Kedves Szerénke!
Köszönöm szépen a kedves leveled, mely hiszem, hogy nem csak nekem, de a kollégáimnak is, a támogatóknak is örömet okoz! Jó dolog jónak lenni! Jó dolog jót tenni teremtő Istenünk nevében! Igen, Isten nevében fogadtalak be, Iza tanítónővel elhoztunk és te a jóságra jósággal válaszoltál, és így a Krisztus által elindított szeretet láncreakciónak mindannyian részesévé vállunk! A szeretet szeretetet szül, az kiárad és így épül, szépül a jó Isten Országa!
Köszönöm, hogy hagytad magad szeretni!

Csaba t.

Drága Csaba testvér!

Ismét írok Önnek! A tegnap, január 6-án volt 18 éve, hogy Ön az életembe lépett. Nagynénémmel megírtunk egy levelet amelyben megosztottuk, hogy bizony itthon nehéz az élet, és ha ez így folytatódik tovább, akkor én meghalok. Még nem voltam 12 éves. Nem tudtuk, hogy a levél hova jut el, valaki elolvassa-e vagy meghallgatja-e kiáltásunk. Csak annyit tudtunk, hogy elküldjük volt plébánosunknak, Potyó Ferencnek. Hónapokig nem hallottunk választ, aztán egyik este valaki, számomra akkor még idegen, megjelent az ajtónk előtt. Elkérte az ellenőrzőm, hogy megnézze a jegyeimet és azt kérdezte: “ Eljössz-e velem Dévára?” Magos Déva váráról tudtam, de hogy az hol és merre van, álmomban sem találtam volna ki. A válaszom az volt, hogy “Igen”. Erre Ön azt mondta: “De az nagyon messze van!”. Mire én azt feleltem: “Nem baj”. Gyermekfejjel nem is gondoltam át, hogy Ön kicsoda, hova visz és, hogy ott majd mit csinálunk, de éreztem, hogy a mostani életemnél csak jobb lehet. Papírok aláírásához édesanyámra volt szükség, akit elmentünk megkeresni a faluban. Mire visszaértünk Ön elment, egy csomagot hagyva maga mögött. Elkeseredés lett úrrá rajtunk a nővéremmel, és ezzel az érzéssel feküdtünk le. Valami történt, és Ön reggel visszajött. Akkorra már édesanyám is előkerült, aláírta a szükséges papírokat, és egy szürke nyuszival az ölemben és a ruhákkal amelyek rajtam voltak, a zöld autóval elindultunk valamerre. Akkor még nem sejtettem, hogy milyen nagy út áll előttünk. A nővérem könnyezett, én meg éreztem, hogy itt nem sírni, hanem örvendeni kell! Útközben még pár gyermek mellénk szegődött, akik nem kérdezték, hogy ki vagyok és mi keresnivalóm van ott, hanem szeretettel engedték, hogy én is részt vegyek játékaikban a hosszú úton.

És Déva akkor (és évekkel később is) olyan volt számomra, mint a Mennyország! A csodálkozástól és az izgalomtól alig fértem a bőrömben: volt meleg víz, meleg lakás, tiszta ágyban aludtam, reggel, délben, este étel volt előttem, és annyi új ruhát kaptam, hogy a nekem szánt polcon alig fért el. Senki nem rúgott belém, nem csúfolt édesanyám vagy édesapám gondjaiért. Iskola után nem rettegtem, hogy éppen melyik osztálytársam fog megverni, nem kellett ételt kérni a rokonoktól, egy üveg lekvárért fél napig ásni, másoknak fát vágni pár darab tojásért…

Akkor reggel amikor visszajött tudom, hogy hitt bennem. Hitt abban, hogy képes vagyok jobbá válni, kibontakozni. Azóta is Ön és a Nevelőim is ezzel a hittel, szeretettel, bizalommal, bátorítással fordultak hozzám, és ez az a bizalom ami erőt ad ma is. Könnyezve írom e sorokat, öröm és hála könnyei ezek, mert tudom, hogy másként is alakulhatott volna ha az a levél elvész, ha a hívó szóra senki nem felel…nem is merek belegondolni.
Csak köszönöm, hogy volt és van! Nekem és több ezer gyermeknek, akik hiszem, hogy a szeretetünk által ugyanúgy kibontakoznak és életre kelnek, mint én akkor. Ahogy Noémi, drága Nevelőanyám mondaná: rút kiskacsákból hattyúvá válnak…

Lánya,

Szerénke