Gratulálok Reninek, Beának és Tamásnak a szép munkához, 

Csaba t.

Böjte Csaba alapítványának felvidéki nagyköveteit a Martosi Szabadegyetemen kerestük fel. A Felvidék Rádióval minden évben kitelepülnek a fesztiválra; jókedvtől, mókától hangos a sátruk. Az idén nemcsak a legnagyobb sátorral, de a legnagyobb nemzeti lobogóval is ők dicsekedhettek.

Népszerűségüket mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a MartFeszt fővédnöke, Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke a fővédnöki fórum előtt elsőként az ő sátrukat kereste fel, velük fogott kezet. A Köbölkúton élő házaspárt kérdeztük feladatokról, miértekről és célokról.

Ragyog a nap, dübörög a zene, lusta szombat délelőtt van a MartFeszt negyedik napján. Vakítóan fehér sátor alá bújok a tűző nap elől, ahol az Árvai házaspárt, Renátát és Tamást remélem meglelni. Ők a Helios Spes alapítói, akik pár évvel ezelőtt egy nyári estén további két barátjukkal átöleltek egy csapat árva gyermeket és ezzel megpecsételődött a sorsuk.

Nem beszéltük meg a riportot, bejelentés nélkül érkezem. Fesztiválidő szerint hajnalok hajnala van délelőtt tízkor. Tamás ehhez igazodva az igazak álmát alussza, Reni őrködik felette. Sátorról lévén szó, kopogás nélkül belépek. Egyszerűen nem lehet meglepni őket: úgy fogadnak, mintha hazaérnék. Elmondom, mi járatban vagyok, erre ők készségesen – Tamás a szemeit dörzsölve ugyan, de rögtön Reni szavába vágva  – kezdenek mesélni Csaba testvérről, a gyerekekről és könnyfakasztó történeteikről.

„Miért csináljuk? Miért megyünk alkalmanként több ezer kilométert?” – ismétli meg Tamás a kérdésemet. „Azokért az ölelésekért a világ végére is elmennék” – mondja, miközben elréved égszínkék tekintete. Reni csendben bólogat. Próbálja elmagyarázni a lehetetlent: jó útra tértek és innen nincs visszaút. Magamon tapasztalom, hogy fertőznek a szeretetükkel, az emberek jóságába vetett hittel.

„Senkik voltunk, nem volt hitünk, nem volt helyes értékrendünk” – mondja Reni. Közel húsz éve vannak együtt Tamással, de az elmúlt öt évben, a Felvidék Rádió megalakulása óta változott meg minden. „Jól szituált család voltunk menő vállalkozásokkal, boltokkal, fuvarközvetítéssel foglalkoztunk. Télen és nyáron is üdültünk, számtalan barátunk volt. A gazdasági válság után egy boltunk maradt csak. Tamás alkalmazottként helyezkedett el, a barátok elmaradoztak” – vall őszintén a múltról.

„A válságnak mi csak hálásak lehetünk. Megtaláltuk Csaba testvért és vele a hitünket. Most már ott tartunk, hogy a mi feladatunk is az igéjét hirdetni” – fogalmaz az ifjú feleség, mert hiszen alig pár hónapja, hogy a 17 éve tartó polgári házasságukat Isten színe előtt is megerősítették a köbölkúti katolikus templomban, Böjte Csaba tevékeny részvételével.

Tamás áttért a református vallásról a katolikusra, mert a Dévényi Szent Ferenc Alapítvány egyik gyermeke felkérte bérmakeresztapjának. Bár nem volt egyszerű a folyamat, semmi kétsége nem volt, hogy meg tud felelni az elvárásoknak. „Tamás bácsi, lenne a bérmakeresztapám? Még éjfélkor is, mondtam neki” – emlékszik vissza a döntő pillanatra Árvai Tamás. Ígéretét megtartotta, bár maga sem gondolta volna, mindez mennyi kötelezettséggel jár majd.

A legnagyobb közösségi oldalon szinte napi rendszerességgel posztolják a nemrégiben bejegyzett polgári társulásuk tevékenységét, így szerezve további társakat az árvák segítéséhez. Emellett várják az adók két százalékát is. Reni úgy fogalmaz, mivel hitelesen élik az életüket, szinte kérniük sem kell. A hitelességért pedig sokat tesznek: jótékonysági gálákat, koncerteket, gyűjtést szerveznek. „Soha nem magunkért, mindig másoknak” – teszi hozzá.

„Hihetetlen, mennyien vagyunk a jóban! Mi a lehetőséget teremtjük meg ezzel azoknak, akik szeretnének segíteni” – fejti ki véleményét Reni. Mint kiderül, sokfelé pályáznak. Az egyik ilyen eredményes pályázatnak köszönhetően augusztus elején Köbölkútra, egyhetes Ősök napja táborba hozzák a gyerekeket. Az ilyen alkalmakkor éjjel-nappal a gyerekekkel vannak, együtt sátoroznak.

