A Déli-Kárpátok és az Erdélyi-érchegység havas csúcsaival övezett Hunyad vármegyét derékban szeli át az Erdélyből kifele igyekvő Maros. Előbb azonban magába gyűjti a Sztrigy, az Egregy (Cserna) és számtalan virgonc hegyi patak vizét. Valamennyi völgyében őskori emberi települések nyomaira bukkant a 19. század végén régészeti feltárásokat folytató Thorma Zsófia és Téglás Gábor.

Előbbi a világ első régésznőjeként írta be nevét a történelembe. Téglás Gábornak köszönhető nagymértékben Hunyad megye ókori településeinek feltárása, köztük az időközben az UNESCO világörökséggé vált dák várak egy része, római települések, arany- és vasbányák, valamint pazar ókori termálfürdők. A rómaiak kihátrálásával közel ezer éven át vándor népek seregei hömpölyögtek végig Hunyad megyén is. A honfoglaló magyarok a 10–11. században népesítették be a széles, termékeny Hunyad megyei Maros-völgyet, majd a Cserna és a Sztrigy folyók völgyének alsó szakaszát is. Századokkal később a vadregényes Zsil-völgyét is meghódították.

Hunyad megye tarka domborzata tarka lakossággal népesült be az ezer év alatt. A megye nyugati csücskébe, már a 12. század közepén szász telepesek érkeztek a Rajna és Mosel vidékéről. A török–tatár dúlások szüneteiben a román pásztornép is leszivárgott a völgyekbe, birtokba véve a kipusztult falvakat. A 18. századtól a Brád vidéki ércbányák, majd a Zsil-völgyi szénbányák megnyitásával olasz, lengyel, cseh, német családok százai telepedtek le Hunyad megye földjén. Többségük elmagyarosodott, majd az impériumváltással a román többségbe olvadtak. A mócvidéki lázadások során megtizedelt magyar ajkú lakosság körében is gyarapodást hozott az iparosítás. Már a 18–19. században székely és szilágysági bányászok telepedtek le a vidéken, majd a kommunizmus éveiben felduzzasztott ipari városokba a Kárpátokon kívülről érkező tömegek mellett szintén szép számban vetődtek erre Székelyföld és Szilágyság fiai. A 19–20. század fordulóján a bukovinai székelyek áttelepítése gyarapította Hunyad megye magyarságát. A madéfalvi veszedelem idején menekülő székelyek több száz leszármazottja talált otthonra Déván, Vajdahunyadon, Sztrigy­szentgyörgyön és Csernakeresztúron. Mai napig ők őrzik leghívebben néphagyományaikat e vidéken: büszkén ropják a silladrit, a hétfélést, tűzik kapujukra a díszes májusfát. Ki nem hagynák a szüreti felvonulást, s a modern világhoz igazított guzsalyast. Másfél százados moldvai, majd bukovinai száműzetés során bele­rázódtak a kisebbségi sorsba: Dél-­Erdély szórványában könnyen ment az alkalmazkodás. Érkezésüknek (no meg a magyar uralomnak) köszönhetően 1910 körül 15,5 százalékra szökött a megye magyarságának aránya. Amúgy már 1880-ban 4,9 százalék volt a magyar ajkú lakosság a 87,5 százalék román és 2,5 százalék némethez képest. A 2011-es népszámlálás alkalmával a 418 ezer lakosból 87,9 százalék román, 5,8 százalék magyar, 1,8 százalék roma. Utóbbiak a szó szoros értelemben átvették a németek helyét: Ro­mo­szon, Szászvárosban, Kasztón, Gyal­máron vígan beköltöztek a kitelepülő szászok üresen maradt otthonaiba.

