Miért lett pap? Mit tanul a gyerekektől? Mi lesz a művével, ha meghal? Mivel lepték meg egy börtön rabjai az árváit? Ezekre a kérdésekre is kitér az ismert ferences szerzetes.

Az új év kezdetén sokunknak erőt adhat a maszol.ro által Csaba testvérrel készített interjú, amelyből még több részletet megismerhetünk a különleges fáklya-ember életéből. A teljes interjú ide kattintva olvasható, az alábbiakban néhány részletet idézünk a szerzetes válaszaiból.

Félárván maradt gyermekként, majd később fiatalemberként sokszor haraggal gondoltam azokra, akik apám halálát okozták. Aztán arra a következtetésre jutottam, hogy igaz, hogy apám belehalt a szenvedésbe, de ők is belehaltak a kegyetlenségükbe, butaságukba. A baj nem az emberben lakozik, hanem a tudatlanságban, és a sötétséget csak úgy lehet eloszlatni, ha fényt viszünk az emberek szívébe. Így döntöttem el, hogy pap leszek, mert ha csak egy icipici fényt sikerül belopnom ebbe a sötét világba, akkor már mondhatom, hogy nem éltem hiába. És ezért nem tudtam soha úgy elmenni egy gyermek mellett, hogy ne lássam azt, hogy éhes vagy rongyos, mert én átéltem, mit jelent apa nélkül felnőni, annak ellenére, hogy szegény édesanyám egész életét nekünk szentelte.

Sok házunk van, sokféle feladatot kell ellátni, gyakran előfordul, hogy igenis, éppen nálunk találja meg az addig tévelygő, kereső ember életének az értelmét. Én szeretek úgy gondolni a Szent Ferenc Alapítványra, mint egy nagy fára, amelynek hatalmas koronája sokféleképpen szolgálhatja a vándormadarakat: meg lehet pihenni, eső, szél, vihar elől el lehet bújni, fészket is lehet rakni egyik-másik ágán, de ha úgy hozza az élet, akkor tovább lehet repülni. Én remélem, hogy mindenki, akinek segítséget nyújtottunk az elmúlt évek során, így gondol ránk.

Ha van egy síró kisgyerek, akinek anyai ölre van szüksége, akkor előbb-utóbb találok egy asszonyt is, aki úgy érzi, hogy szeretetéből több gyereknek is tudna juttatni. Én azt hiszem, hogy a világon mindennek megvan a párja, mint egy óriási puzzle, millió kis darabkával, csak türelem kell hozzá, hogy összerakd a párokat, és ne add fel a hiányzó darabnak a keresését. Az én dolgom úgy néz ki, hogy állandóan a tökéletes – vagy, ne túlozzak, a lehető legjobb – párt keresem a már meglévő darabokhoz. Van, amikor egy vagy több gyerekhez keresem a kotlómamát, van, amikor a mamának a gyereket, van úgy, hogy egy házat adományoznak a Szent Ferenc Alapítványnak, és akkor eldöntöm, hogy megtöltöm gyerekzsivajjal, és a helynek függvényében ismét néhány új taggal nő a családunk.

...jómagam is akkor dolgozom igazán, ha nem is dolgozom. Nem kell, hogy látványos dolgot műveljek, nem kell fejest ugranom elképesztőbbnél elképesztőbb feladatokba, még csak nem is kell vállvetve dolgoznom a kollégáimmal. Én akkor teljesítem jól a rám bízott feladatot, ha megteremtem a lehetőséget arra, hogy a többiek jól dolgozhassanak, jót tehessenek, és ez nem kevés. Elmondom sportosabban is: ha én olyan labdát tudok továbbküldeni a velem egy csapatban játszónak, amiből ő gólt tud rúgni, az neki öröm, fény, lendület, és akkor bátrabban megy ki a pályára a következő alkalommal, és még eredményesebben küzd. De nemcsak ő, hanem a teljes csapat. A karmester másokat kell, hogy helyzetbe hozzon, nem ő veri össze a cintányért, és nem ő játszik a hegedűn. Az viszont igenis tőle függ és őt minősíti, hogy hogyan szól a teljes zenekar.

...az elmúlt hetekben fegyházlátogatáson voltam. A foglyok konzerveket gyűjtöttek a gyerekek számára. Számtalan szükséget szenvedő ember találja meg a módját, hogy abból a kevésből, sokszor nagyon kevésből, amije van, nekünk is juttasson.  Ezeket az adományokat többre tartom sokszor a tekintélyes összegeknél. Azt szoktam mondani, hogy ha tőlem kér valaki sokat, azt én sem tudom megadni, ezért örülök a kevésnek, mert ha sokan adnak keveset, abból, hála Istennek, sok lesz. A hópehely is milyen pici. De ha sok van belőle, akkor azon sízni lehet, azon szánkózni lehet.

Hogy mire tanítanak a gyerekek? Hihetetlenül gyorsan talpra állnak, pedig egyesek akkora pofonokat kaptak az élettől, hogy felnőtt fejjel bele sem tudunk gondolni. Karácsony volt, és nem egy gyermek a bentlakásból azt kérdezte tőlem: az anyukám miért nem hív fel engemet? Összeszorult a torkom olyankor, de tudom, hogy jó válasz nincs, ezért igyekszem más irányba terelni a beszélgetést. Te kis borzos, mondom a lányoknak, mikor fésülködtél utoljára? Nézd csak, hogy nézel ki. Olyankor én jól összeborzolom a haját, csavarok egyet az orrán, kétszer-háromszor a magasba dobom, nevetünk, és látom, hogy tiszta szívből tud kacagni. Igen, van valami probléma, de ott egye meg a fene! Éljünk! Mi, felnőttek sokszor úgy bele tudunk ragadni a hínárba, a mocsárba, évekig vakargatjuk ugyanazt a sebet, amíg már amputálással sem lehet segíteni a bajon, a gyerek viszont pillanatok alatt feláll, megrázza magát, mint a kiscsikó, és továbbmegy. A léleknek ezt az erejét nagyon jó lenne megőrizni. Valahol útközben elveszítjük ezt a rugalmasságot, de én azt mondom, hogy ha erről szól a felnőtté válás, akkor rossz úton járunk. Az a jó, ha nincs olyan gond, amit játékkal ne lehetne megoldani.

Gondolkodott-e valaki már azon, hogy mi történik a kovásszal, ha bedagasztjuk a kenyértésztába? Nem marad egyben, egy helyen. Amikor megkel a kenyér, akkor eltűnik benne. Ez az életünknek is az értelme. Én sem akarok valami fennmaradó, örök dolgot csinálni. Egyszerűen azt szeretném megértetni az emberekkel, hogy jó dolog jónak lenni. Tehát ott, ahol vagy, nézz körül, bújj elő a csigaházadból, vedd észre, mennyi érdekes és értékes ember van körülötted, és nyújtsd a kezed nekik. Biztosan viszonozni fogják a kézfogásodat. És ezekben a kézfogásokban az a szép, hogy bármelyik a kezek közül lehet segítséget nyújtó és segítséget elfogadó, a szerepek változhatnak, az áramkörök oda-vissza működhetnek.

www.szemlelek.blog.hu