Amikor megkaptam Böjte Csaba, dévai ferences szerzetes telefonszámait, egy újságíró ismerősömtől, ismerősöm biztosított, hogy nyugodtan hívhatom Csaba testvért, mert biztosan felveszi a telefont. És lám, alig csörgött ki a telefon, békességet és szeretetet sugalló hangon mutatkozott be, az addig csak televízióból ismert ember: Csaba testvér.
Orbán Attila evangélikus lelkipásztortól – Simonyifalva
Kedves Csaba testvér!Sajnálom, hogy eddig nem jelentkeztem. Már rég készülök írni, de amint lenni szokott, a halogatás hosszúra nyúlik. Amint eltávoztam tőled, Déváról, hívott a sajtós kollegám, hogy küldjek neki valami anyagot a következő lapunknak (kéthavonta jelenik meg az Evangélikus Harangszó). Volt már egy elkészített anyagom, de annyira magával ragadott, amit nálad tapasztaltam, hogy bejelentettem, hogy megírom dévai élményeimet, ami hamarosan megjelenik az újságunkban, sőt elküldtem a Nyugati Jelennek is, mert régebben dolgoztam náluk és néha ha időm engedi írok még nekik.
Mellékelem levelemhez ezt a rövid beszámolót, de gondolom neked nem nagyon fontos, hogy egyes-mások mit írnak, mit gondolnak rólad. Annál fontosabbnak tartom elmondani, hogy amióta hazajöttem, többet foglalkozok a rászoruló és félárva gyerekekkel Simonyifalván: jelenleg hét gyerek van akik félárvák, néhányan közülük már járnak hozzánk. Van olyan, hogy este haza kell kísérjem őket, mert már túl késő van és félnek a sötétben. Néha fárasztó foglalkozni velük, de ugyanakkor gyönyörű érzés megnyerni a bizalmukat. Egyik este rávettek, hogy bújócskázzak velük. Azt hiszem a szeretetben és türelemben is növekedni lehet, és kell. Szerdán indulunk feleségemmel Dél Afrikába egy Missziós állomásra, egy konferenciára és nem szerettem volna úgy elmenni, hogy ne írjak neked. Voltam a püspökünknél és beszélgettünk a kollégium lehetőségéről. Persze támogat elvben, ezért az az érzésem, hogy magam kell kitapogatnom és kiépítenem helyi szinten a szeretet szolgálatát. Remélem megtaláljuk a módját az együttmunkálkodásnak. Nekem nagy szükségem van a te tapasztalatodra. Már az nagy segítség, hogy megismertelek. Isten áldja meg a munkádat és egész életedet. Legkésőbb két hét múlva jelentkezek és beszámolok az afrikai élményekről.
Íme az újságcikkem
Látogatóban Csaba testvérnél
Amikor megkaptam Böjte Csaba, dévai ferences szerzetes telefonszámait, egy újságíró ismerősömtől, ismerősöm biztosított, hogy nyugodtan hívhatom Csaba testvért, mert biztosan felveszi a telefont. És lám, alig csörgött ki a telefon, békességet és szeretetet sugalló hangon mutatkozott be, az addig csak televízióból ismert ember: Csaba testvér. Miután pedig elmondtam, hogy ki vagyok, és azért hívom, mert szeretnék valamilyen szinten bekapcsolódni abba a munkába, amit ő végez: az árvák gondozásába, felkiáltott: Halleluja! A kérdésre pedig, hogy mikor mehetek el hozzá, hogy személyesen is beszélgessünk, és hogy tapasztalatot szerezzek a dévai árvagondozásról, egyszerűen, azt mondta, hogy a napokban bármikor, mert otthon találom, fent lesz az irodában. Másnap délben érkeztünk meg családommal Dévára, és könnyen megtaláltuk a Szent Ferenc alapítvány épületsorát, és a kedves, segítőkész, székely akcentussal beszélő gyerekek, el is vezettek Csaba testvérhez. Azt gondoltam valami tágas irodája lehet egy ilyen híres alapítvány vezetőjének, titkárnőkkel, ügyfélfogadó előszobával, ahol szerzetes testvérem nagy íróasztal mellett ül, szerzetesi ruhájában, elveszve napi gondjaiban. Hát semmi nem így volt. Csaba testvér jött elénk, átvezetett egy eléggé szűkös helységen, ahol egy-két számítógép volt, beértünk egy múlt századot idéző ebédlőfélében, gyermekeimnek csokoládét hozott, ásványvizet töltött, és mintha már évek óta ismernénk egymást, mint régi barátok, vagy rokonok, testvérek, teljesen kötetlenül, elkezdtünk beszélgetni. Engemet az anyagiak érdekeltek: mennyi pénz jön az államtól és ehhez hasonlók, de Csaba testvér nem ezeket a dolgokat tartotta fontosnak az árvagondozásban, el