A számbelileg már a középkortól kisebbségben lévő Hunyad megyei magyarság soraiban látott azonban napvilágot a törökverő Hunyadi János, itt ringott Bethlen Gábor fejedelem bölcsője, itt alapított iskolát gr. Kún Kocsárd, az EMKE tiszteletbeli elnöke, és napjainkban itt kezdte gyermekmentő tevékenységét Böjte Csaba atya, Erdély ötezer árvájának gondviselője. Van kinek tehát a nyomába lépni…

Paul Chinezu és menekülő Kún szobrok

Kelet felől csatatéren vezet az út Hunyad megyébe. Alkenyérről jövet Bencenc (Aurel Vlaicu), Gyalmár, Piskinc, Romosz között kanyargunk a széles Kenyérmezőn. Itt vitézkedett Kinizsi Pál, két karddal aprítva a törököt. A csata emlékére épült 15. századi kápolna helyén háromszor állított emlékművet a helyi magyarság. A legutóbbi Trianon után vált közellenséggé – lerombolták. Kinizsi lelke azonban kitartóan kísérthetett a vidéken, mert még a kommunizmus éveiben helyi kezdeményezésre román feliratú emlékművet állítottak Alkenyéren (Şibot) Pavel Chinezu, illetve a kenyérmezei csata emlékére. A tény-barát szászvárosi múzeumigazgató jó pár esztendeje minden október derekán megemlékezést szervez a kenyérmezői emlékműnél – ortodox rituáléba foglalva. De a szászvárosi magyar közösség mindig meghívást kap az eseményre. Igazi transzszilván gesztus. Nem volt ezt könnyű kicsikarni a Királyföld nyugati csücskében. Bár Szászvároson, 1582-ben Geszthi Ferenc dévai várkapitány költségén adták ki az első román Ószövetséget (Palia de la Orăştie) és a későbbiekben a református kollégiumban nevelkedett a környékbeli román ifjúság krémje (köztük Petru Groza, későbbi miniszterelnök is), az impériumváltás nyomán nem sok hála mutatkozott az uralomra került többség részéről. „Az iskolaépítő Kuun grófok szobrait a kollégium előtti talapzatról a református templomba kellett menekítsük” – mesélte számtalanszor a vártemplom látogatóinak Fülöp Júlia, helyi EMKE-­elnök, aki a szászvárosi magyarság lelkeként kutatta és tárta ország-világ elé a város nagyjainak életét, munkásságát: számos rangos megemlékezést szervezve gr. Kuun Kocsárd és gr. Kún Géza, Thorma Zsófia régésznő, a Tordoson lelkészként szolgáló Sipos Pál matematikus, filozófus, Faragó Endre gyógyszerész (a neves Fares gyógynövény-feldolgozó alapítójának) emlékére. A megemlékezéseknek állandó meghívottja a városi múzeumigazgató és a mindenkori polgármester, akik a főtéri Burebista szobor árnyékában is egyre nagyobb elismeréssel nyilatkoznak a maroknyi szászvárosi magyarság által bírt kulturális örökségről. A magyar emlékhelyek megjelölése azonban többnyire tabutéma a városban. A református kollégium régi épületében kórház működik, a Kún Kocsárd által emeltetett új iskolaépületben az Aurel Vlaicu Nemzeti Kollégium székel. A szintén Kúnok által építetett polgári leányiskola ma Nicolaus Olahus nevével fémjelzett iskolacsoportnak ad otthont. Oláh Miklós nagy középkori humanista emléke is eléggé egyoldalúan él a helyi köztudatban. Thorma Zsófia egykori háza ma magánház, akárcsak Faragó Endre hajdani patikája. Előbbit emléktáblával jelölték, de a tulajdonos nem tűrt ilyen „foltot” újravakolt házán. Így csupán gr. Kún Kocsárd hajdani lakóházára került kétnyelvű emléktábla 2011-ben, a Székely–Szórvány Partnerség keretében nyújtott háromszéki, illetve EMKE-segédlettel. A nagy mecénás idején fénykorát élő szászvárosi oktatás mára összevont elemi osztályokra zsugorodott. A 300 éves ferences kolostor falai közt működő Szent Erzsébet Gyermekotthon pedagógusai 48 szegény sorsú kisgyermeket oktatnak, nevelnek magyarul.