Tudván, hogy két fiút neveltek fel, kérdezem, hogyan élik meg az árvák segítését, mi a motiváció, és legfőképpen, hogyan tudnak segíteni? Kemény szavak hangzanak el: ezeknek a gyermekeknek a legtöbbje nem árva a szó szoros értelmében, de talán jobb lenne, ha nem lennének szüleik, meséli Reni. A romániai helyzetről elmondja, bárhol él, tengődik egy gyermek, a szülő megkapja a családi pótlékot utána, amit sajnos alkoholra, cigarettára költ. A gyerekek – legtöbbször testvérekről van szó – pedig vagy állami gondozásba, vagy Csaba testvérhez kerülnek. Állítják, ezeknek a gyerekeknek jobb helyük van az intézetben, mint otthon.

„Jobb, ha nincs velük gyerek” – jegyzi meg Tamás. Mesélnek egy kislányról, akit a szülei a kutya mellé kötöttek az udvarban. Egeret evett, mert nem volt más élelme. Szó esik Krisztiánról is, akinek a testvére a télen megfagyott. Ő az orvosi beavatkozásoknak köszönheti, hogy maradandó nyomokkal ugyan, de túlélte a rideg telet. „Nemhogy fűtött szobája, de még ruhája sem volt a gyereknek. Ma, a 21. században, amikor te vagy én egy kiszolgált, de még jó pólóból felmosórongyot csinálunk” – mondja szomorúan Tamás.

Azt mesélik, van olyan gyermek, akit négy éve hiteget az édesanyja, hogy rövidesen meglátogatja. „Négy éve minden áldott nap a kapuban várja és nem engedi, hogy bárki csúnyát mondjon az édesanyjáról. Hiszen édesanya arról nem tehet, hogy túl szép, ezért több férfi is kereste a kegyeit és a gyerekei otthonba kerültek” – világítja meg Árvai Reni.

Nincs hibáztatás, nincs bűnbakkeresés, csupán feltétel nélküli bizalom van Csaba testvér otthonaiban, ahol minden szülő megérdemli a tiszteletet. Csak édesanya és édesapa van, akik tulajdonképpen a körülmények áldozatai – derül ki a beszélgetésünkből. „Sok olyan gyerek van, aki egyszerűen nem kell haza” – teszi hozzá Reni. Segíteni pedig nagyon egyszerűen lehet nekik ruhákkal, adományokkal, jó szóval, öleléssel. Kiderül, Csaba testvér munkatársai szinte kutatják az ilyen gyerekeket. Járják a telepeket, az utcáról szedik össze azokat, akiknek a többsége nem árva, de hihetetlenül mostoha környezetben tengődnek.

Nem tudom szó nélkül hagyni, hát megkérdezem: szép kezdeményezés árva gyermekeket segíteni, ruhákat és öleléseket osztogatni. Mégis azt gondolom, nem kell ahhoz Székelyföldre menni, hogy szegénységet, hitvány szülőket, elesett, szükséget szenvedő gyermekeket találjunk… Meg sem lepődnek. Sőt, azt mondják, sok támadás éri őket ezért. „Soha nem gondoltuk volna, hogy bárkit is bánt az, amit mi teszünk. Persze, jönnek a szemrehányások, hogy a Szepességben is vannak hátrányos helyzetű gyerekek, családok, miért nem azokon segítünk? Bárki, bármikor, bárhol megteheti, hogy segít az embertársain. Minket Csaba testvérrel és az árváival hozott össze a sors”  – mondják.

Július elsejétől munkatársai lettek Csaba testvérnek. A Dévai Szent Ferenc Alapítvány tulajdonában lévő csobánkai kastély gondozói, ahová várják a zarándokokat, a hívőket, a segítőket. További terveik között szerepel, hogy a felvidéki önkormányzatokat is bevonják a jótékonysági tevékenységbe. Testvértelepülési szerződések mintájára az önkormányzatok árvaházakat fogadhatnának örökbe. Egy-egy község egy-egy házat, így nyaranta a testvérházakból jöhetnének a gyerekek az önkormányzatok meghívására Felvidékre, s mindez visszafelé is működne, Erdélyben a település gyerekeit látnák vendégül a házaknál – mesélnek terveikről.

Hosszan beszélgetünk még a sátor alatt önkéntességről, családról, hitről, gyerekekről és a világról. Árvaiék szerint, ha mindenki lehajol közülünk egy emberért, hogy megmentse őt, sokkal jobb hely lesz ez a világ. Olvasóinknak pedig azt üzenik, kísérjék figyelemmel a tevékenységüket, vegyék fel velük a kapcsolatot. Akinek kell segítség, azért, aki meg segíteni szeretne, azért. Mosolyogva hozzáteszik: Felvidékről is várják a látogatókat Csaba testvér árvái.

Fotó: Szalai Erika/Felvidék.ma

www.felvidek.ma