November végén Böjte Csaba erdélyi ferences, Sajgó Szabolcs jezsuita szerzetes és Hölvényi György EP-képviselő Egyiptomba utaztak, hogy megismerjék a kopt keresztény egyházat, a kairóiak életét. Csaba testvért tapasztalatairól kérdeztük a belvárosi Ötkertben, ahol ezt követően fiatalokhoz szólt.

– Milyen céllal utaztak Egyiptomba?

– Tavasszal Irakban jártunk, most Egyiptomban. Az emberek gyakran kérdezik a véleményemet a migránsválságról és sok más kérdésről. Ahhoz, hogy valaki felelősen hozzászóljon egy témához, fel kell készülni. Mostanáig sosem jártam ezekben az országokban, gondoltam, nagyon jó lenne, ha a helyszínen látnám, milyen gondokkal, bajokkal küzdenek. Nem szépen kozmetikázott helyeken jártunk, hanem az életben: nyomornegyedben, szegényiskolákban, árvaházakban. Kicsit betekintettünk ennek a 104 milliós országnak a mindennapjaiba, amennyire négy-öt nap alatt lehetett. Különösen kíváncsiak voltunk a kopt egyházra, erre az Egyiptomban élő 15 milliós keresztény közösségre, amely körülbelül a lakosság tíz százalékát jelenti.

– Találkoztak Tavadrosz pátriárkával, a kopt pápával is. Milyennek látták a kopt egyház életét?

– Engem meglepett a kopt egyház a hétezer férőhelyes székesegyházával. Az arányok kedvéért: a budapesti Szent István-bazilika kétezer férőhelyes. Amikor Irakban megkérdeztem, az emberek hány százaléka jár templomba, először nem is értették a kérdést. Kiderült, hogy mindenki jár templomba, aki meg van keresztelve. Ez is egy nagy, élő közösség, rengeteg templomuk van. Hivatalosan 12-13 millióra teszik a kopt keresztények létszámát, ők azt mondják, 15 millióan vannak.

Elmentünk minden szerzetes atyjának, Remete Szent Antalnak a barlangjához. Ő volt az, aki először komolyan vette Jézusnak a gazdag ifjúhoz intézet mondatát: „Menj, add el mindenedet, árát oszd szét a szegények között, és jöjj, kövess engem.” Elmentünk a Kairótól kétszázötven kilométerre a sivatagban található kolostorába. Élő ott az Egyház, egy háromszáz hektáros területen ma százhúsz szerzetes él. Nagy élmény volt számomra bemenni Szent Antal barlangjába. Nem voltak hollywoodi díszletek, csak a sivatag, aztán egy nagy hegy, amelyre felmegy az ember, és egy kis barlangocskát talál. Hiszem, hogy ott Remete Szent Antal tényleg találkozott az élő Istennel.

Mindenütt nagy szeretettel fogadtak. Nagyon csodálkozom, hogy ilyen kevesen indulnak el oda. Mi voltunk a nagy európai testvérek, ültünk a pátriárkák között, Sajgó Szabolccsal összenéztünk, kicsit szégyelltem magam, hogy ilyen kevesen megyünk el hozzájuk. Meg kellene hívni őket is. Bécsből Kairó, Irak három óra repülőút. Ezeknek az embereknek több nyelven beszélő papjaik vannak. Olyan mély keresztény misztikát, tanítást birtokolnak, hogy merem állítani, bármelyik templomunkban a híveink szájtátva hallgatnák őket. Remete Szent Antal kolostorában több szerzetessel beszélgettünk, bármelyik egyetemen megállták volna a helyüket. Mély hittel és jókedvvel, derűvel élnek. A hetvenes-nyolcvanas években éltek Erdélyben ilyen szerzetesek, akik mindent tudtak, és mindenből viccet is tudtak csinálni. Jézus Krisztusról úgy beszéltek, hogy az ember kinyújtotta a kezét, és szinte meg tudta fogni. Merjünk bízni bennük.