Élet a romokon

Gyermekzsivajtól, fiatalos jókedvtől hangos Algyógyon a református templomkert. A Kún Kocsárd alapította Székely Földműves Iskola hajdani épületének tőszomszédságában magyar fiatalok százai dicsérik az Istent, énekelnek, táncolnak, fűznek életre szóló barátságot. Az egykor román felkelők által feldúlt algyógyi lelkészlak ma református ifjúsági központnak ad otthont. Kertjében, falai között sok száz fiatal fordul meg, Erdélyből, a Kárpát-medencéből, gitár- és idegen­nyelv-táborok, csapatépítő hétvégék, konferenciák, honismereti kirándulások résztvevőiként. A város nagy szülöttjének emlékét azonban nehéz felkutatni. Gróf Kún Kocsárd birtokát és a település felett magasló sziklasírját szétdúlták, a földműves iskola épületét átalakították. Egyetlen tábla, felirat sem emlékeztet a nagy magyar kultúrpolitikusra, országgyűlési képviselőre, az egyház és a közoktatás nagy mecénásra, aki egész életét, vagyonát, személyes szabadságát áldozta fel egy jobb világ reményében. Nem övezi nagyobb rajongás Majland Oszkár néprajzos emlékét sem, bár ő is Algyógy szülöttje, és sokoldalú munkásságának fontos részét képezi az erdőhátsági román folklór kutatása.

A történelem fonákságaival dacolva áll azonban a református templomkertben a 11–12. századra datált körkápolna, Erdély első keresztény templomainak egyetlen épségben maradt példánya.

Két-három századdal fiatalabb társai sorakoznak végig a Maros jobb partján. Kéménd, Bábolna, Arany, Nagyrápolt elnéptelenedett középkori templomai, hajdan pompás udvarházai kétségbeesetten kapaszkodnak az időbe, mert a megtartó gyülekezet, lélek már kifogyott. Reszkető kezű, magányos emberek őrzik e falvakban a templomok kulcsát. És a kivesző magyar emlékeket.

A Maros túlpartján, Lozsád 1320-ban jegyzett kisnemesi falu, saját egyházközséggel, saját nyelvjárással. A 2002-es népszámlálás még fele-fele arányban jelölte a székely kisnemesi családok és a hajdani román zsellérek leszármazottait. Utóbbiakhoz a 20. század derekán máramarosi betelepülők is csatlakoztak. Az elszigetelt falu lakossága azonban bő évszázad alatt negyedére apadt. Az utóbbi másfél évtizedben felgyorsult a fogyás. A fiatalok városra költöznek, és vegyes házasságot kötnek. Az unokák már ritkán beszélnek magyarul.

Ópiski. Újabb csatatér. Ha a híd elvész, Erdély is elvész – harsogta a település határában kanyargó Sztrigy fölött 1849 fagyos februárjában Bem apó. Azóta ez is, az is elveszett… De Bem apó még győzelemre vitte a honvédeket, s emlékére andezit obeliszket állítottak a csatatér felett. A kilencvenes években darabjaira zúzottan menekítették be az emlékoszlopot a piski római katolikus templom kertjébe. 1999-ben újraállították. Azóta ez a Hunyad megyei március 15-i megemlékezéseknek fő színhelye. Dévai diákok lelkes szavalata, éneke teszi szebbé az ünnepet.

A piski templomkertben tágas plébániaépület – mindennel felszerelten – áll a táborozók, kirándulók fogadására. De az épület ritkán népesül be. Fakultatív magyar oktatásnak is helyet adna – pillanatnyilag négy kisgyermek veszi igénybe. A pár száz méterrel odébb álló református templom Alpár Ignác tervei alapján épült. Itt is csodaszámba megy a keresztelő.

