Azt hiszem, ha minden köszönet, kimondott vagy csendben elrebegett, minden csodálat, ami a szívekben megszületett, ha mindegyik egy tégla lenne, eddig már nemcsak az alapítvány házait, hanem egész Székelyföldet újra lehetett volna építeni... :)

Kedves Csaba testvér,

        Azt hiszem, ha minden köszönet, kimondott vagy csendben elrebegett, minden csodálat, ami a szívekben megszületett, ha mindegyik egy tégla lenne, eddig már nemcsak az alapítvány házait, hanem egész Székelyföldet újra lehetett volna építeni... :)

Mégis úgy  érzem, tartozunk a köszönettel s ezen túl, így év vége fele egy kis mesélnivalóval, mindarról, ami a mi kis "birodalmukban" történt, egy igazi mesével arról, hogy miként vált a mindennapjain részévé s lassan a családunk részévé egy kis gyerekcsoport. Úgy, ahogy először megérkeztünk Csaba testvérhez Dévára, családostól, úgy csináltuk végig ezen néhány hónapot s mindenki beletett egy kis darabot az idejéből és a szívéből ezekért a gyerkőcökért, akikkel együtt az alapítvány részévé váltunk. Ahogyan a barátaink mellénk álltak és lassan többé vált, mint egy délutáni csoport, sokunk törődése és szeretete volt benne. Talán még a mese elején tartunk, hol vannak még a "jéghegyek, a nagy próbatételek, az óriások."

Úgy érzem voltak gonosz boszik, de megvoltak a jó tündéreink is, megvoltak az első harcaink, mégis ahogyan láttuk, hogy tanulnak, játszanak, szeretnek, ahogyan örülnek minden egyes falatnak és meglepetésnek, az a perc, amikor megérkezel és a gyerekek "letámadnak", a nyakadba ugranak, és úgy szorítanak, mintha soha el nem akarnának engedni, ilyenkor tudom, hogy megéri. És ma már azt is tudom, hogy hihetetlen sokat tanultunk tőlük, a maguk ártatlan módján több leckét leadtak, mint gondoltuk volna. S mintha az apró csodák még láthatóbbak lennének körülöttük...

Szép volt részese lenni, látni azt ahogy megtanulnak együtt lenni, ahogy megtanulnak segíteni egymásnak kezdetben a legkisebbek még a kést sem tudtak megfogni de a nagyobbak melléjük álltak és ök tanítottak, ahogy az  udvaron meséket dramatizáltak, eljátszva királylányt, királyfit, mostohát, amilyen lelkesen készültek és kiálltak március 15-én, nos sok nagy magyar példát vehetne róluk,ahogyan megtanultak nyitni mások felé és megosztani a" kincseiket", játszani a község egész gyerekével az alapítványnál gyereknapkor.

Végignézni a gyermeki szerelmeiket és felügyelni a csínytevéseiket, ahogyan néha a fáról kellett leszedni őket, az óriási vitáikat, és ahogy tudtak megbocsátani, a kis tetteikbe igazi érzések voltak. Emlékszem év vége körül meghallgattuk az "Egy csepp emberséget" és ezek a kicsiny lények úgy hallgatták, táncoltak rá  és úgy beszéltek az emberségről mintha értették volna, hogy ki tanította meg nekik ilyen korán, talán az élet.

Azt hiszem, az alapítvány számláján már sok millió csepp emberség van és mindegyik egy igaz gyöngyszem a szeretet füzérén, ami a mennyországba vezet.

Köszönöm a Jóistennek, hogy egyenesen két angyalt küldött hozzánk, egy "barna ruhás" angyalt és egy "szürke autós" angyalt, ahogy a gyerekek emlegették, talán még a Mikulásnak sem örültek úgy, mint a szürke autós Balázs bácsinak :)) .

Azt hiszem, a Jóisten a földre ilyen életfeladattal a különleges angyalait küldi, ott van minden lépésükben, s ha a szívünkkel nézzük, tisztán láthatjuk.

Szeretettel,

Betty,

Marosásárhelyről