„A Jóisten azt mondta, menjél, fiam, hozz gyorsan egy üveg pezsgőt!”

Huszonnyolc éve verte le a lakatot egy elhagyatott ferences kolostor ajtajáról Dévában, hogy utcagyerekeknek teremtsen otthont. A Szent Ferenc Alapítvány gyermekotthonaiban azóta több mint hatezer rászoruló kiskorúnak segített, életútját, történetét több tucatnyi könyv és film őrzi, prédikációi utánozhatatlanok, tavaly pedig szembenézett a koronavírussal is: először az üres templomban, aztán egy kórházi ágyon is, oxigénpalack mellett. Csak azért is úgy gondolja, hogy az emberiség jó úton halad, Jézus nem vert át senkit az örök élettel, és végül minden rendben lesz. Interjú Böjte Csabával belső barangolásról, pezsgőző Istenről, matekórán megeresztett kukorékolásról és a süti erejéről.

A dévai gyermekotthonban ért a karantén. Nem is hangzik rosszul.

Pozitív élmény volt: mindenki azt mondta, szűk családi körben kell a karantént eltölteni. Így is tettünk, visszavonultunk a szűk családi körbe a száznyolc gyerekkel és a harminc felnőttel. Én de facto ennyit a gyerekekkel még nem voltam nap mint nap. Rájöttem, hogy nagyon jó fej gyerekeim és kollégáim vannak, a szakácsaink is jól főznek. Ajándékként éltem meg a bezártságot. Úgyhogy mindenkinek ajánlom, hogy fogja meg valaki kezét és alapítson családot, ha még nincs. Egészen más egy nagy családban bezárva élni, mint egyedül.

Sokan éppen attól bolondultak meg, hogy összezárva éltek a családjukkal.

Böjte Csaba ferences rendi szerzetes, az árva gyermekeket gondozó Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítója.

A koronavírusból felgyógyult Böjte Csaba:” Azt hittem, hogy megfulladok”

Megszoktuk, hogy mindenben mindig mi döntünk. Kézben tartjuk az életünket, nem függünk semmitől, legkevésbé egy vírustól. Ez a helyzet a legtöbbekből a bizalmatlanságot hozta ki. Mindenkinek azt mondtam: ha baj van az autómmal, odaadom egy autószerelőnek. Ha előzni akarok, de záróvonal van előttem, feltételezem, hogy azt egy szakember húzta, aki tudta, hogy ennek ott a helye, én pedig ezt tiszteletben tartom. Bízom az orvosomban, ahogy bíznom kell a szakácsban, a cukrászban. Beülök egy autóba, felülök egy repülőre: ez mind bizalmat feltételez. Erről szól a 21. század. A legrosszabb, amikor ez a bizalom meginog: ha nem hiszek az orvosnak, ha feltételezem, hogy nem tudja, mi van a vakcinában, ha nem bízunk a vezetőinkben, hiába választottuk meg őket, vagy ha nem bízunk a papunkban. Ez a világunk összeomlásához vezetne.

Tanultál valamit a karantén alatt, amire eddig nem is gondoltál?

Hamvas Béla azt mondta,  az élet akkor kezdődik, amikor a jövő bizonytalanná válik.

Hát, az most bizonytalan mindegyikünk számára. Elkezdtük megélni a jelent, a pillanatot, és megtanultunk nem hosszútávú terveket szőni, abba ugyanis belefárad, belekeseredik az ember. Egyik napról a másikra éltünk. Nagy ajándék volt ez. A gyerekeknek sem kellett rohanni, nem kellett iskolába vinni, onnan elhozni őket. Mintha egy inkubátorban éltünk volna. Elmondtam nekik: nem csak kint, a városban, az erdőben lehet barangolni, hanem bent is. Van egy világ benned is: félelmek, örömök, vágyak, célok, kishitűség. Ezeket a fehér foltokat is be lehet barangolni. Most sok időnk volt szembenézni magunkkal. Persze, sok felnőtt panaszkodott, hogy unalmas a bezártság; szerintem elég szomorú, ha az ember unja saját magát. A gyerekek szerencsére nem unták. Annak azért örülnek, hogy visszatért a frontális oktatás.

