap elteltével úgy éreztük, hogy csak kapunk, és nem tudunk adni semmit. Csodálatos lelki gazdagságot tapasztaltunk meg a gyermekekben.

Éva és Ábris fontosnak tartja, hogy másoknak is beszéljenek a torockói otthonban tapasztaltakról.

- Ha valaki megteheti, áldozzon erre a szolgálatra az idejéből - mondja Éva. - Egészen biztos, hogy építő lelki folyamatok indulnak el benne, és általa a környezetében is.

KÖRÖSSY LÁSZLÓ FOTÓ: BARLAY ÁBRIS