– Milyen jelei vannak az életükben annak, hogy vértanú egyházhoz tartoznak?

– Az egyházi elöljárók meghívtak kávézni, beszélgetni, és utána nagy meglepetésünkre a fogadóteremben huszonnégy olyan ember várt minket, akinek rokonai, férje, felesége, gyermeke, szülei mártírhalált haltak. Megrázó volt; külön-külön beszámoltak arról, ami történt, és hogyan élik meg, hogyan dolgozták fel. Egy éve sincs, hogy a székesegyház mellett egy kisebb templomban pokolgép robbant. Ott volt egy anyuka, akinek két lánya halt meg. Ott volt egy apuka a fiával, akinek az egyik gyermeke, meg egy férfi, akinek az ikertestvére és a felesége is vértanúhalált halt. Utána bementünk a mártírok múzeumába: magas székeken sorakoznak a relikviák, ruhadarabok, személyes tárgyak, a szék támláján pedig ott van a vértanú képe. A tárlaton azok vezettek végig minket, kézen fogva, akiknek ott láthattuk  a rokonaikat a fotókon. Nagyon megrázó volt, meg is hívtam őket jövő év nagyböjtjére. Úgyis hívnak engem prédikálni ide-oda, gondoltam, szervezünk együtt egy körutat.

Mi annyira el vagyunk itt foglalva a magunk gondjaival, bajaival, hogy már attól sírógörcsöt kapunk, ha valaki rosszul néz ránk – és ezeket a mély fájdalmakat nem érezzük át. Én sokat épültem azzal, hogy láttam, milyen szépen feldogozták a veszteséget. Megrázó volt az is, hogy arra is gondolnak, lesz ennek még folytatása: sok üres szék is volt a múzeumban.

– Milyen politikai helyzet van a támadások hátterében?

– Több emberrel beszélgettünk, helyi koptokkal, mind azt mondták, hogy nem az iszlám egyház vagy az állam indított hajtóvadászatot ellenük, hanem egyszerűen adott egy nehéz helyzet. Kairó egy hatalmas város, amelyet a hatvanas években 4-5 milliósra terveztek, és ahol most 23 millióan élnek. Hihetetlen komoly kihívásokat jelent ez: a forgalom, az elektromos áram… Nagy a feszültség a városban, és vannak emberek, akik ilyen elkeseredett cselekedetekre ragadtatják magukat. Az ellenzék vezéreit, a Muszlim Testvériség sok tagját hivatalosan halálra ítélték és kivégezték. Ott a pártok sajnos nem csak a parlamentben beszélik meg a véleményüket. Egyiptom nagyon függ a turizmustól, és minél rosszabb a híre, annál kevesebb a turista. Az ellenzéknek mindegy, hogy egy turistabuszt, iszlám mecsetet vagy kopt templomot pusztít el, a lényeg az, hogy bukjon meg a kormány. A hatalomért folyik a harc.

Számunkra furcsa, hogy minden sarkon rendőrök állnak. Ha egy templomba be akarsz jutni, mágneskapu és golyószórós templomőrök fogadnak. Nem demokrácia van, hanem diktatúra, egy katonatiszt magához ragadta a hatalmat. Ez látszik mindenütt, tele van rendőrautókkal a város. Az európai embernek azt kell megértenie, hogy ezek a társadalmak nagyon súlyos demográfiai problémákkal küzdenek. Voltunk egy iskolában, négyen-öten ültek egy kétfős padban, egy osztályban száz fő felett volt a gyerekek száma. Képeljük el, hogy Budapest lakossága húsz év alatt megnégyszereződne! Az iskolák, kórházak mind kicsik lennének, mindenből kevés lenne… Jártunk egy keresztény negyedben, ahol 70 ezer ember él, válogatják a szemetet. Romániában is vannak nyomornegyedek, ott is turkálnak emberek a szemétben, de az átlátható, megszámolható, Kairóban pedig elképzelhetetlen méreteket ölt mindez.