Milyen érzés volt üres templom előtt misézni?

Hárman lehettünk a templomban, én és két gyerek. Vita is volt mindig, hogy ki következik, végül névsort írtunk. Olvastak, énekeltek a kamerának, szerették. Büszke is voltam, milyen derekasan teljesítik ezt a kihívást is. Boldogultunk hármasban is.

Lehet, hogy Isten üzent valamit a koronavírussal?

A kórházban volt egy nagyon szép élményem. Feküdtem az ágyban, már egy kicsit jobban voltam, oxigén sem kellett, én pedig elgondolkoztam azon, mi is a betegség. A tudósok azt mondják több, mint száztrillió sejtem van és még tízszer ennyi mikroorganizmus bennem: gombák, baktériumok, vírusok. Egy nagy állatkert vagyok. Minden sejtnek, minden organizmusnak van anyagcseréje, táplálkozik, szaporodik. Szimbiózisban élnek. Megeszek egy szelet tortát, ők pedig elosztják. Mindenkinek jut valami. Béke van. A betegség az, amikor a béke megbomlik: valaki egyszer csak nagyobbat akar abból a tortából. Egy sejt csak úgy osztódni kezd, ebből lesz a rák, a koronavírus egyszer csak elszaporodik, ebből lesz a fertőzés. Az orvosok azt mondják, nem is ők gyógyítanak, hanem a szervezetem próbálja meggyőzi a lázadó elemeket, hogy vegyenek vissza. Ha a béke helyreáll, azt mondják: meggyógyultál. A sejtek, mikroorganizmusok élettartama egy hét, azt mondják, legfeljebb egy hónap, a vörösvérsejté például huszonegy nap. Azelőtt negyven évig nem voltam korházban. 

Negyven év békében, szeretetben. Jó, most volt egy kis bandaháború, de annak is vége.

Hatalmas öröm töltött el ott, a kórházi ágyon.

Arra gondoltam: miért ne tudná ugyanezt megtanulni ez a nyolcmilliárd ember? A békét, a szimbiózist, elosztani a tortát. Azt hiszem, a Jóisten eléggé feltarisznyálta az emberiséget: a vasérctől kezdve a vízig jut itt minden mindenkinek. Az én testem most megtanulta kezelni a koronavírust. Az emberiség pedig megtanulja kezelni a polgárháborúkat – egyre ritkábbak, legalábbis itt, Európában –, vagy a választásokat. Pár éve még kampányoltak az uniós országok, ötszázmillió ember mondta a magáét, összefeszült mindenki mindenkivel, aztán tessék, béke van. Nem mindenki elégedett, de nem is halt meg senki. Nem masíroznak katonák, harckocsik. Ötszázmillió ember képes volt közösen dönteni. A Jóisten, amikor ezt látta, alighanem azt mondta, „menjél fiam, hozz gyorsan egy üveg pezsgőt, meg kell ünnepelni, hogy ezek is eljutottak idáig”.

Ezek szerint jó irányba halad az emberiség?

A Mennyei Atyánk nem pancser. 13,7 milliárd éve a Nagy Bummal elkezte ezt a világ nevű projektet, és meggyőződésem, hogy jó végre viszi majd.

Csak közben fogy a magyar, egyre kevesebben akarnak vagy mernek gyereket vállalni, a házasságok fele válással végződik. Ha pedig a Jóistennél tartunk: három évvel ezelőtti adat, hogy a magyar fiatalok kétharmada vallástalan.