Piski vasúti csomópont. 1868-ban emelt gyönyörű állomásépülete az Első Erdélyi Vasút emlékét őrzi. Utóbbi óriási fejlődést hozott Hunyad megyébe. Bányák, kohók nyíltak. Régi szép idők! – sóhajtanak az elfogultak…

Örökségőrzők

A település nyugati határában a római kori andezitbányászat-formázta Kenyérhegy. Árnyékában fekszik Dédács – ma Piski szerves része. A Gyulai család közel százhektáros csodás arborétumát évszázadokig éltette a birtok határában elfolyó Maros. Az utóbbi időben azonban „erdőirtás” folyik a birtokon. Egymás után döntik ki az öreg fákat. Mert – mondják – veszélyesek. Az 1949-ben innen kitelepített Ócskay László családja gondos, szakértő gazdája lehetne az arborétumnak. De másfél évtizednyi pereskedés után sem kapták vissza a birtokot. Magyar dal, magyar szó legutóbb tíz éve szólt az arborétummal övezett kastélyban. Ócskay László ott ült a közönség soraiban. Meghívottként, megtűrtként a saját házában. A kastélyban magyarul szóló dévai Dél-Erdélyért Kulturális Társaság tagjai sok más elkobzott, romos állapotban visszaszolgáltatott műemléképületben csillantják fel a régmúlt idők emlékét. Őszi kastélyfesztiváljaik plakátjain épített örökségünk számos hajdani gyöngyszeme szerepel – középkori hangulatú előadások helyszíneként. Ily módon kívánják népszerűsíteni Dél-Erdély történelmi, építészeti hagyatékát. Nem egészen eredménytelenül. Négy esztendeje, RMDSZ kezdeményezésre a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum diákjai is bekapcsolódtak az örökségvédelembe. Mára tucatnyi Hunyad megyei műemléket „fogadtak örökbe”, fiatalos lendülettel, széleskörű digitális eszköztár bevetésével népszerűsítve védenceiket. Köztük a piski Ócskay arborétumot is.

Új vár épült Déván

A Maroson lefelé haladva (a hajdani só-szállítás útján) következő megállónk Déva. IV. Béla korában épült várát Hunyadiak, Bethlenek, Rákocziak bővítették, alakították, a tövében álló nagy udvarház (Magna Curia vagy Bethlen kastély) Sulyok Zsófiának, Károlyi Zsuzsannának, Széchy Máriának, Daniel Zsófiának volt kedvenc lakhelye. A várfalak tövében látott napvilágot dévai Bíró Mátyás, első magyar reformátor, és itt halt mártírhalált Dávid Ferenc unitárius egyházalapító püspök. Utóbbi emlékét egyre komolyabban ápolják, de a tíz esztendeje felújítás alatt álló vár története nehezen épül a köztudatba.

Kőműves Kelemenné balladája viszont közismert. A dévaiak sokszor megkönnyezik. Mert pontosan érzik a sorok súlyát: amit raktak estig, leomlott reggelre… A múlt század fordulóján szépen kiépülő város – az Alpár Ignác tervezte impozáns Vármegyeház, törvényszéki palota, a szecessziós színházépület, városi kaszinó, honvédlaktanya stb. – az impériumváltással hirtelen mind új gazdát, rendeltetést kapott. Az igényes tudományos munkásságot folytató Hunyad Megyei Történelmi és Régészeti Társulat Bethlen kastélybeli múzeuma idővel dák és római civilizációs múzeummá lett. A Királyi Állami Főreálgimnáziumot Decebal líceummá alakították. A száz év alatt tizedére apadt dévai magyarság nehezen felépülő kis bástyái (iskolák, később tagozatok, művelődési intézmények) számtalanszor leomlottak a 20. században. Az élet a rommá sorvasztott ferences kolostor falai között sarjadt újra. Böjte Csaba ferences atya 1993-ban fogadta be az első árvákat, s kezdték helyreállítani a régi falakat. A Szent Ferenc Alapítvány bő két évtized alatt 5000 erdélyi gyermeknek adott otthont, családot, szeretetet. Támogatásával életben maradt a kilencvenes évek végére széthulló helyi magyar oktatás, és tíz évvel ezelőtt példátlan összefogással megalakult az önálló magyar iskolaközpont 600 diákkal. Ma ez a dévai magyarság vára. És lassan visszaépül a köztudatba Téglás Gábor, Salamon Ferenc akadémikus, Tordai Sándor András püspök neve is.

