2010. május 27-én eljött a várva várt nagy nap, amikor is reggel elindult a vonat Déva irányába, a kupéban egy evangélikus lelkész is utazott, így Isten személye is még jobban előtérbe került.
Az elmúlt 13 hónapban többször is jártam Erdélyben, békejelet is csináltunk a dévai fiatalokkal, de ez most más volt. Önkénteskedni készültem Torockóra. Késő délután érkeztem meg a városba, és a szállás elfoglalása után az úti cél a kolostor volt. Jó volt viszontlátni a sok Barátot, Ismerőst, volt, akivel csak egy ölelésre futotta, de jóleső érzés töltött el a nagy szeretet által.
Déváról nem lehet úgy elmenni, hogy az ember ne nézze meg legalább a várat, hiába látta már többször is, én is ezt tettem. Este még a Téglás Gábor Iskolát is meglátogattam, nagy szerepük volt a Béke-jelben márciusban, majd az éjszakába nyúló beszélgetések után rövid pihenőre tértem, mert hajnalban indultam tovább a célállomás felé. Nagyenyedig vonattal, a napfelkeltében gyönyörködve, onnan pedig busszal mentem Torockóra.
Felemelő érzés volt megérkezni a világ egyik legcsodálatosabb falujába és újra látni a hegyet, a Székelykővel. Az otthonban nagy szeretettel fogadtak mint „régi” ismerőst, így ez feledtette a borús időjárást. Rövid pihenő és ebéd után, jöhetett a munka, mindenkinek volt valami feladata, én a fürdőszobát takarítottam, nagy örömmel.
A szombat csodálatos volt, keresztelő és elsőáldozás volt a házban, a Kis Szent Teréz Kápolnában, megható pillanatok voltak. Vasárnap a pihenésé volt a főszerep és délután pedig focizni indultunk Torockószentgyörgyre, a vár aljába a Gyerekekkel. Nagy élmény volt és jól sikerült, bár vereséget szenvedtünk, pedig közel álltunk a bravúrhoz.
A hétköznapok gyorsan elteltek kerti munkákkal, könyvek pakolásával, mosogatással, a fiatalokkal való közös tanulással, de játékra is jutott mindig idő. Közben „megszoktam”, hogy Zsolt bácsi lettem, elfogadni még nem volt olyan egyszerű. J Számomra nagy élmény volt a szerdai kenyérdagasztás 18 kg lisztből, ami majd’ 2 órán át tartott, de jóleső fáradtság volt, hisz’ még sosem dagasztottam kenyeret. Jó volt látni miután kivettük a kemencéből, hogy benne van a két kezem munkája.
Péntek délelőtt Iringótól, a ház vezetőjétől pár szabad órát kértem és Dodó nevelővel és közös Barátunkkal, Szaszával felmentünk a Székelykőre. Felfelé volt kevésbé nehézkes az út, pedig néha eleredt az eső. A csúcson viszont az elénk táruló panoráma mindenért kárpótolt és még birkanyájat is láttunk. Az útközben beszerzett forrásvíz fogyasztása után elénekeltük a magyar és székely himnuszt, amitől párás lett a tekintetünk, nem csak az időjárás miatt. A lefelé vezető utunk kalandosra sikeredett, miután az elmúlt napok időjárása miatt eléggé csúszós volt a talaj, így a többszörösi esések ellenére, Istennek hála, épségben megérkeztünk. Szombat délelőtt a tanulás volt a fő program, megerősítő és jó dolog volt számomra, hogy 4 Gyermekkel is tudok egyszerre foglalkozni, segíteni.
Ebéd után pihenés, pakolás, majd a búcsú után Dodó és András bácsi segítségével irány Nagyenyed. 2 óra vonatozás után megérkeztem Dévára. A hazaútig való pár órát a vendégházban töltöttem el, pontosabban az udvarán, ahol név- és születésnapi összejövetel volt, amire meghívást kaptam. Öröm volt látni a sok önfeledt arcot, volt itt minden, a vetélkedőtől kezdve, a sok finomságon át, az össznépi táncig, így gyorsan elröpült az idő. Hálás vagyok Istennek a megerősítésekért és köszönöm a torockói ház valamennyi Gyermekének, Nevelőjének, és Babi néninek a segítségét, szeretetét, Sándor atyának a beszélgetéseket.
Kiváló volt ez a 10 nap, hogy jobban megismerjem önmagam, új oldalaimat is, hogy elcsendesedjek, magamra találjak újra. Külön köszönöm Csaba testvér és Robi támogatását, és valamennyi Nevelő, és Gyermek szeretetét, különösen Déván.
A mielőbbi viszontlátás reményében:
Farkas Zsolt
