Alig volt nyolcéves, amikor családi okok miatt a másfél évvel kisebb öccsével együtt egerszéki otthonukból a dévai Szent Ferenc Alapítvány tusnádfürdői gyermekvédelmi központjába került. Szakmát tanult, hobbija és céljai lettek. S rájött, hogy a ló nem csak a barátja, nem csak lelki nyugalmát jelenti, de hivatása is lehet. Tanulságos történet egy fiatal lányról, aki úgy kapaszkodott saját álmaiba, hogy nem volt, aki támaszként álljon mögötte, és elmondja: hiszek benned. Rubinnal.

Szerelem volt első látásra

Ha a lovak társaságában van, kerek lesz a világ – mondja Póra Erika. Szeme csillog, mosolya őszinte, nyitott és határozott. Szívesen mesél a lovastorna terén elért eredményeiről, de a legbüszkébb mégiscsak azokra a gyerekekre, akikkel foglalkozik. És a lovakra, amelyek gyógyítják a lelkét, miközben árad belőlük a feltétel nélküli szeretet. Ő Póra Erika, a csíkszentsimoni Szent László Sportegyesület lovasoktatója. „Amíg odahaza voltam, Egerszéken, mindig is volt lovunk. Édesapám tett első alkalommal fel a lóra, akkor még olyan kicsi voltam, hogy járni sem tudtam. Nem is csoda, hogy gyermekkorom óta szeretem a lovakat, de nem mindig volt lehetőségem lovazni, s ezt az érzést mélyen magamban el is ástam. Amikor Csíkszentsimonba kerültem, sokat foglalkozott velem Géza bácsi (Erőss Géza – szerk. megj.), ő volt az első lovasoktatóm, s akkor kerültek elő a mélyről a lovakkal kapcsolatos érzések, amelyek idővel egyre intenzívebbeké váltak.

Nem volt lehetőségem e téren továbbtanulni, nem volt családi háttér, nem volt legalább egy szülő vagy nagyszülő, aki ott állt volna sziklaszilárdan mögöttem, ezért nem mertem ebbe belevágni. Inkább mindig azt mondtam Géza bácsinak, hogy olyan munkát szeretnék, ahol még tanulni is tudok” – meséli.

Ülünk a csíkszentsimoni Szent László Gyermekvédelmi Központ árnyékában egy padon, béke és csend van körülöttünk. Békés és csendes Erika világa is, noha perlekedhetne az élettel. 

„Ragaszkodom Székelyföldhöz” „A szakiskola utolsó évében beiratkoztam a sofőriskolába is, a szakvizsgámra már autóval mentem. 

Ez hatalmas büszkeség volt számomra” – újságolja boldogan, hiszen ez kemény munka, hatalmas erőfeszítés eredménye, és csakis a saját érdeme. Erikának hat évig volt a tusnádfürdői gyermekvédelmi központ az otthona, majd a nyolcadik osztály elvégzése után került a szentsimoni központba, és onnan ingázott két évig Csíkszeredába. Mivel a szakiskolát végül nem a megyeszékhelyen, hanem a csíkszentmártoni Tivai Nagy Imre Szakközépiskolában akarta befejezni pincér szakon, így átiratkozott.

„Amikor átiratkoztam Szentmártonba, azt a feltételt fogalmaztam meg magamnak, hogy az elsők között kell lennem majd az év végén. Be kellett pótoljak két évet, amit Csíkszeredában jártam, keményen tanultam, s a szakvizsgán én voltam a második legjobb. Befejeztem az iskolát július végén, augusztus 4-én úgy elmentem dolgozni, hogy azóta is dolgozok. Semmim nem volt, fogtam a táskányi cuccomat, s elindultam. Egy év alatt annyira összeszedtem magam, hogy az első évben megvettem az autómat” – büszkesége határtalan. 

Így lett két évig egy kurtapataki lovardában lovasoktató, miközben ott is folytatta a még Szentsimonban elkezdett lovastorna edzéseket. 

