Tizennégy ágy, tizennégy tányér, tizennégy szekrényke. Ennyi „bentlakó" van Szárhegyen, mégis hatvan személynek fő az ebéd a kályhán, készül a leves, második és desszert. Csupa finomság, főként olyan gyereknek, aki most, iskoláskorúan ismerkedik a meleg étel fogalmával. De miért is főznek hatvan személynek? Mert az itt lakó árvák mellett a szárhegyi szegények gyerekei is itt kapnak ebédet, uzsonnát, itt töltik délutánjaikat tanulással, imádkozással. Lehet ebben kivetnivalót találni?

2004-et írtunk, ősz volt, amikor a Ferencrendi Ervin atya bejelentette: gyermekek jönnek, a dévai Böjte atya gyermekei. A környékbeli árvák és rossz családi körülmények között élők kerülnek Szárhegyre, a kolostorba. Az önkormányzatnak sem rábólintani, sem tiltakozni nem jutott ideje, máris megjött az első hét gyermek. Hedvig néni, Ervin atya unokahúga nem várt felsőbb utasítást, beindította a főzést, hogy a gyermek gyomra ne érezze a felkészületlenséget. Az árvák érkezésével egyszerre indultak a községben a híresztelések: hogy a kakukkfiókák, kiket imígy maguk közé fogadtak, a fejükre fognak nőni, hálátlanok lesznek, meg hogy a szárhegyiek elvándorlását kellene meggátolni, nem hontalanokat betelepíteni helyettük. Szóval, nem tapsoltak a helybéliek. 

Azóta több mint két esztendő telt el. A kolostorból egy lelkes családhoz, majd a frissen épített házba költözött a hét lány és hét fiú. A legkisebb alig nőtt ki a hátulgombolósból, a legnagyobbik már tizenhat éves. Mindegyikük otthonra lelt itt, s tervezgetik jövőjüket. A legnagyobb fiú például kamionsofőr lesz, ha nagy lesz. Erre pedig úgy készül fel, hogy egy helybéli vállalkozó autójavító műhelyében inaskodik szabadidejében; miközben a csavarokat adogatja, ellesi a szakmát, és még zseb- pénzt is kap. De olyan otthonlakók is vannak, akik minden délutánjukat asztalosműhelyben töltik, a lányok pedig a konyha körül forgolódnak, a kerti teendőkben segédkeznek. 

Már nem néznek rájuk ferde szemmel a szárhegyiek, mert ugye, érkezésük hozzásegítette, hogy ne kelljen pedagógusokat elbocsátani, és ahhoz is, hogy a falu legszegényebbjei is jó helyre tudják küldeni délutánonként gyerekeiket. 

Az önkormányzat is átlátja az előnyöket, segít, amiben tud a kicsiknek, sőt idéntől egy szárhegyi vállalkozó – aki kérte, nevét ne említsék – havi rendszerességgel több száz lejt fordít arra, hogy a fazékba hús kerüljön a krumplihoz, túró, szalonna a laskához. 

Csergő Hajnal ügyintéző mondja, ez nem egy hagyományos, nagycsaládos háztartás, ahol fizetéstől fizetésig kell beosztani a pénzt, itt adománytól adományig lehet csak tervezni. De szerencsére, kerülnek nagylelkűek, már olyan támogató is akadt, aki Magyarországra kirándultatna néhány kicsit. Persze, ennek van egy akadálya: útlevelet kell csináltatni, hogy az álomutazás megvalósulhasson. 

Az elmúlt héten újabb örömhír érkezett az árváknak: Gyergyószentmiklósról elszármazott hölgy kezdeményezésére Magyarországon keresztszülő-programot indítottak. Nem dúsgazdagok, így többen vállalták egy-egy gyerek „keresztelését", ami abból áll, hogy havonta 3000 forintot juttatnak az általuk kiválasztott gyereknek. Lászlónak és Tímeának már vannak keresztszülei, a kezdeményező pedig levélben kéri összes ismerősét: ki teheti, vállaljon keresztszülőséget, a többi gyereknek is legyen szülője szülei helyett. 

Tizennégy apró emberke, tizennégy különböző, hátborzongató emlékkel egykori családjáról. És egy új család, otthonosabb, amely megadatott nekik. Már kezdenek erre büszkék lenni a szárhegyiek, és hálásak, hogy a község legszegényebbjeinek is jut ott egy tányér étel, a tanulás lehetősége. Tudják, ha ezek a gyerekek nagyra nőnek, a nyomor fölé emelkedhetnek kamionsofőrként, szakácsnőként vagy épp nevelőként. S talán majd egyszer hasonló szegény sorsúak útját egyengethetik. 

Ebben kell segíteni: akár keresztszülőséget vállalva, akár egy kis adománnyal, de a szép szó sem kevés a múltjuk felejtéséhez, az emberré váláshoz. És ki tagadhatná meg ezt tőlük? Mostohák ezek a gyerkőcök, lehet, de aki találkozik velük, rájön, édesként kell szeretni őket.

 

Szerző: Balázs Katalin

Fotó: Márton Kató 

Forrás: Hargita Népe