Barcsay Ákos fejedelem 2011-ben állított szobra ugyan alig érte meg a három esztendőt: engedélyezésében elkövetett mulasztásra hivatkozva 2014 decemberében lebontották. De a tíz százalék alatti magyar lakosság nem panaszkodhat: az idén már hatodik alkalommal esedékes Hunyad Megyei Magyar Napokon a többségi lakosság is megtapsolja a főtéren bemutatott magyar néptáncot, koncertet, órákig állnak sorban a hatalmas üstökben rotyogó gulyásért, és elismeréssel szólnak a közösség összetartásáról, önfegyelméről.

Jó pásztorra várva

Konok élni akarás mutatkozik a várostól karnyújtásnyira – Csernakeresztúron. Bár lakosságának alig a felét jelentő magyarság szinte mind elfér a hosszú Bukovina utcán, igazi magyar szigetet képeznek a dél-erdélyi szórványban. Hagyományőrzés, faluturizmus tartja életben az 1910 táján betelepített bukovinai székely közösséget. Fiatalokat is látni a faluban, magyar szót is hallani az utcán. A helybeli elemi oktatáshoz ragaszkodnak. „Ha a kisgyermekeket beviszik a városi iskolába, kivész az ízes tájszólás” – magyarázza Tóth János plébános, aki jó két évtizede szolgál a közösségben. Csernakeresztúr őshonos magyar lakossága szinte eltűnt. Akárcsak a szomszédos Alpestesen, Kis- és Nagybarcsán. Az Egregy (Cserna) mentén húzódott Barcsay birtokon évszázadok óta vegyes a lakosság. Az etnikumi arányok azonban jelentősen eltolódtak a 19. században, amikor az említett településeket a Vajdahunyadon túl fekvő Rákosddal és Hosdáttal együtt az orláti székhelyű I. Erdélyi Román Határőrezred szolgálatába sorolták. A helyi iskolákban a német tankönyveket románra fordították. A kisnemesi családoknak igencsak résen kellett lenniük, hogy ki ne vesszen anyanyelvük. Törekvésük gyümölcse: a 2011-ben megjelent román közigazgatási törvény nyomán hat Hunyad megyei település „érdemelte ki” a kétnyelvű táblát: Alpestes, Hósdát, Lozsád, Rákosd, Csernakeresztúr és Sztrigyszentgyörgy, utóbbi kettő a bukovinai székelyek betelepítésének köszönhetően. Mára azonban csupán Csernakeresztúr mutat kitartó élni akarást. A környékbeli falvakban lelkészfüggő lett a magyarság. Ha lelkes pásztorra akadnak, fellendül az élet. Ennek hiánya azonban maradandó űrt hagy a magyar közösségekben.

Hunyadi oltalma alatt

A Ruszka havasból eredő Cserna völgyének legjelentősebb települése Vajdahunyad – a csipkerózsika álmából ébredezni látszó csodálatos középkori lovagvárával. A Hunyadi János építette erődítményt, fia, Mátyás király, majd Kinizsi, a Bethlenek, Apafiak lakták, bővítették. Az utóbbi századokban többször szorult átfogó restaurálásra. Napjainkban is folyamatosan munkálkodnak helyreállításán, egyre tudatosabban törekedve a Hunyadiak hagyatékának kiaknázására.

