Marosillye nyugati szélén, a br. Bornemisza család által 19. század közepén építtetett klasszicista kastély egykori kertjében, a Maros-part közelében emelkedik a mára szépen helyreállított ún. Veres-bástya.
Ez az épület, amelyet 19. században kialakult szájhagyomány – lásd az enyedi Református Kollégium ifjúsága által 1909-ben elhelyezett, a dél-nyugati oldalon ma is meglévő emléktáblát – Bethlen Gábor fejedelem szülőházaként tartott számon, egyetlen maradéka az egykor az illyei birtok központját magába foglaló reneszánsz várnak, s fennmaradását csupán a nagy fejedelem országlását méltányló utókor tiszteletének köszönheti.
A nagyjából paralelogrammába írható épület egyik – ép sarkait összekötő – átlója megközelítőleg észak-dél irányú. Magas, menedékesen épített és különbözőképpen irányított lőrésekkel áttört lábazatát félköríves metszetű övpárkány választja el a tulajdonképpeni földszinti résztől, amelyre erősen kiálló ereszű sátortető borul. Az övpárkány és a lőrések az északkeleti és a délnyugati oldalon, az egykori várudvar felé megszakadnak. Az épület mai alakját a 19. században kapta egy romantikus bővítésnek köszönhetően. Az egykori sarokbástyának eredetileg csupán egyetlen terme volt, a déli, boltozott, egykor kandallós helyiség. Reneszánsz gyámkövekre támaszkodó, kiemelt élű fiókos donga boltozatának zárókövén az iktári Bethlenek faragott címere látható. Bethlen Farkas 1582-es felirata díszíti reneszánsz ajtókeretét is, amelyhez az udvarról egy lépcsőn és egy római oszloptörzsekkel alátámasztott fedelű tereszon keresztül lehetett jutni. A helyiséget a dél-nyugati oldalán egy, a dél-keletin két restaurált, reneszánsz kőkeretes, hármasablak világítja meg, a földszint többi nyílása egyszerű téglány alakú, keretelés nélküli. A pincehelyiségek, melyek közül a kisebbik boltozott, s a legnagyobbat gerendafödém fedi az észak-keleti oldalon kibontott árkádok alatt közelíthetők meg.
A 13. században először említett illyei uradalom az Ákos nemzetség birtokaihoz tartozott. A 15–16. században az ugyancsak Ákos nembeli Dienesi család birtokolta Dienesi László 1575 előtt bekövetkezett fiúörökös nélküli haláláig. A család birtokában az oklevelek 1468-ban már meglévőként említenek egy castellumot.
A 16. század közepe, különösen Temesvár és Lippa eleste (1552) után az erdélyi fejedelmek és a rendek figyelme azért fordult Marosillye felé, mert ez a közelében fekvő Branyicskával egyetemben az alsó Maros-mente határerődítménye – végvára lett. Az országgyűlés többször szavazott meg támogatást a birtokosoknak és arról is intézkedtek, Báthory István fejedelemmel egyetértésben, hogy az új birtokos tapasztalt, a végvári harcokban jártas, megbízható ember legyen. Így esett a választás iktári Bethlen Farkasra (1530–1590), aki 1576-ben kapta meg az uradalmat. Az ő birtoklása idején fejeződött be a négybástyás, felvonóhidas kapuval és vizesárokkal védett erődöv kiépítése. Ennek a csupán forrásokból ismert várnak a déli sarkát egy, valószínűleg a homlokzatát díszítő falfestmények okán Veres bástyának nevezett, lakóépületnek és muníciós raktárnak egyaránt használt épület – épületünk védte. A másik három bástyával együtt ez is olaszbástya volt, azzal a különbséggel, hogy míg a másik hármat feltöltötték s mellvédjük mögött ágyúteraszokat alakítottak ki, ezt a bástyát, valószínűleg védettebb helyzete okán, részben lakó- és raktárépület gyanánt is használták. Két déli oldala alkotta a homlokfalát, a mai pincelejáratot délkelet felől határoló falcsonk meghosszabbításában csatlakozott hozzá az erődítmény délkeleti fala és az épület belsejét osztó, nyugat-keleti irányú fal folytatásában lehetett a másik, délnyugati kötőgát helye. A vár kapuja ettől a bástyától nem messze, a mai országút felé forduló délkeleti oldalon állott.