A legutóbbi Eukarisztikus Kongresszuson arról volt szó, hogy bajban a vallás, bezzeg ’38-ban mennyi fiatal jött! Igen, csak aztán ezek a fiatalok ’39-ben, ’40-ben úgy egymás torkának estek, hogy kő kövön nem maradt Európában. Lehet, hogy ma kevesebb fiatal jár templomba, de nem lehetne csak úgy rávenni őket, hogy fegyverrel lerohanjanak egy másik országot. Tisztul a világ, azt hiszem. Talán kevesebb a formális vallásosság, de ha most valaki egy kutyával vagy macskával műveli azt a sok kegyetlenkedést, amit nem is olyan régen az emberek még egymással műveltek, sokkal több ejnye-bejnyét kap. Igenis úgy érzem, hogy szépül, kibontakozik, növekszik ez a világ. Nézd a koronavírust: amikor elkezdődött, a fiatalok mondhatták volna azt is, „ugyan, mit érdekel engem a sok vén szivar!”. Ehelyett kiderült: a társadalom kész volt leállni, hogy az idősek, betegek, szenvedők életét pár évvel meghosszabbítsa. Hihetetlen szolidaritást éreztem. A vakcinákat is árulhatnák drága pénzért, hogy a fél vesédet oda kelljen adnod, hogy életben maradj, mégis jár mindenkinek. Szolidaritásból, szeretetből.

Azért láttuk az emberiség csúnya arcát is az elmúlt egy évben.

A Jóisten nem kapkodós. Nem nyúl bele a világba lépten-nyomon. Nem kell a csodákat szaporítania. 

Kibomlik a világ magától, mint a magból a hajtás, a rügy, a fa, benne van a magban a jövendőbeli gyümölcs, legfeljebb öntözgetni kell.

Így van a világgal is. Tisztulási folyamat ez. A Bethesda kórház igazgatója írt nemrég egy csodálatos cikket arról, hogy függ össze a hit és a gyógyulás. Az elmúlt tíz-tizenöt évben ilyet nem nagyon olvastunk. Kommentelték, megosztották, mégsem akadt ki senki. Végre merünk beszélni ezekről a témákról. Maga a tény, hogy ilyen áldozatkészek az orvosok, az ápolók a mentősök, lenyűgöző. Nem magától értetődő ám, hogy dupla kesztyűben, maszkban, védőruhában dolgoznak egész nap, engem is így láttak el, közelről láttam, mekkora áldozatot hoznak. A közösség pedig úgy döntött, hogy ennek az áldozatnak a költségeit vállalja. Mondhat bárki bármit, ez gyönyörű, az ilyesmit száz-százötven éve elképzelni sem lehetett volna.

Átfutott a fejeden a kórházban, hogy akár meg is halhatsz?

Sokan kérdezték, hogy féltem-e, azt mondtam, attól a gondolattól, hogy a következő hónapban már esetleg másnak kell kifizetnie a számláinkat, különösebben nem irtóztam. A hívő ember tudja, hogy ez az egész egy nagy egység. Jézus Krisztus nem szívatott, amikor a túlvilágról, az örök életről beszélt. Kis Szent Teréz azt mondta, neki a mennyország is pokol lenne, ha ott nem tehetne több jót, mint itt, ezen a földön. Én tehát még attól sem tartottam, hogy lefújják a meccset, és ennyi volt, nem lesz több dolgom. Lesz nekem feladatom odaát is.

Ezért lettél pap?

Igen. Magáért nem lesz senki pap. Talán még a Jóistenért sem. Én az embertársaimért lettem pap. Nagyon fontos, hogy nagy szíve legyen az embernek, akkora, amibe ez belefér. 

Te is vállaltál egy utat, nem? Hogy valakit elviszel A-ból B-be. Mert kérte, mert szereted. Én is vállaltam. Csak egy kicsit messzebb van egymástól az A és a B.

A legnagyobb öröm a földön mást boldoggá tenni. A pap célja: áldássá válni. A pap latinul Sacerdos, azaz szent ajándék. A csodálatos az, hogy ebből a ragozásból nem derül ki, hogy ki ajándékoz kit kinek: a pap Isten ajándéka az emberiségnek, ahogy én is szeretném magam odaajándékozni. Ám a pap eközben az emberiség áldozata is az Isten számára.

Mindig ott volt Isten az életedben?

Azt hiszem igen. Legfeljebb én nem voltam mindig ott. Húsz éves lehettem, amikor rájöttem, hogy az a valaki, aki engem kísér, aki velem van, ő lehet. Emlékszem, kimentem édesapám sírjához, beszélgettem vele. Aztán rájöttem, nem is vele beszélgetek. Aki ott volt, az nagyobb, mint az ő lelke.  