Sőt, versenyekre járt, s lett a 2020-as országos lovastorna első helyezettje. 

Idővel Erőss Géza kérésére heti két alkalommal Szentsimonban a lovardában is gyermekekkel kezdett foglalkozni. Két munkahelyen dolgozott egy évnél többet is – meséli –, de belefáradt, s fontolóra vette a szentsimoni központ vezetőjének többször is elhangzott ajánlatát.

„Hiába akartam, hogy fejlesszem magamat, hogy minél több mindent érjek el, éreztem, hogy nem lesz jó vége. Judit (Fazakas Judit – szerk. megj) több alkalommal is teljes állást ajánlott, végül tavaly augusztus végén felmondtam Kurtapatakon azzal a szándékkal, hogy egy hónap pihenés után itt állok munkába. Persze azt senki sem tudta, hogy én nem pihentem, hanem adódott egy lehetőség, s bár sosem vágytam külföldre, elmentem egy német gazdához komlóaratásra. Nehéz volt, keményen dolgoztam a férfiak között, miközben erős honvágyam volt. Hiányzott az itthoni lét, minden, ami az itthonhoz kötött. 

Ragaszkodok Székelyföldhöz, nem tudnék máshol élni, ez az otthonom. 

Hazajöttem s október első hetétől itt vagyok, lovasoktatóként dolgozok, de besegítek a mindennapokba, ha szükség van rám.” Kitárul a világ, de ennek kemény munka a kulcsa Gyerekekkel foglalkozik, lovagolni tanítja őket az alapoktól – lépés, ügetés vágta – , de van egy nyolc fős lovastornacsapata is, ahol 6 évtől 13 éves korú gyerekekkel foglalkozok. „Szeretném, ha minél több helyre eljutnának, hogy kicsit a világ nyíljon meg előttük is” – szövögeti terveit. Nagy reményeket fűz hozzájuk, szeretné bebizonyítani nekik, hogy kemény munkával előttük is kitárulhat a világ, csak hinniük kell ebben. S mindeközben közel kerülve a lovakhoz, a gyerekek azt is megtanulják, hogyan kell gondjukat viselni, észrevétlenül is részesei lesznek egy olyan világnak, amelyet a kölcsönös bizalom visz előre. Őszinte és szigorú – így jellemzi magát mint lovasoktató, s nevetve fűzi hozzá, amíg néhány évvel ezelőtt számára elképzelhetetlen volt az, hogy gyerekekkel foglalkozzon, ma már az elképzelhetetlen, hogy ne gyerekekkel foglalkozzon. 

Ebben az is megerősítette, hogy bár szerette a lovastorna versenyeket, szerette a kemény munkát, idővel rájött, a saját eredményei adta boldogságánál, sokkal erősebb boldogságot érez, ha egy tanítványa jeleskedik. Tárgyilagosan mesél arról, milyen nehéz volt számára gyermekként feldolgozni, hogy egyedül van a világban. „Soha senki nem volt, aki azt mondta volna, büszke vagyok rád, mert az első lettél. Valószínűleg ezért nem tartottam fontosnak a versenyzést” – jegyzi meg teljes belenyugvással.

A ló igaz jó barát – vallja Erika

Anyák napja édesanya nélkül… Néha még meglátogatja egerszéki otthonukban édesapját és nagyszüleit, hosszasan mesél öccséről, akire büszke, hogy akárcsak ő, önerőből talpra állt, és aki számára ő volt a példakép, a húzóerő. „Egymás támaszai voltunk és vagyunk” – jegyzi meg, és nem tagadja, hiányzik az a családi lét, amelyben tán sosem volt része. „Nehéz volt gyermekként úgy állni a színpadon s mondani az anyák napi verset, hogy nem állt senki velem szemben. Mikor nekem nagyon fontos volt egy előadás, egy szerepelés, egy verseny, s szükségem lett volna valakire, nem volt senki mellettem. Mikor elkezdtem a szakmában dolgozni, sokszor láttam, hogy ha a gyerekek valamit jól csináltak, szüleik mennyire boldogok voltak, és büszkén ölelték magukhoz. A látványt meg kellett szokjam, fel kellett dolgozzam, eleinte bizony nem bírtam nézni sírás nélkül. Volt, amikor el kellett vonuljak, hogy kisírjam magam.