Építésének idejére a földszint 1582-es évszámot viselő és Bethlen Farkas feliratát hordozó ajtókerete, illetve stilisztikailag a fogarasi és a keresdi kastélyoknak az 1590-es évekre keltezhető ikerablakaira emlékeztető ablakai utalnak. Az erődítmények kiépítése és bővítése még a 17. században, Bethlen Gábor uralkodása idején is tartott, amikor az uradalom a fejedelem öccse, Bethlen István gróf (1584–1648) birtokában volt.
Az 1658–1661 közötti események azonban nagyot változtattak Illye várának a sorsán. A törökök terjeszkedése a Maros alsó folyásán, állandó hódoltató betöréseik rákényszerítették a fejedelemség vezetőit, hogy elrendeljék az ellenség által bármikor megszállható, további terjeszkedésében pedig már támaszpontként is felhasználható illyei vár lerombolását. Ez 1670-ben meg is történt, kegyelmet csupán az önmagában erődítményként nem használható, de lakható Veres bástya meg a kapu épülete kapott. A lerombolt bástyákat, melyeknek romjai a 18. század elején még látszottak, paliszádkerítéssel helyettesítették a tulajdonosok, Bethlen István leányági leszármazottai, Thököly István, majd fia, Imre (1657–1705) és leánytestvérei. 1685-ben, amikor Thököly Imre elveszítette erdélyi birtokait, az ő részét, a kastély és az uradalom egynegyedét I. Apafi Mihály fejedelem saját fiának adományozta.
A vár birtokosai nem a Veres bástyát lakták. Az 1640-ben kelt legrégebbi leltár szerint, melynek a hitelét több 17. század végi és 18. századi leltár is megerősíti, a külső védőöv belsejében két lakóépület állott: a régebbi, két emeletes, szintenként két-két helyiségből álló Torony és az újabb, magasföldszintes udvarház.
A leírásokból kiderül, hogy a régebbi, késő középkori vagy 16. század elejéről származó lakótorony volt a tulajdonosnak és családjának a lakóháza, s ezt a szerepet még Bethlen Farkas korában is betöltötte. Így történt, hogy ennek az épületnek a magasföldszinti első bolthajtásos szobájában született meg 1580-ban Erdély későbbi fejedelme, Bethlen Gábor (1613–1629), iktári Bethlen Farkas és szárhegyi Lázár Druzsianna fia. Születésének emlékére 1627-ben címeres-feliratos emlékkövet állíttatott az öccse, amely a 18. század végéig őrizte emlékét a helyiség falában. Onnan valószínűleg a Torony lebontása után került a nagyenyedi református kollégium régiséggyűjteményébe, ahol 1794-ben még leírták, de a kollégiumot elpusztító 1849-es enyedi tűzvész után nyoma veszett.
Az udvarház a belső udvar északi oldalát foglalta el, pinceszintjén kulcsár-, sütő-, ecetes- és élésházzal, emeletén reprezentatív helyiségek, paloták sorával. Minthogy 1619-ben Bethlen Istvánt még a Torony újrafedése foglalkoztatta, elképzelhető, hogy ez az épületrész csak később, 1640 előtt épült, s az is bizonyos, hogy az 1670-es években Thököly Imre jelentősen kibővítette.
A 18. századtól az uradalom a kászoni br. Bornemisza család birtokában volt. Báró Bornemisza Ignác (1809–1877) a régi udvarház bontásából származó kőanyagot használhatta fel, hogy felépítse a ma átalakítva és üresen álló, a kilencvenes évek elején még kórházként használt udvarházát.
Kovács András
művészettörténész