Egyszer azt mondtad, a harcos ateisták sokszor anonim keresztények.

Most is ezt gondolom. Sokakra, akik az egyházat szidják, az életemet is rá merném bízni. Orvosokra, tanárokra, bárkire. Mert jó emberek. Nem szabad leegyszerűsíteni, és csak azt kérdezni, fel tudja-e mondani a tízparancsolatot. Van, aki felmondja, de nem tartja be, más meg képtelen felsorolni, mégis betartja. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem is érdemes megtanulni, csak azt, hogy ne ítélkezzünk. Isten selejtet nem teremt. Sem jobboldalon, sem baloldalon, sem a beoltottak, sem a be nem oltottak között.

Nyilván rengeteg borzalmas körülmények közül, bántalmazó családból érkező gyereket láttál már. Nem lehet könnyű nem ítélkezni.

Sőt, akad gyerek is, aki megőrjít, pedagógusként mégis inkább mosolygok és azt mondom: „na, ez nem is volt olyan rossz!”. Semmi haszna nem lenne, ha elkezdenék üvöltözni: befeszülne, megállna az élet. A bekerülő gyerekek nagy része feszült, ideges; mindig elmondom a kollégáknak, hogy az első dolgunk, hogy megnyugtassuk. Amíg görcsben van, fél, szorong, nem fog szorzótáblát tanulni. Ha megnyugszik, ha béke van a kicsi szívében, már kíváncsiságból is kihúzza a fiókot, kinyitja a könyvet: „hallám, mi van benne!”. Ezért kezdi Jézus minden beszédét ezzel: „ne féljetek, bízzatok bennem, legyőzzük a rosszat, bármit kértek az Atyától, megadja nektek”. Azt mondta: „ha én elmegyek, Atyám helyettem egy új vigasztalót küld”. Olyan szép ez, nem? Nem ítélkezőt, számonkérőt, lefitymálót: vigasztalót. Ha pedig Isten képére hasonlatosan születtünk, a mi dolgunk is a vigasztalás és hogy bátorítsuk, lelkesítsük egymást. 

Van erre egy székely mondás: ha egy férfinek tízszer azt mondják, hogy disznó, tizenegyedikre röfögni kezd.

Ezt a pedagógusok is tudják?

Mindig azt mondom: nagyon fontos, hogy az ember bölcsességet vigyen a munkájába, ne érzelmeket. Mint egy sebész: precízen, ridegen vág, nem könnyezik, nem csinál jelenetet, nem dühöng, hogy miért kell műteni hétvégén is. Protokoll szerint dolgozik. Ugyanezt mondom a pedagógusoknak: bármit tesz is a gyerek, nem szabad kiakadni, jelenetet rendezni, de őt összepuszilgatni sem. Élesben aztán persze kijön, képes-e erre az ember. Három lánytestvért fogadtunk be Szovátán évekkel ezelőtt, hétfőn elkezdték az iskolát, csütörtökre ki is rúgták mindhármat. Kiderült: az egyik állandóan kukorékolt az órán, a másik kettő erre a padok alatt kereste a kakast, közben persze az egész osztály röhögött. Harmincvalahányszor eljátszották, végül szegény számtantanárnő sikoltozva rohant ki az osztályból azzal, hogy „vagy Csaba testvér gyerekei, vagy én, de ebből az iskolából most valaki elmegy”. A gyerekek mentek. Jelenetet rendezhettem volna: „befogadlak, etetlek, öltöztetlek, és ez a hála?!”. Ez lett volna az érzelmi megközelítés. A pedagógusi megközelítés meg ez: „vajon miért kukorékol egy ötödikes kislány számtanórán?”. Az ilyesmiből doktorálni kell, nem őrjöngeni miatta. Elindultam tanulmányozni a kérdést. Persze nem mindegy, hol tanulmányozzuk az ügyet: a tanáriban kicsit nehezebb, mint egy fagyizóban. Elvittem őket sütizni. De még itt sem kérdezhettem rá, hogy ugyan miért kukorékol, nem tudta volna megmondani. Én persze tudtam: mert szeret a kör közepén állni. A fiúk bíztatják, az osztály röhög, és tudja, számtanórán neki más babér soha nem terem majd, mint ez. „Meséljetek”, mondtam.