A vár körül csupán a Császári Királyi Vasmű 1884-es megnyitása nyomán kezdett kiépülni a település. A kommunizmus idején azonban mesterséges duzzasztás következett, a betelepülőkkel látványosan eltolódtak az etnikai arányok. Így Vajdahunyad bejáratához főleg turisztikai megfontolásból tűztek nemrégiben háromnyelvű táblát. Mert turistákból nincs hiány. A Hunyadiak lovagvárát Kelet-Európa legszebb műemlékei között tartják számon. Népszerűsítésében az ötszázaléknyi helyi magyarságnak is bőven van érdeme. Létszámarányukat messze meghaladva igyekeznek jelen lenni a város életében, kulturális rendezvényekkel, magyar rádióműsorral, közösségi központ működtetésével. A nyelvvesztés azonban itt is folyamatos. A tagozatos iskolában összesen 43 gyermek tanul magyarul – összevont osztályokban.

Kastélyok a Maros partján

A Cserna pataka még Déva előtt ömlik a Marosba, s vígan csörgedez lefelé, míg meg nem torpantja egy újabb ipari létesítmény: a marosnémeti határában épült hőerőmű. A 20. század derekán ez is családok százainak betelepítését hozta: Moldvából, Olténiából, de a Székelyföldről és Szilágyságból is. A hőerőművel átellenben, a Maros partján római kori település (Micia) nyomai láthatók. Innen származnak a falu középkori templomába beépített római kövek. A 19. században azonban nagyobb kincset is rejtett a templomfal: gr. Kún Kocsárd szabadságszerető szívét helyezték itt örök nyugalomra. Mára nem csupán ez ereklye, de a gyülekezet is eltűnt a templomból. A Gyulay birtok azonban, melynek egykor a templomkert is része volt, csonkán ugyan, de visszakerült régi gazdáinak leszármazottjához. Az Ausztráliából hazatelepedett Tholdy Horváth Péter nyolcévnyi pereskedés után, 2007-ben kapta vissza a klasszicista stílusú, de igen megrongált kastélyt öthektárosra szűkített parkjával. Kapui nyitva állnak bármilyen közösségi, kulturális rendezvény előtt, de tekintettel a folyamatos állami gáncsoskodásra, nem tudni, meddig sikerül fenntartani a többszázéves fákkal szegélyezett birtokot, gróf Kuun Géza nyelvész, orientalista, utazó akadémikus hajdani otthonát.

A közeli, visszaszolgáltatott kisbirtokokon sem jobbak a kilátások. Fenntartásuk nem leányálom. Mégis jobb a branyicskai és a zámi uradalmak helyzeténél. A Jósika-kastélyban öregotthon működik, a Nopcsa László hajdani zámi kastélyában elmegyógyintézet…

Különleges gyöngyszeme azonban a megyének a marosillyei Veres bástya. Mert itt született Bethlen Gábor fejedelem, és mert e ház ma is a miénk. Böjte Csaba atya 2003-ban vásárolta meg az épületet és teljes pompájában állíttatta helyre. A dévai Szent Ferenc Alapítvány, illetve más civil szervezetek nagyszerű rendezvényeinek biztosít teret. A szomszédságában gazdátlanul álló Bornemissza-kastély azonban lesújtó látvány, akárcsak a falu két, elnéptelenedett magyar temploma.

