Véget ért a Tusnádi missziónk. Isten kegyelméből sok szegény ember ajtaján bekopogtathatunk. A misszióban közel 40 fiatal és idősebb személy kapcsolódott be. Mindennap egy rövid eligazítás után a mikrobuszokkal elmentünk egy-egy székely faluba, itt Jézus Krisztus kérésére, a hetvenkét tanítvány példájára elindultunk és felkerestük szegényeket, bajbalévő testvéreinket, de betértünk a jobb módú rendezett családokhoz is. Nagyon sok megrázó élményben volt részünk. Sokszor még a kívülről takaros rendezett házakban is  szomorú, tragikus helyzet fogadott.

Az egyik székelyföldi nagyközség polgármestere mondta, hogy falujában 5400 személy él, és több mint 2700 személy külföldön dolgozik. Valóban azt tapasztaltuk, hogy nagyon sok felé csak idősek, betegek, asszonyok, gyermekek vannak otthon. Munkahely nagyon kevés van, különösen a vidéken. Mostanig leginkább fakitermelésből, fűrészáru előállításából, krumpli termesztésből, tehéntartásból éltek az emberek. Sajnos az erdőkitermelést nagyon megnehezítették, rengeteg engedély, papír kell mindenhez. A külföldről hozott olcsó krumpli, tej egyszerűen ellehetetleníti a nehéz körülmények között megtermelt árú értékesítését.  Így nagyon kevesen fizetik a betegbiztosítást, a nyugdíjalapot.

Nagyon sok család a tartalékaikat éli fel.  A családok eladják városi házaikat és kis vidéki házikókba költöznek össze, sokszor többen is. Találkoztunk olyan özvegyasszonnyal, ki eladta az ágyát, és most a földön alszik, hogy meglegyen a mindennapi kenyér a gyermekeinek. Olyan személyekkel is beszéltem, akiknek az ingázási költségekre nem elég a fizetés mit a háromváltású városi munkahelyeken kapnak.  Egy hét gyerekes asszony szomorúan mondta, el, hogy az államtól gyerekekként 240.000 lejt kap, de a kötelező szemét elhordásért személyenként 90.000 lejt kérnek tőlük. Félelmetes látni, hogy nagyon sokan a gyűjtögető életformából tengetik napjaikat, óriási távolságokra elmennek, hogy egy kis gombát, erdélyi gyümölcsöt gyűjtsenek, és akkor a hatóság éberségét kijátszva, próbálják eladni portékájukat. Találkoztunk 45-50 éves emberekkel, kik kisebb-nagyobb betegségbe beletörődve, már nem is keresik a gyógyulást, és feladva a létért való küzdelmet egykedvűen várják saját végüket. Sajnos találkoztunk árvákkal, kiknek a szüleit a nehéz, kilátástalan élet az öngyilkosságba sodort.

Sajnos azt tapasztaltuk, hogy nagyon sok helyt az emberek saját maguk is nehezítik a helyzetüket túlzott alkohol fogyasztással, türelmetlenséggel, erőszakossággal, rossz döntésekkel. Úgy gondolom, hogy a bűntől, italtól való függetlenséget, autonómiát kellene kikiáltanunk mindenek előtt. Nagyon sok család megy tönkre az alkohol miatt, egy három gyerekes asszony sírva mondta, hogy hetente 2-3-szor berúg a férje és megveri, de mit tud tenni, hova mehetne a még iskolába se járó három kicsi  gyerekével? Sokan kölcsönöket vesznek fel, és nem tudják törleszteni a részleteket. Lopás, verekedés, a gyilkosság gyakran előfordul, és így sok egyszerű ember börtönbe kerül.

Szomorú, hogy nagyon sok ember úgy érzi, hogy egymagában van a fizikai, lelki, szellemi, anyagi gondjaival. Sokan azt állítják, hogy senki nem kopogtat be az ö ajtajukon, és ők is hiába kopogtatnak, mert sehol sem nyílik meg számukra az ajtó. Úgy érzem, hogy nagyon fontos lenne, egyházaink, népünk felelőseit elvinni egy ilyen misszióra, mert kívülről, egy - egy falunap, ünnepség alkalmával nem látszik, hogy milyen elkeseredett, sokszor kilátástalan harcot vívnak közvetlen közelünkben a testvéreink.

Remény?!

Jó volt látni a székely játékosság, humor fel fel csillanását itt-ott. Bárhova is mentünk, senkit nem utasítottak vissza, mindenki a közeledésünket szeretettel, bizalommal fogadta. Sok-sok helyt szinte a semmiből is megvendégeltek, legalább egy-egy pohár vízzel megkínáltak. Nyitottak az emberek a szeretetre.

Jó volt látni az a kis ágyat, melyet a részeges, elzüllött édesapa faragott bicskával az ő gyerekének. A kinőtt ruhákat, melyeket a sok gyerekes családok továbbadnak szépen kimosva egymásnak. A megosztott játékokat, az édesapát ki a patakról vizet hord fürdőző gyermekeinek.

Jó volt látni a szülőföldhöz való őszinte ragaszkodást, a nagycsaládok megtartó erejét, a hatóságok sokszor elnéző, ezt-azt megengedő támogatását. A sok-sok kérges kezet, a szépen megművelt földeket. Azt, hogy nagyon sokfelé szépítik, javítják az emberek az otthonaikat, virágot ültetnek kertjeikbe.

Úgy érzem, hogy a fájdalom, a panasz még nem csapott gyűlöletbe, kérlelhetetlen bosszúvágyba át, még gyógyítható a baj.

E hét alatt több mint háromszáz olyan család adatait írtuk fel, hol Krisztus nevében segítségünket kérték gyermekeik számára. Szeretnénk a Tusnádi házunkat, a csíkszeredai irodánkat, és a többi otthonunkat is  oda fejleszteni, hogy alázattal segíteni tudjunk a gondokkal küzdő testvéreinken. Kisebb testvéri szeretettel kérünk mindenkit, hogy imájával, anyagi támogatásával segítsen, hogy segíteni tudjunk mi magunk is.

Szeretettel, Csaba t.