Meséltek. Egyszer átjött hozzájuk a szomszéd kutya, megette a tojást, aztán a tyúkot, apuka erre átment, hogy megnevelje a kutyát, ebből az lett, hogy levágta az egyik lábát, erre a szomszéd is átjött a baltával. A két atyafi tehát ahelyett, hogy felhúzott volna egy kerítést, fejbeverte egymást. Apuka meghalt, anyuka összeomlott, a nagymama nevelte a gyerekeket, ők meg eljutottak oda, hogy csak így tudják felhívni magukra a figyelmet: kukorékolással. A figyelmet márpedig mindenki szereti felhívni magára. Ha másképp nem megy, jó nagy tetoválásokkal, piercinggel, vagy azzal, hogy kifestem magam lilára. Egy gyerek sokszor nem is tesz különbséget szidalmazás és dicséret között: a lényeg, hogy foglalkoznak vele.

Ha ilyen egyszerű, gondoltam – márpedig pont ilyen egyszerű –, nincs más hátra, megígértem nekik, hogy kerítek egy nevelőnőt és bocsánatot kérek a nevükben az igazgatótól, ha ők megígérik, hogy nincs több kukorékolás az órán. 

Ha nagyon kell, rakunk egy létrát a kolostorhoz, arra felmászhatnak, hattól hétig lehet kukorékolni.

Csak ne számtan órán. Érezték, hogy egy csapatban játszunk. Azért csak néztek: tényleg bocsánatot kérek a nevükben? Persze, mondtam, füstre mégsem rakhatlak titeket. Megható volt, amikor egy év múlva mutatták az ellenőrzőjüket: sikerült nekik. A szakiskolát végül elvégezték. Egyetemre azért egyikük sem ment.

Ebben a történetben pont rengeteg az érzelem.

Szeretem őket – ez máris egy érzelem. Indulatok, bizalmatlanság: ezeket kell szűrni. A földeken gumicsizma van a lábamon, otthon papucs. De ez nem én vagyok: sem a gumicsizma, sem a papucs. Egy focimeccsen is rengeteg az érzelem, ahogy karácsonyeste is. Kellenek ezek az érzelmek, de nem azonosítom magam velük. Az érzelmeket én úgy fogom fel, mint egy csodaszép paripát, amit a Jóisten adott, és amit nem szabad leölni, levágni. Ápolni kell, ülni rajta. De mindig az én kezemben van a kantár, én irányítom.

A szövetségkötés ünnepe

„A mi nagycsaládunk – a rengeteg gyerek és önkéntes – nagyon sokfelől jött. Van japán kollégánk, Belgiumban született gyerekünk, színre, felekezetre is nagyon sokfélék vagyunk. Mióta elkezdtük, minden évben, gyereknapon megtartjuk a szövetségkötés ünnepét, amely arról szól, ami minket összeköt: hogy egymás mellett döntöttünk. Van egy vízszintes irányú szövetség a Jóistennel, az Újszövetség népei vagyunk, ő mellettünk döntött, mi pedig a gyermekei vagyunk. Ez egy tudatosan vállalt döntés. Ugyanígy kötött azonban vérszerződést Árpád vezér a Kárpát-medence népeivel: szlávokkal, avarokkal, mindenkivel, aki itt élt. Úgy döntöttek, együtt tündérkertté teszik ezt a medencét. Ezt a szövetséget újítjuk meg évről évre. Nem a múltban keressük a közös gyökeret, hanem a jelenben döntünk úgy, hogy közös jövőt építünk. A gyerekek harminc éve komolyan veszik ezt, csatlakozhat mindenki, aki felénk jár. Most pedig lobbizok, hogy legyen ebből nemzeti ünnep. Azok nekünk mindig szomorkásra sikerednek, ez most egy pozitív ünnep lenne.”

Neményi Márton

www.nlc.hu