Aranyláz után

A térség a Marostól északra bányavidék. Az Erdélyi Érchegységben ókori kitermelések nyomai tátongnak. Az Aranynégyszög délnyugati csücskén a történelem során Zaránd és Hunyad vármegye osztózott. Nagyág, Felsőcsertés, Kisbánya (Boica) Ribice, Brád, Kőrösbánya neve a középkorban elhalványul, de a 18. században megnyíló bányák tömegesen vonzották Európa Eldorádójába a német, szlovák, magyar mesterembereket. Ekkortájt a vidéket többnyire magyar kisnemesek birtokolták. Földjeiken, illetve az egymás után nyíló nemesfémbányákban dolgozó jobbágyság 1784-ben kegyetlenül megtizedelte a magyar lakosságot. A maradéknak az 1849-es román felkelők adta meg a kegyelemdöfést. „Én nem tudom, talán a mondák emléke okozta azt, de ilyen szomorú falut én sohasem láttam; olyan elhagyatott minden” – jegyzi le brádi látogatása nyomán 1858-ban Jókai. A kiegyezés után újra fellendült az élet, magyar tannyelvű iskolák nyíltak, templomok épültek újjá, Zaránd címmel hetilap jelent meg Brádon. A 20. század derekára azonban már a vidék összes magyar tannyelvű iskoláját bezárták. A sokszor újjáépített középkori kőrösbányai rendház ferences szerzetesek kényszerlakhelye lett... Az 1990-es évektől a bányaipar is leépült. Aki tehette, elköltözött. Aki maradt, lassan beolvad. Ma az Érchegység Hunyad megyei részének egyetlen magyar papja Buciuman Traian Gheorghe, zalatnai születésű fiatal brádi plébános, aki román neve ellenére tökéletesen beszél magyarul. Maroknyi magyar híve azonban szívesen fordítja a szót románra. A plébános korából és hitéből adódó optimizmusa mellett sem tervez hosszú távra…

Kastélyok a Retyezát alatt

A Marostól délre legendás vidékről kanyarog lefelé a Sztrigy. Bal partján csendesen lapul meg Bácsi, a középkorban magyar kisnemesek által lakott falu. Nemrégiben még saját lelkészt tartott el a maroknyi gyülekezet. Kun Árpád lelkipásztor feleségével évekig anyanyelvápoló tábort szervezett a parókián. Aztán itt is lehalkult az élet... A 19. századi porcelángyáráról híres Batizon át vezet az út Pusztkalánba. Szép emlékű vasműve szintén romokban hever. A hajdani mesteremberek családjai elvándoroltak. Templomfalak közé szorult a magyar nyelv. Szabadon csak a városhoz csatolt Sztrigyszentgyörgyön kószálnak magyar szavak – az ide telepített bukovinai székelyek körében. A hagyományok azonban kiveszőben. A csernakeresztúri rokonok táncos vendégszereplései és egyházi ünnepek jelentik a hagyományhoz való kötődést.

Szép időben innen már tisztán látni a Retyezát havas csúcsait. A Ruszka- és a Kudzsiri-havasokkal vetekedve ölelik közre a mesés hátszegi medencét. Törpedinók, Fatia Neagră és tündér-legendák, titokzatos középkori várak, Árpád-kori kőtemplomok földje ez. Nopcsa, Kendeffy, Pogány, Mara, Szilvásy, Makra, Buda stb. családok birtoka. A Kendeffyek a 15. század közepétől bírták e földet. Leszármazottaik hatalmas erdőségeket, legelőket szerezhettek vissza az elmúlt évtizedben a Retyezáton. Őralajboldogfalvi barokk kastélyuk is visszaszolgáltatott. A birtok azonban nem éledt újjá. Minden bérbe adva...

A Nopcsa-kastélyok végletekbe jutottak. Szacsalon, hol az ifjú Nopcsa Ilona törpedinócsontot talált – ezzel életre szólóan eljegyeztetve Ferenc báty­ját a paleontológiával – elárvulva áll az egykor csinos kastély. Alsófarkadinon (General Berthelot) viszont a Román Akadémia újította föl – pazarul – a Nopcsa-birtokot, s tette azt az egyre aktívabb Hátszegi Geopark kutatóközpontjává. Az egyetlen szépséghiba: Nopcsa neve sehol nem szerepel, sem kint, sem bent. A kastélyt kizárólag Berthelot tábornok emléke uralja. A geopark kebelezné be amúgy a naláczvádi Teleki-Fáy kastélyt is. Egyelőre azonban ez romokban áll. A szomszédban élt Pogányék szívesen értékesítenék visszaszerzett poklisai birtokukat, rajta a barokk kastéllyal, de nehezen kerül rá vevő…

