A remény "konditermének" szántam ezt a könyvet!!

Nem csak az izmaimra kell figyelnem, a bennem lévő reményt is táplálnom kell! A megriadt, a sokszor csak csendben lapuló remény konditermének szántam ezt a könyvet!!  Tápláljam tudatosan az Isten adta drága erényeket, hogy ne sorvadjanak bennem!   

Szép jó napot kívánok  az új hét hajnalán, 

Csaba t. 

Ebben a nagyon furcsa és bizonytalan évben különösen népszerűnek bizonyultak azok a segítő könyvek, amelyek különböző világnézetek mentén fogalmaztak meg életbölcsességeket, segítettek megérteni a bennünk zajló érzéseket és folyamatokat. Ezek közül is kiemelkedett Böjte Csaba füveskönyve, amely bár elsősorban a hívő embereket szólítja meg, Csaba testvér közvetlensége és közérthető gondolatai sokak számára adhatnak megnyugvást. Karácsony alkalmából az erdélyi szerzetes Csender Levente által kötetbe gyűjtött szavaiból válogattunk.

Az én szeretetem nem hagy el soha

Irakban az Iszlám Állam által megszállt területeket felszabadító katonákkal meglátogattuk a szétlőtt, felgyújtott, meggyalázott templomokat. Miután az első nap a negyedik, ötödik ilyen templomban imádkoztunk, éreztem, hogy – bármennyire is hiszek a szeretet végső győzelmében – nem kapok levegőt. Utolsó állomásunk egy gyönyörű székesegyház volt, amelyet a többi templomhoz hasonlóan szétlőttek. Hatalmas fehér márványoszlopok, magas falak, ősi, keskeny ablakok, amelyek régebben is, de itt ma is leginkább védelmi célokat szolgálnak. A falakat, padokat kerozinnal lelocsolták, majd felgyújtották a semmiből jött iszlám kalifátus katonái. Gépfegyverrel lövöldöztek a kormos falakra, a mennyezetbe, az oszlopokba. A félhomályban néztem a golyónyomokat a templom boltozatán, és az volt az érzésem, mintha egy szürreális csillagos ég alatt álltam volna. Az első századokban alapított templomban a püspök méltósággal végezte a szertartást. Az olvasmány után megkértek, hogy köszöntsem az egybegyűlteket. A kormos, erősen megrongálódott falak és a gépfegyverrel felszerelt „ministránsok” között nehéz volt megszólalni és tanúságot tenni az értelmes életről, a megbocsátásról, a köztünk élő Szeretetről. Eddigi életem talán legkeményebb kihívásaként éltem meg, hogy ott szóljak a háborúból jövő, háborúba menő emberekhez. A helybeliek biztos, hogy nem értették a szavaimat, és mégis olyan jó volt kimondani hangosan a mi Urunk, Jézus Krisztus örökérvényű igéit: „Ne féljetek! Veletek vagyok!” „A hegyek megrendülhetnek, a halmok táncra perdülhetnek, de az én szeretetem nem hagy el soha!”

Jóvá szeretni

Amikor hozzánk kerülnek a gyerekek, a legtöbben össze vannak verve, törve. Félnek. Az ember mozdul, hogy megsimogassa a buksiját, a gyerek védekezik, két kezét a feje fölé emeli, nehogy megüsd. Bennük, de azt gondolom, a legtöbb emberben ott van egy csomó sérelem, félelem, úgy érezzük, hogy kiszolgáltatottak vagyunk, bánthatnak, és ezért védekezünk. Sajnos a legjobb védekezés az ellentámadás, ebből kifolyólag elég sok civakodás, veszekedés van világunkban. Érdemes kipróbálni, ha óvatosan hagyom, hogy más kötekedjen velem, esetleg meg is üssön, és én nem ütök vissza, hanem szelíden rámosolygok, akkor mi is történik. Tudatosul a másikban, hogy ez az ember okozhatott volna nekem kellemetlenséget, és nem okozott. Miért? Te szó nélkül megéled az Evangéliumot, és ő olvas a leíratlan sorok között. Közelebb kerülünk egymáshoz. Érezni fogja azt, hogy nem gyávaságból nem ütöttem vissza, hanem önuralomból, szeretetből, türelemből, bizalomból. Ez a tapasztalat nemcsak gyógyít, de erőt is ad, és nemcsak nekem, hanem a testvéremnek is, így fogja megérteni, hogy a párbeszéd, a szeretet járható út. Majd egyszer ő is kipróbálja. Mindenkinek szívből ajánlom, lépjen rá a Krisztus által mutatott szeretet keskeny és meredek ösvényére. Igazán nagy öröm, amikor azt látod, hogy valakivel durcáztatok vagy egyenesen fasírtban voltatok, most pedig barátokká válva útra keltek, vagy le tudtok ülni egymással beszélgetni egy sör mellett, meg tudjátok osztani a gondjaitokat, örömötöket.