Meg kellett erősödjek.

A jó Isten nagy szerepet játszik az életemben, nagyon sokszor éreztem, hogy vezet az utamon. Ha nem vezetett volna, nem itt tartanék. Sokszor voltam mélypontom, s hozzá fordulva mindig kialakult egy olyan út, amelyről tudtam, hogy az enyém. Nehéz volt, sokszor volt az a pont, amikor az mondtam nincs erőm, nem bírom végigcsinálni. Most ahogy érzem magam és ahogy látom az életemet, sokszor magam sem hiszem el, hogy ilyen szépen alakult. Ha még egyszer választhatnék, semmit sem csinálnék másként, ezt az utat választanám, mert jó emberek kerültek mellém, jó környezeteben vagyok” – mondja a maga 21 évének minden komolyságával. 

Őszinte és szigorú – így jellemzi magát mint lovasoktató 

A ló és a kutya a mindene – s le sem tudná tagadni, elárulja a csuklóján látható tetoválás. 

„Ez én vagyok” – mutat mosolyogva a bal csuklója egyik tetoválásra. Lovához simuló kislány alakja sejlik fel, valamint egy szívritmus képből kirajzolódó ló alak. A jobb csuklóján látható tetoválás pedig Cukinak, az idén elhunyt kedves kutyájának állít emléket. A lovarda felé sétálunk, benézünk az istállóba is, arra kérem, két kis tanítványával mutasson néhány gyakorlatot, ő viszont – mondja nevetve – nem tud lóra ülni, „elmotorozta” a kezét a hétvégén. Hát hogyne újságolná el, ha már itt tartunk, hogy gyermekkori álmát váltotta valóra, amikor nemrégiben egy cross motort vásárolt és hétvégente ha nem lóháton, akkor két keréken barangol. Közben a heveder Betyár hátára kerül, őt Zselyke készíti elő, míg Zsiványt Zsanett, s hamarosan a Fazakas-lányok már a bemelegítő köröket teszik a lóudvarban. „Ha bánt valami, lovak közé kell mennem” „Nagyon jó barátja az embernek a ló, nagyon magasak a rezgésszintjei. Távolról megérzi, hogy mi van benned, ki vagy te, milyen érzéseket hordozol. Nagyon verekedős, ideges gyermek voltam, ahogy kezdtem nőni és lovazni, rájöttem, hogy a ló lenyugtat. Bementem az istállóba idegesen, és látszott, hogy a lovak megérezték az állapotomat. 

Úgy érzem, hogy sokszor a lovakban kaptam meg azt a nyugalmat, ami engem kicsit lehűtött. 

Vannak olyan napok, amikor nagyon fáradt és ideges vagyok, bánt valami, hiányzik valaki, akkor érzem, hogy lovak közé kell mennem, lóra kell üljek vagy a kutyámmal foglalkozok. Amióta lovakkal foglalkozok, sokkal kiegyensúlyozottabb, higgadtabb vagyok és reálisan látom a világot” – magyarázza. Rubinhoz lép, gyöngéden megsimogatja, hozzábújik. Kölcsönös a szeretet. „Olyan temperamentumos, mint én. Szerelem volt első látásra” – nevet nagyot. Végigmegy az istálló folyosóján, kaparnak a lovak, mindegyiknek van története, mindegyikhez van egy jó szava, kapnak egy-egy simogatást, puszit az orra.

„Jó helyt vagyok, jól érzem magam, jól vagyok” – búcsúzik, de még beavat egy, a szíve mélyén dédelgetett álmába. Családot szeretne, gyermekeket, hogy mindazt a törődést, szeretet megadhassa, amiben neki nem volt része, s bebizonyítsa, hogy az élet nagyszerű.

www.liget.ro