Van azért itt is feltámadás. Mara Ernő, hátszegvidéki kisnemesi család bátorsággal, hittel megáldott utóda másfél évtizede perelte vissza nagypestényi és fehérvízi kúriájukat. Azóta gazdálkodik, munkát adva a földhözragadt helyi lakosságnak. Idős édes­anyjával a szó szoros értelmében gondját viseli a falu népének. A térség egy csücskében visszaállt tehát a régi rend... Hátszegen már nincs erre esély. A báró Nopcsa Ferenc által újraépített római katolikus templomban teret hódít a kétnyelvűség. Szomszédságában a reformátusok is szoktatják fülüket a román igehirdetéshez. Lelkészük szerint folytatni kell az evangelizációt a románság körében, a vidéken évszázados hagyománnyal rendelkező református kétnyelvűséget. Különben kivesz az egyház. A magyar nyelv példájára…

Kultúra a szénmedencében

Amikor 1870-ben, nyolc alagúton átvágva berobogott Petrozsényba az első vonat – magyar, cseh, szlovák, német, olasz, rutén, bosnyák bányászcsaládok, a környező hegyekről apró lovakon érkező momârlanok fogadták a tűzparipát, mely szénnel megrakva indult vissza megtölteni a császári királyi vasművek kohóit. A látványos gazdasági növekedést az első világháború torpantotta meg némileg, majd a véres bányászsztrájkok. A magyar iskolák, egyházközségek élete azonban szépen alakult. A Petrozsényban és Lupényban korábban felépített templomok mellé sorakoztak a húszas években a vulkáni, petrillai, lónyai, aninószai istenházak. Valamennyi településen magyar iskola működött. Az 1949-es államosítás nyomán itt is felduzzadtak a települések, az etnikai arányok kezdtek eltolódni a Kárpátokon kívülről érkezők javára. Paradox módon azonban a kommunizmus jótékony hatással volt a Zsil-völgyi kulturális életre. A sivárnak ítélt bányavidékre száműzték ugyanis a „kellemetlenkedő” értelmiségi és lelkész családokat, hajdani földbirtokosok sarjait. A száműzöttek (képzőművészek, orvosok, tanárok, lelkészek) azonban csodálatos lelki erővel bontakoztatták ki a Zsil-völgyi kultúréletet. Színjátszó- és néptánccsoportok alakultak, művésztelep és fotóklub, s az időközben megnyílt bányászati egyetemnek köszönhetően – kommunista viszonylatban – szinte nagyvárosi kultúrélet zajlott a Zsil-völgye városaiban. A hetvenes években azonban újabb nagyméretű betelepítések nyomán látványosan megváltozott a lakosság társadalmi, etnikai összetétele. Ez a kultúréletben is megmutatkozott. Az 1989. decemberi fordulat, a bányászjárások, a kilencvenes évek végén elkezdődött leépítések, mindez már csak hab volt a tortán. A magyarság meggyérült. Sokan elköltöztek, beolvadtak. A tagozattá apadt magyar iskolákban folyamatosan csökken a létszám. E téren újra Böjte Csaba atya nyújt segítő jobbot: 2005-ben, amikor Petrozsényban összesen 12 gyermek tanult magyarul, a régi zárdaépületben megnyitotta a Jézus Szíve kollégiumot. Ma is 132 gyermeket oktatnak a falai között – magyarul. A közösségek a látványos számbeli fogyás mellett is igyekeznek életben maradni. Történelmi megemlékezések, egyházi ünnepek, Zsil-völgyi Magyar Napok, bálok, Magyar Kultúra Napi rendezvények, s néhány éve rendszeresen megtartott petrozsényi magyar estek teszik színesebbé a Zsil-völgyi magyar közösségek életét. Újabban a bánya-alapító Maderspach család emléke is éledőben van a vidéken, s a lupényi magyarság szórványközpont létesítését fontolgatja. A vidék csodás természeti adottságait kiaknázva talán újra fellendül az élet…

www.muvelodes.net

(A felhasznált képek a szerző felvételei)