A gyerekre szánt időről

Sokszor kérdezik, hogy lehet ennyi gyereket szeretni. Nem az a lényeges egy gyereknek, hogy mennyi időt van veled egy fedél alatt, hanem az, hogy mennyi minőségi időt töltötök együtt. Az a gyerek, akibe ha csupán három percre is, de belekarolsz, hogy „na, gyere, beszéljünk arról, ami neked fontos”, és abban a három percben csak az ő kis dolgaira figyelsz, ha csak neki vagy jelen, akkor elhiszi, hogy szereted. A gyerek nem buta, megérti, hogy más dolgod is van, de ha a kis szeretet-tankját feltöltötted, akkor boldog lesz, és nem nyüstöl reggeltől estig. A búzamag is milyen pici, de ha nem veted el, nem fogsz ősszel aratni. Ha azt a kis odaszánt minőségi időt naponta, hetente odaszenteled, akkor az gyümölcsöt fog teremni az életetekben. Minden egyes percet töltsünk ki tudatosan élettel, szeretettel, és akkor nagyon hosszú lesz a 24 óra, az Isten adta áldott nap.

A hagyma héjáról

Minden ember találkozik a félelem, az öröm, a vágy érzéseivel. A kaolinbányában értettem meg, hogy ezek az érzések olyanok, mint a hagyma héja. Egymás fölött ott vannak bennem is. Egy másik kollégám is balesetet szenvedett. Öklömnyi kő esett a tarkójára, és olyan szerencsétlenül találta el, hogy ott helyben szörnyethalt. Most is látom magam előtt, ahogy ott fekszik ez az ember véres glóriával a feje körül a pocsolyában kiterítve. Egy rövid létrára kötöztük az élettelen testet, és leengedtük a munkapontról a sutón keresztül a járószintre, ott csillére fektettük, és egy társammal toltuk kifelé. Legalább ötszáz méter volt a kijáratig. A létrán előttem egy háromgyermekes családapa élettelen, hideg teste feküdt. A bányában légzsilipek voltak, amin keresztül a levegőt a munkapontokra irányították, s egy ilyen légzsilipnél a karbidlámpáinkat elfújta a szél. Elővettem egy vékony drótot, az úgynevezett licát és a karbidlámpa égőjét, a brennert próbáltam a koromsötétben kitisztítani, kiszúrni, aztán kivettem a zsebemből a sáros, mocskos kezemmel a gyufát, hogy lángra lobbantsam a lámpámat. Abban a lelkiállapotban ez igénybe vett pár percet. A sötétben erőt vett rajtam a félelem, a szorongás, az iszony, hogy én is lehetnék a létrára kifeszítve. Szörnyű gondolatok kavarogtak a fejemben, s akkor hirtelen valami elkezdett tisztulni. Éreztem, hogy vagyok én, és van a félelem, ami rajtam van, szorít, de ez a félelem nem én vagyok. Megtapasztaltam, hogy a hagyma szikje a lényeg, ami legbelül van, arra rakódnak különböző rétegek, amelyek belőlem vannak, de mégsem én vagyok. Akkor és ott a sötétben megvilágosodtam, megértettem, hogy mi is a félelem, és később ez alapján egyszerűbb volt megérteni, hogy mi a kísértés vagy a győzelem utáni sikerélmény. Ezek mind az enyémek ugyan, de mindez nem én vagyok. Van a félelem, viselem, mint egy gumicsizmát, de nem én vagyok a gumicsizma. Még ha én is viselem, nem azonosulok vele, és tudom, hogy képes vagyok magamról lehántani ezeket az érzelmeket, indulatokat, vágyakat, félelmeket. Nagyon kemény, fontos tapasztalatot jelentett a társam halála, s a későbbiekben is gyakran iránytűként mutatott utat az a koromsötétben szerzett tapasztalat.

www.nyugatiter.blog