A Tatárdomb 350 évvel ezelőtt, szeptember 6-án különleges csata és győzelem helyszíne volt.

 

 

 

 

 

 

 

 

Tisztelt Hargita Megye Tanácsa!

2010 szeptember negyedikén a Tatárdombnál szervezett megemlékező rendezvényünk alkalmával, Csaba testvér szavaival élve, igyekeztünk megerősíteni magunkat és egymást, az életnek abban az egyszerű tényében, hogy a feladataink, a kihívásaink, az életünk igaz örömeit termő tettei elől nem futamodhatunk meg, nem fordíthatunk hátat, mert meg kell cselekednünk azokat. Ha nem tennénk, a léhaság, a gyengeség, az összefogás és a kihívásokat meghódító szabad lélek hiánya, az életünkre, a boldogságunkra, boldogulásunkra, üdvösségünkre törne. A Tatárdomb 350 évvel ezelőtt, szeptember 6-án különleges csata és győzelem helyszíne volt. Elődeink bátorsága, összefogása és a nehézségek fölötti győzelembe vetett hite tiszteletre méltó és követendő példa számunkra. Hadicsellel, összefogással győzedelmeskedett egy maroknyi asszony, idős és gyermek a többezres tatárhorda felett. Erre emlékeztünk a helyszínen, mely esemény valós történelmi eseményre épül. A kegyeleti hely eredethagyománya szerint „1658. szeptember 6-án a Moldva felől berontó 3000 tatárt, 300 székely, Gábor diák vezetésével e helyen győzött le, temette nagyrészt e halom alá.” – olvasható az 1908-ban állított márványobeliszken, amelyet az emlékidézés alkalmával meg is koszorúztunk.

Sokszor riadt, riasztott és elkedvetlenített közösségi éltünk fontos „tudatmódosító” cselekedetévé kívántuk formálni ezt az ünnepet. Mindannyiunkat küzdelmek, feladatok, győzelmek és kudarcok formálnak. Ezekben az életélményekben születik meg közösségi és egyéni életerőnk, közösségi és egyéni önazonosságunk. Elődeink vére érettünk volt és bennünk van. Mi is képesek vagyunk jól véghez vinni ügyeinket, közösségeink törekvéseit.

Csaba testvér az erő és a bátorítás lelkét, lelkületét és magatartását kérte imáiban a szentmise keretében, számunkra.

 

 

Szeretettel és tisztelettel köszönjük az önök anyagi támogatását !

A Szent Ferenc Alapítvány nevében,

Kolozsvári Tibor!