Böjte Csaba ferences rendi szerzetes, író, előadó. Több mint kétezer árva és nehéz sorsú gyermeknek ad otthont árvaházaiban. Gyermekmentő alapítványa a gyakran az éhhalál szélén álló gyerekeket karol fel és ad nekik lehetőséget egy új életre a családdal és az oktatással. Csaba testvér a meglátogatta a Kecskeméten nyaraló gyerekeit, akikkel közös ebédet költött el a piarista rendház ebédlőjében.

Milyen érzés itt találkozni a gyermekeivel?

Ez nem csak nyaralás és szórakozás nekik. Kisebbségi sorsban élünk és a gyerekek egészséges identitásához szükséges, hogy ha van lehetőségük rá, megfürödjenek az anyaország szeretetében, jóságában és légkörében. Fontos, hogy a nemzeti létet átéljék, lássanak és az itteni gyerekekkel játszanak, akár kis szerelmek is kialakuljanak.

Milyen kisebbségi sorsból fakadó nehézségekkel szembesül küldetése során? Gondolok itt akár az ottani állam hozzáállására.

Maga az a tény, hogy valaki az utcára kerül vagy árva lesz, sebzettséget, fájdalmat jelent a gyereknek. A kisebbségi lét még inkább mélyítheti a sebeket és nehezíti a helyzetet.

Úgy látom, hogy nagyon felgyorsult a világ, sok az idegesség és a politikában nagyon sok döntést nem a szeretet motivál. Gyakran politikai karrierérdekek mentén hoznak döntést és ilyenkor sokszor sérülhetnek a gyerekek érdekei. Azt mondhatom, hogy Romániában nagyjából béke van. Az országban és az otthonainkban is megvannak a feltételei annak, hogy valaki rendes, becsületes emberré váljon. Itt az volt az első kérdésem a gyerekek vendéglátóihoz, hogy sok baj van-e velük? Mindenki azt mondta, hogy nincs, nagyon aranyosak és ez ennek a jele. Pilinszky Jánosnak van egy nagyon szép mondata:

„Végtelen jól van minden, ahogy van, mert minden tetőről lehet látni a napot”. Erdélyben is lehet a házak tetejéről látni a Napot.

Hogyan gyógyíthatók be a kicsi lelkek sérülései?

A múltkor odajött hozzám az egyik kislány és azt kérdezte tőlem, hogy itt a nyári szünet és miért nem hívott fel anyuka, miért nem jött el? Erre mit mondhattam? Mondom neki, hogy milyen borzas vagy. Erre ő azt válaszolta, hogy ő nem is borzas. Mire én azt mondtam, hogy dehogynem és jól összeborzoltam a haját, egyet csavartam az orrán, kétszer- háromszor feldobtam, átölelte a nyakamat, majd elkezdett kacagni és adott egy nagy puszit. Nem mindig tudjuk megoldani a problémákat és nem is mindig kell. Az élet megy tovább. Azt mondjam a gyereknek, hogy anyukád ilyen meg olyan? Nem mondok én ilyent, inkább kacagva továbbmegyünk. Ha a hegyről lefolyó patak útját állja egy kő és az neki csobban, megállhatna és kérdezhetné magától, hogy miért van itt ez a kő, miért vagyok ilyen szerencsétlen? De nem ezt teszi a kispatak, hanem egyet csobban felette vagy mellette, és sutty, végzi a maga dolgát, továbbhalad. Olyan világ sosem volt, hogy ne legyenek problémák és nem is lesz. A gyereket abban kell segítsem, hogy ne akadjon le a gondnál, hanem kapja meg az irányt a továbbvezető útra és tovább menjen. Úgy látom, hogy ezt meg tudjuk csinálni.

Hány gyerek van önöknél?

83 házban összesen 2138-ak vannak jelenleg, ennyinek adtunk most vakációt.

Hogyan érkeznek önökhöz a gyerekek?

