Széllyes Sándor: Székely Karácsony

Hóba temetkezett csíki havasokon,

Áron – egymagában – fenn a Madarason

– Uram, – fohászkodik – Fiad megszületett,

Karácsony este van… Hogyha megteheted,

Te, aki rendezed ezt a nagyvilágot,

Jutass nekünk is egy kicsi boldogságot.

– Hallottalak, Áron, de nem mondtad kinek?

– A népemnek, Uram, szegény székelyeknek.

Az Úr kicsit hallgat, majd így szól: Áron!

Jókedvemben kaptál… legyen úgy… nem bánom.

De még mielőtt a kérést teljesítem,

Valamit meg kéne magyarázni nekem:

Én a székelyekről hallottam eleget,

Mondtak már rólatok hideget, meleget…

Tudom – hívők vagytok –, sokat imádkoztok,

De szidásomban is világelsők vagytok.

Hallom, magatokat székelynek valljátok,

S kiválasztott népem neveit hordjátok:

Áron, Ábel, Mózes, Dániel és Dávid,

Az egész Biblia – egész Ábrahámig…

Ha jól meggondolom, szinte már úgy vélem,

Hogy Csicsó – Názáreth, s Ditró – Jeruzsálem.

Aztán – ha jól értem – magyar a beszéded,

S mégis a székelyek boldogságát kéred…

Miféle náció, ha a nyelve magyar?

– Ó, Uram, – szólt Áron – a székely is magyar,

Csak egy kicsivel több.

Úgy legalább három vagy négy fokkal.

 

Ott állt a sok fenyő keményen, vigyázban,

Gyertyák pislákoltak ezer csíki házban,

Megkondult Csíksomlyó máriás harangja,

S szelíd korholással szólott az Úr hangja:

– Jól van, Áron fiam, és most tartsunk rendet:

Ez a „kicsivel több” megmagyaráz mindent.

Én megértettelek, és most érts meg te is:

Kicsivel ezért több a szenvedésetek is.