– Voltak az al-Azhar egyetemen is. Lehetségesnek tartja a keresztény–muszlim párbeszédet? És az együttélést a hétköznapokban?

– A párbeszédre azt mondták, nem működik, és nincs is alapja. A mohamedán ember egyistenhívő, neki az, hogy Jézus Krisztus Isten, hogy van Szentháromság, Eucharisztia, bálványimádást jelent. Ószövetségi alapon elítéli a bálványimádást. A pátriárkák is azt mondták, hogy az együttélést el lehet képzelni, de párbeszéd nincsen. Az al-Azhar egyetemen is az derült ki, hogy teológiailag nincs alapja a párbeszédnek. Úgy gondolják, saját hitüket, istenüket gyaláznák meg ezzel. Szóba állni más dolog, az együttélés lehetséges. Azt hiszem, Jézus Krisztusnál „pattog a labda”. Nekünk ő Isten, nekik pedig próféta. Én nagyon boldog lennék, ha Jézus meg tudná győzni őket, hogy ő a „nagyfőnök”, és szeret minket. Ha én azt mondom egy muszlimnak, hogy Isten gyermeke vagyok, akkor méltó vagyok arra, hogy megkövezzen. Mert csak az Isten szolgája lehetek, Isten gyermeke nem, bűn ezt mondani.

A hétköznapi emberek nem sokat gondolkoznak ezeken. Ott együtt élnek. A házak falán a keresztény negyedekben sokfelé ki van téve a kereszt, és sok graffitit is láttam, le is fényképeztem: keresztény politikusnál a félholdban ott van a kereszt. Nem árulnak zsákbamacskát.

Fontos megérteni, hogy az egyiptomi koptok a fáraók leszármazottai, az egyiptomi kultúra részei. Hogyan lett ebből egy mohamedán világ? Egyiptom a Bizánci Birodalomhoz tartozott, amikor 620 körül az Arab-sivatagból érkező négyezer harcos lerohanta. A lakosság mellettük állt, mert azt gondolta, jó alkalom, hogy elszakadjanak Bizánctól. Az arab hódítók mindent megtettek, hogy szép szóval, pénzzel, fegyverrel muszlim hitre térítsék az embereket. Kétszázötven év múlva már többségben voltak, az 1300-as években a koptok már a nyelvüket is elvesztették. A mohamedánok úgy gondolják, az ő hitük magasabb rendű, értékesebb, megtesznek mindent, hogy áttérítsék az embereket. Sok keresztényből lesz muszlim.

– Árvaházban is járt, elvitte a csíksomlyói Szűz Mária szobrát.

– Kíváncsi voltam, hogy halad Egyiptomban a gyermekvédelem. A püspök úr elvitt egy katolikus árvaházba, ott azzal fogadtak, hogy hatvanezer gyermekvédelmi központból egy felmérésen ők lettek az elsők. Hatemeletes épület, száz gyerek. Zöldövezet nincs, csak a Nílus szigetén, de oda csak bizonyos klubok tagjai léphetnek be, akik sok tagdíjat fizetnek.

A gyerekek kedvesek voltak. Imádkoztak, énekeltek. Pont olyan aranyosak, mint a miénkek. Az ember megcsavarja az orrukat, kicsit feldobja őket, és ugyanúgy kacagnak, mint a mi gyerekeink. Nagy élmény volt köztük lenni, és látni, hogyan élnek.

– Milyen érzésekkel tért haza Kairóból?

Mindig úgy gondoltam, hogy a nagy kérdésekben le kell térdelnünk a Nagyfőnök elé. Európában sokan úgy imádkoznak, ahogy Háry János imádkozott a csata előtt: „Uram, most ne segíts, csak csodálkozz!” Valahogy itt mi azt gondoljuk, meg tudjuk oldani a világ dolgait: kicsi határzárral, ezzel-azzal. De én azt gondolom, hogy sokkal komplikáltabb a világ. Írtam egy levelet a gyerekeknek: „Mindig ácsingózunk a Kisjézusnál, hogy mit hozzon nekünk… Azt mondom, készítsünk neki mi szép kis koronát, rajzoljuk le, vágjuk ki, varrjuk meg, és adjuk oda Jézuskának annak jelképeként, hogy legyen ő a mi királyunk. Sokszor üljünk le a lába elé, hogy mondja el, hogyan tovább. Mert azt hiszem, nagyon fontos, hogy Isten megszólaljon, és utat mutasson nekünk, mert nagy átalakulás előtt áll a világ.”