Nagyon sokfajta úton érkeznek hozzánk. Például most velem van egy kislány, akinek az anyukája erdélyi, de a kicsi itt született Kecskeméten. Akkoriban minden külföldi származású gyereket visszatoloncoltak Romániába, így ez a kislány egy állami árvaházba került Petrozsénybe. Ő nem tudott egy szót sem románul, ami miatt fogyatékosnak hitték.

A fogyatékosok intézetéből vittem magammal Dévára. Ő így kerül hozzám. Van, amikor a plébános hív fel, hogy ott van egy magára maradt kolduló gyerek, akit fogadjunk be. De előfordul, hogy a tanárok hívnak, mert látják, hogy a gyerek a szülők züllése, vagy más baj miatt bukdácsol. Volt, akit a rendőrök hoztak hozzánk. Egy 13 éves kisgyerek maga jött el hozzánk és mondta, hogy beiratkozna az árvaházba, mert az apukája meghalt, anyukája vak és nincs lehetősége iskolába járni. A szomszéd nénik vettek neki egy vonatjegyet, de csak jövet, menet már nem, így utazott 200 kilométert. Mindenkinek más a története.

Hogyan telnek a gyerekek napjai?

Minden gyerekhez alkalmazunk nevelőt. Hét-nyolc gyerek mellett van egy felnőtt – ez az úgynevezett szociális család – és ugyanaz történik velük, mint egy igazi családban. Év közben iskolába járnak, nyáron táboroznak, szabadidős programok, játékok várják őket.

Megadjuk azt a gyerekeknek, amit a szülők megadhatnak.

Hogyan érte önt az az elhívás, hogy a gyerekeknek adjon menedéket?

A legtöbb férfinak-nőnek megvan az apai-anyai hivatása. Van aki vér szerinti gyereket vállal és van, aki nem. Szent József Isten akaratából lett a kis Jézus apukája. Ő nem vér szerinti apja volt, s én is ugyanígy érzem magamat apának. Azt fogadom be, akit Isten nevében kérnek, hogy fogadjam be.

Ennyi gyermek ön körül bizonyára jól karbantarthatja a belső gyermekét.

Maga Jézus Krisztus azt mondta, hogy ha nem leszünk olyanok, mint a gyerekek, nem jutunk be a mennyek országába. A mai társadalom nagy problémája, hogy darabszámra is kevés a gyerek és ebből kifolyólag mi felnőttek olyan koravének leszünk. Az ételhez is, hogy jó íze legyen, sok minden kell. A társadalmunknak, hogy íze legyen sok-sok gyerek kellene. Kérdezték, hogyha én lennék a magyar nemzet orvosa, mit írnék rá a receptre?

Erre mondtam, hogy gyerekáldást. A gyerek olyan, mint az orvosság: használat előtt fel kell rázni. Lehetőleg ebéd előtt, mert ebéd után már nem olyan jó rázogatni. Megfogjuk a derekát, feldobjuk háromszor-négyszer, a gyerek kacag, ad egy puszit és tíz évvel biztosan tovább élünk.

Mit tanulhatunk a gyerekektől?

A gyerek játszik. A gyerek nem gyűjt, nem kapzsi, egyszerűen játszik. A nagy Isten is 2000 évvel ezelőtt, amikor annyi háború és gond volt a világon, mert gyermekké válni. Magam elé képzelem, hogy Jézus Krisztus odamegy Máriához és megkérdi: kiengedsz kergetőzni a fiúkkal? Mária azt mondja, hogy persze, ad neki egy puszit és a nagy Isten elmegy ipiapacsot játszani. Mert ő hosszú éveken át Názáret poros utcáin játszott. Látom, ahogy szalad elöl Jézus Krisztus, a világ megváltója és utána a többi gyerek. Azt gondolom, hogy mi is merhetnénk játékosak, pajkosak, jókedvűek és vidámak lenni. Merhetnébk csipkelődő, tréfás felnőttekké válni. Azt gondolom sokkal egyszerűbbé válna a világunk.

Csak az nem komoly és nem felnőttes.

Erre most mondhatnám azt, hogy kit érdekel? (nevet)

Horváth Péter újságíró

Petőfi Népe