is terelte a beszélgetést, helyes irányba. A Szent Ferenc alapítvány a rászorulókon segít, nem csak árvákon. Néha az egész család rászorul a segítségre. Az embereket, felnőtteket és gyermekeket, mindig valamilyen bűn juttatja bajba, de nekünk, éppen a bűnösökön kell segítenünk. A gyermekek nagy része hátrányos helyzetű családból származik, tehát, nem igazán zongoraművész típusok, de tanulékonyak és úgy nevelik őket, hogy a jég hátán is megéljenek. Sok esetben megvetett, megpecsételt gyermekek és családtagjaik kérnek segítséget, nagyrészt barna bőrszínűek, akikről néha lelkészek, papok is azt tartják, hogy „kutyából nem lesz szalonna". Olyan ez Csaba testvér szerint, mintha Jézus azt mondta volna Nikodémusnak: vén szivar, öreg fát nem lehet átültetni, élj úgy, ahogy eddig éltél, nincs esély a változásra. De Jézus nem ezt mondta, hanem éppen az ellenkezőjét. Kérdésemre, hogy vannak-e más felekezetű munkatársai, Csaba testvér elmondta, hogy vannak, unitáriusok is, baptisták is. Ha szorosabbra fogjuk az együttműködést, annak jelzés értéke van: lebontjuk, felszámoljuk a meglévő határokat. Ebben a szolgálatban nincs konkurencia. Az ebédlőből kiindulva kislányom Rebeka, már Csaba testvér kezét fogta: indultunk meglátogatni a családokat. Testvérem felkészített, ne várjak semmi luxusra, extrára, ők egyszerűségre nevelik a gyermekeket. Nem kiszolgálják őket, hanem megtanítják, hogy gondoskodjanak magukról: főznek, mosnak. Az udvaron az egyik kamasz fiú éppen a betonkeverőt tisztította. Csaba testvér minden gyermeket megölel, jól megszorongatja, és puszit nyom a kissebek feje búbjára, majd úgy mutatja be őket, mintha legalább nagykövetek volnának.
Minden gyermekkel van egy személyes története. Szívembe mart az a történet, amikor az egyik lelkész nem ismerte a gyülekezetének tíz-tizenöt gyermekét sem, és karácsonykor úgy szólította őket verselésre, piros sapkás, kék kabátos. Szilárd meggyőződésem, hogy Csaba testvér jobban szereti az összes több száz gondozott gyermeket, mint ahogy mi szeretjük a sajátjainkat, időt szakít rájuk, van egy mosolya, egy ölelése, egy jó szava mindegyikük számára. Amióta láttam őt, hogyan viszonyul „gyermekeihez", többször ölelem meg és puszilgatom sajátjaimat, türelmesebb és megértőbb vagyok velük, mert megsejtettem a titkot. Addig, amíg mi hitben próbáljuk nevelni a gyermekeinket, Csaba testvér szeretetben neveli őket. Lehet, hogy azt gondolják sokan, hogy túlzásokba bocsátkozom, de állítom, sok fele megfordultam, keresztény körökben, gyakorló, hívő családokban, de olyan szeretetet, mint Déván életemben eddig még soha nem tapasztaltam. Ez Csaba testvér titka: úgy tud szeretni, ahogy azt az Úr Jézus tanította. Ő sokunkkal ellentétben megtanulta és gyakorolja, megéli és átadja a szeretetet. Nagyon rövid idő alatt teljesen átképezett teológiailag. Az egész életemnek, egész szolgálatomnak, csak akkor van értelme, ha mindazt, amit Krisztusért teszek, az Ő megbízatásából, azt a legmélyebb szeretettel tudom tenni.
Szeretet nélkül nincs kereszténység, értelmetlen és elhibázott, minden törekvésünk. Kezd, ahogy én kezdtem, biztatott Csaba testvér, hiszen mindenhol vannak rászorulók, elesettek, félárvák és szegények. Fogadd be őket otthonodba, viseld gondjukat, karold fel, ruházd, adj enniük, fogadd el és szeresd őket, és olyan leszel mint egy madáretető, az égi madarak, a jó madarak is, jönni fognak. Neked könnyebb lesz, mint nekem, van feleséged, kezdetben én magam főztem az árvákra. Majd viszek néhány gyereket a húsvéti vakációban hozzátok, hogy szokjátok őket. Isten munkálkodik, nekünk nem kell erőlködni, úgy, ahogy a terhes nőnek sem kell erőlködni, hogy magzata növekedjék. Isten elvégzi a munkát a mi életünkben, használ minket, nekünk csak készen kell állnunk, hogy befogadjuk, megéljük és átadjuk Isten szeretetét. „Mert aki ád, az kap, aki magáról megfeledkezik, az talál, aki megbocsát, az nyer bocsánatot, és aki meghal, az éled fel örök életre." Ámen.