Az abortusz 7-8 millió áldozata nagyon hiányzik innen a Kárpát-medencéből. Afrikában húsz évvel ezelőtt 500 millió alatt volt a népesség száma, jelenleg egymilliárd fölött van. A gyerekek közül sokan nem járnak iskolába, 13-16 évesen már gyereket szülnek. Ez a nők kitörési lehetősége, nagyon sok gyereket vállalnak. Azt hiszem, ez a legnagyobb kérdés itt. Márton Áron azt mondotta, hogy az erdélyi csatát nem a magyar katonák, hanem a magyar anyák veszítették el. Azt gondolom, Európát nem a katonák fogják elveszteni, hanem az európai asszonyok. 

– Mi lehet a reményünk?

– Remény van. Meg kell nézni a vértanúk képeit. Javasoltam is: sok iskolánk, kollégiumunk üresen áll, a polgármesterek hirdessenek ösztöndíjat kopt keresztény fiataloknak, ha vállalják, hogy becsületesen tanulnak. Egyrészt irgalmasságot gyakorolunk, másrészt lehetőség lenne, ha bátrabban fogadnánk be tanulni vágyó keresztény fiatalokat. Régen kötött már vérszerződést a hét törzs, én el tudnám képzelni, hogy egy nyolcadik vagy tizenegyedik törzzsel, a koptok törzsével tudatosan vérszerződést kössünk. Csak előre lehet menekülni.

Bármerre mentem is a nagyvilágban, azt tapasztaltam, hogy Isten selejtet nem teremt. Ezek az emberek ugyanolyan nagyszerűek, leül az ember velük bárhol a városban – a koldus asszonnyal, a piacos nénivel, gyerekekkel –, ha a bábeli nyelvzavar nem lenne, ugyanazok lennénk. Isten jó anyagból teremtette a világot. Biztos, hogy a félelem, az ellenszenv a gonosz lélek műve. Sokkal jobban kellene bíznunk egymásban, nyitottabbaknak kellene lennünk. Voltam Irakban mohamedán menekült házában, kedvesen fogadott, beszélgettünk mindenről, és egy nagy televízión a Mister Bean ment, együtt kacagtunk a hülye viccein. Nem vagyunk mi annyira mások! Én optimista vagyok.

Az árva gyerekeknek mindig azt szoktam mondogatni, hogy a meccs még nincs lefújva. Rajtunk múlik, hogy a végén győztesként vagy vesztesként fogunk-e levonulni. Szoktam nekik mondani: „Biztos kaptatok pár gólt, különben nem lennétek árvaházban. Ha leültök nyafogni és hisztizni, még fogtok kapni, mert a világ nem mindig irgalmas, de ha játszotok, küzdötök, akkor akár győztesek is lehettek.” Ugyanezt mondanám a politikusainknak és az én drága népemnek is: a meccs nincs lefújva. Előre ne borítékoljuk, hogy mi Európában csak vesztesek lehetünk. Isten bizonyára nem azt akarja, hogy Európa értékei a sárba hulljanak, és vad hordák mindent széttapossanak, hanem azt szeretné, hogy exportáljuk az értékeinket, kincseinket.

Jézus nem a félelem lelkét adta nekünk. Ha Isten lennék, és azt látnám, hogy te ott, a teli asztalnál ülsz, és dobálod le a csirkecombokat, a másik meg éhezik, azt mondanám: „Fiúk, ezt valahogy el kell osztani!” Mitől volnék én értékesebb, mint az a másik ember? 

Fotó: Lambert Attila

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír