Testvéri szeretettel biztatlak, ki kell próbálni! 

Nekem bejött!!

Ezek az axiómák vezettek egész életemben!! 

Szeretettel, 

Csaba t. 

Biztos vagyok benne, hogy Böjte Csaba OFM minden olvasónknak ismerős név, ismerős arc és ismerős, nem mindennapi életút. Nem könnyű elkészíteni az interjút egy olyan emberrel, akitől annyian annyi mindent kérdeztek már. Talán éppen azért nem is kell rágörcsölni, csak elkapni Böjte atyát útközben, s hagyni, hogy megmutassa az aktuális portréját, kis visszatekintéssel a régmúltba: az autóvillamosságtól a bányáig, a bányától a ferencesekig, Dévától a nemzetközi elismertségig.

Szinte hihetetlen olvasni, hogy Böjte atya autóvillamossági szerelőnek tanult, később bányában dolgozott. Milyen emlékei vannak ezekből az évekből?

Abban az időben érettségi után nekünk már rögtön dolgozni kellett, nem volt időnk gondolkodni azon, hogy mivel is szeretnénk majd foglalkozni. Villanyszerelést tanultam Csíkszeredában, szaklíceumban, így egy gyárban autó-villanyszerelőként dolgoztam az iskola után. De kerestem közben a magam helyét, az élet értelmét, és megfogalmazódott bennem, hogy teológiát kéne tanulni. Meredek tervnek tűnt ez akkor, jelentkeztem a csíksomlyói ferencesekhez, de a kommunista világban nem lehetett új tagokat fölvenni, így azt javasolták nekem, hogy végezzem el a teológiát. Mögöttem akkor nem volt anyagi támasz, muszáj volt olyan munkát vállalnom, amely alatt összespórolhattam az egyetem idejére a pénzt. Édesapám akkor már nem élt, és tudtam, hogy hat év tanulás sokba kerül, édesanyámat sem akartam megterhelni, így elmentem a bányába dolgozni. Emellett az az egy év még gondolkodási időként is szolgált a hivatásválasztás kapcsán. Akkor tisztult le bennem, hogy milyen életutat választok, 1983-ban elkezdtem a teológiát, de már akkor úgy gondoltam, hogy „laikus” szerzetesként is tudom szolgálni az Istent, ez számomra járható út.

Volt egy döntő pillanat, ami segítette annak megerősítésében, hogy Isten szolgálatába álljon?

Azt minden ember érzi, tudja, hogy egy élete van, ezt félti, becsben tartja, mint az aranyat, átgondolja, hogy mire szánja az életerejét: számomra is ugyanolyan értékes volt és értékes az élet, mégis mindig ott motoszkált bennem az az érzés is, hogy ezt az életet valamiért oda kéne adni, ami érték, fontos, szükséges, valamiért, ami nagyszerű. Van, akinek például az a célja, hogy végigutazza, átkirándulja az életét, de én úgy éreztem, hogy többet akarok. Fel akartam fedezni az Istent, akit akkor egy talányokkal teli nagy fehér foltként láttam, értelmeztem. Azt gondoltam, ha tényleg létezik, akkor lássuk: mit akar velünk, milyen tervei vannak a világgal, ennek megismerése vonzott. Így jutottam el arra a pontra, amikor azt mondtam: itt vagyok, Uram, szeretnék hozzád közelebb kerülni, jobban megismerni téged, megálmodni és tervezni veled egy új világot. Ez a negyven év, amióta az ő kezét fogva járom az életutam, rengeteg csoda történt körülöttem és bennem egyaránt. Csak ajánlani, kívánni tudom mindenkinek, hogy ilyen főnöke legyen.

Böjte atya nevét legtöbben a Dévai Szent Ferenc Alapítvány nyomán ismerik. Mi volt az alapítás legnagyobb akadálya?

A ferencesek azt mondják, hogy ők a legkisebbeknek akarnak kisebb testvérei lenni. Akkoriban én Déván a legkisebbek közül az utcagyerekeket láttam nap mint nap, akik gyámolításra szorultak. Engem mindig megrázott, amikor elgondoltam, hogy ülünk bent a melegben, a gyermek pedig kint didereg, koldul, tanulatlanul nő fel, mindenképpen úgy gondoltam, hogy a szolgálatban az első lépés az ilyen gyerekek befogadása. A gyermekhez viszont étel, ruha, fedél kell, és mindegyik lépéssel külön meg kell küzdeni. Ágyat, tanszert, engedélyeket kell beszerezni – ez így egyben nagyon komplikáltnak tűnik elsőre, de ha elkezdi az ember felszeletelni a teendőket a legapróbb elintéznivalótól a legnagyobbig, a darabokból össze lehet rakni mindent. Ha képes az ember egy működőképes űrhajót összerakni, miért ne lenne képes egy gyermekvédelmi otthont is létrehozni? Hinni kell abban, hogy ha végezzük a munkánkat, annak meglesz az eredménye.

Nem volt félelem Böjte atyában, amikor beköltöztek a gyerekekkel a dévai ferences kolostor elhagyott épületébe?

Persze, hogy féltem, de olyan érdekes: a Boldogságos Szűzanya, amikor ellátogatott hozzá az Úr angyala, ugyanúgy megkérdőjelezhette volna az isteni döntést, hogy ő nem képes istent szülni a világra, ő ezt nem tudja, erre nem méltó, de nem ez történt, hiszen Mária tudott azonosulni Isten akaratával, és ki merte rá mondani az igent. Ha valamiről már zsigerből érezzük, hogy ezt tényleg Isten kéri,– és az biztos, hogy a jó Isten nem akarja, hogy egyetlen gyerek is az utcán éljen, éhezzen, fázzon –, akkor az eszközt is megadja hozzá. Amikor jöttek az ellenőrök, mondtam is, hogy ha van jobb ötletük, eszközük, akkor rögtön meghátrálok, átadom a terepet. Felajánlottam: itt vannak ezek a gyerekek, vigyék el őket, oldják meg a helyzetüket. Nem erőst vittek el egyet sem tőlünk. Nem arról voltam meggyőződve akkor sem, hogy én ezt meg tudom oldani, de arról igen, hogy valakinek muszáj megoldania. A rendőrök is meglátogattak, nekik is felajánlottam, hogy ha gondolják, vigyék el a gyermekeket, ha tudnak jobb megoldást, aztán behívtam őket egy kávéra, a végére jó ismeretséget kötöttünk. Én soha életemben nem akartam, és most sem akarok senkivel sem harcolni. Az nem vezet sehová.

Böjte atya nevét és tevékenységét már nem csak minden magyar ember ismeri, de a fél világon tudják, hogy kicsoda Ön. A számtalan díjjal is elismert jó tett, jó szó népszerűséggel jár. Hogyan küzdött meg a hírnévvel?

Ha az ember végzi a dolgát, miközben a hírnévvel nem törődik, akkor nincs gond. A focistáknak is a pálya széléről ki örömteljesen kiabál be, ki szidja őket, de attól még a meccset le kell játszania az illetőnek. Ez valahogy mindannyiunkkal így van: játsszuk le a magunk meccsét szépen sportszerűen, csendben, a többi pedig részletkérdés. Az, hogy ki áll mellettem, ki szurkol ellenem, mellékes, a lényeg, hogy ha nálam van a labda, akkor igyekeznem kell azt gólpasszban vagy gólban érvényesíteni.

Napjainkban hol a tudományt ütköztetik sokan a vallási nézetekkel, hol álszentnek, maradinak tartják a keresztény embert. Nyilván rétegzett az ezek mögött húzódó ok. Hogyan lehet és érdemes jó kereszténynek lenni a 21. században? Mi a legfontosabb, amire oda kéne figyelnünk?

Jézus Krisztus nekünk egy parancsot adott: a szeretet parancsát. Erre úton-útfélen próbálom magam emlékeztetni, akár a hatóságokkal, akár valamelyik rosszcsont gyermekkel állok meg beszélgetni. Ez a legfontosabb törvény, amit követnünk kell. Emlékszem egy esetre Sepsiszentgyörgyről: sok büntetést osztottak ki egy időben, többnyire magyar–székely zászlók kitűzése, magyar himnusz éneklése miatt. Karácsony előtt helyiek egy csoportja elment a prefektusi hivatal elé elénekelni a magyar, román, német himnuszt, de még a pápai himnuszt is: az ünnep előtt egy nappal Tamás Sándor megkért, hogy imádkozzunk együtt az emberekkel a közhangulat javításáért. El is mentem, és nagyon meglepődtem, amikor az érdeklődő embereket állig beöltözött csendőrök állták körül. Hét-nyolcezer ember állt ott a szakadó hóban, hidegben, este hat órakor. Nem volt nagy kedvem a maszkos csendőrök között nekiállni imádkozni, de mégis elkezdtem: és mintha Jézus ott állt volna mellettem és emlékeztetett volna a szeretet parancsára, arra, hogy most éppen ennek jött el az ideje. Vittem magammal beszédet, de az akkor már finoman fogalmazva sem volt aktuális, helyette elkezdtem magyarázni, hogy a székely ember, aki folyton megsérti a román embert, nem jó keresztény. Az, aki nem tudja becsülni, szeretni a vele együtt élő embert, akkor is, ha más nemzetiségű, nem jó keresztény, mert a legfőbb jézusi törvényt nem tartja be. Illetve a román ember, aki nem tudja becsülni a székelyt, az hosszú távon nem a javát szolgálja ennek az országnak – innentől már nem is tudtam tovább folytatni a mondandómat, mert elkezdtek tapsolni az emberek, a csendőrök pedig kopogtatták a pajzsukat. Aztán persze tudtam tovább folytatni, elmondtam, hogy Erdélyben nem egymással van bajunk, hanem az utakon a kátyúkkal, a fűtetlen, felszerelés nélküli kórházakkal, az országot elhagyó fiatalok kivándorlásával. Ha nem szeretettel közelítünk egymás felé, nem vállat vállnak vetve igyekszünk a megoldásra törekedni, biztos, hogy nem lépünk előre. Hozzátettem azt is, hogy miért hívtak imádkozni: hogy lehessen ünnepi alkalmakkor magyar himnuszt énekelni, hogy a polgármesteri hivatalra ki lehessen tűzni a székely zászlót, elmondtam a felháborodás értelmetlenségét, hiszen a székely is ugyanolyan adófizetője, dolgozója ennek az országnak. Utána közösen imádkoztunk: a Miatyánkot románul is, a csendőrök pedig velem együtt mormolták. A szeretetben kell kitartanunk, nem a haragban.

Fel fogja ezt egyszer ismerni az erdélyi magyar és román ember?

Persze hogy igen. Hiszem, hogy igen. A világ előre megy, az aranykor nem mögöttünk van, hanem előttünk áll. A Miatyánkban sem azért imádkozunk, mert félünk, hogy világvége jön, hanem kérjük, hogy jöjjön el az Isten országa, a szeretetének országa bontakozzon ki már most közöttünk.

Meg lehet egy mondatban ragadni a legfontosabb életleckét, amit az eddigi útja során tanult meg?

Amikor ötödik vagy hatodik osztályos voltam az axiómákat tanultuk matematikaórán: azaz olyan evidens tényeket, amiket nem kell bebizonyítani. Én akkor meggyőződtem afelől, hogy az életben is vannak ilyen axiómák, hármat meg is fogalmaztam már akkor magamnak: Az élet szép. Az élet jó. Élni érdemes. Ezeket felírtam a füzeteim sarkába, és azóta is magamban hordozom. Ezek útján jutottam el a jó Istenhez, az árva gyerekekhez, a szolgálat örömeihez. Ezek adnak erőt nekem a mindennapokhoz, az újratervezéshez. Beváltak nálam, most már több mint ötven éve.

www.romkat.ro