„Nem vagyok senki zászlóshajója” – szögezi le Böjte Csaba a fideszességét firtatóknak, s közli azt is: nem érzi, hogy mulasztást követett volna el az egyik gyerekotthonában történt visszaélések kapcsán. Mint ismert: nemrég jogerősen 28 évre ítélték az általa vezetett alapítvány egyik nevelőjét a gyerekek ellen tíz éven át elkövetett fizikai és szexuális bántalmazássorozat miatt.

 

 

A Válasz Online nem bíróság, nem dolgunk ítélkezni a sok egykori neveltje által hálával emlegetett szerzetesről, kérdezni viszont dolgunk – szembesítettük is Böjtét minden vitás kérdéssel. A szovátai lány nemrég kipattant ügyét (aki szintén állítja, hogy rendszeresen erőszakolták az ottani otthonban), s a szerzetes nagy port kavart kijelentéseit sem hagytuk kérdés nélkül, sőt: a róla múlt héten megfogalmazott súlyos, magánéletét érintő állítást sem (lásd erről cikkvégi megjegyzésünket.) Nagyinterjú.

– Éppen harminc éve fogadta be az első gyerekeket Déván, ma meg már 84 intézmény tartozik az alapítványa hálózatába. Visszanézve van olyan pont, ahol inkább meg kellett volna állni a terjeszkedésben?

– Amikor a Titanic süllyed, akkor nem számolgatunk, hanem betesszük a mentőcsónakba, akit csak lehet. Amikor harminc éve Déván elindultunk, ezt tettük és eszem ágában nem volt valamiféle birodalmat létrehozni. Egyébként nem is váltunk azzá sosem. Minden ház úgy jött létre, hogy a helybeli önkormányzattal, plébániával, tűzoltósággal, rendőrséggel partneri szerződést kötöttünk. Mind aláírtuk. Az volt a célja ezeknek, hogy az adott helyen a bajban lévő gyerekeken segítsünk.

– Mégis Böjte Csaba a hálózat vezetője. Ha gond van, végül mindig önhöz rohangálnak – ahogy ez a botrányfeltáró cikkekből is kiderül.

– Hogy az újságírók miért rám hegyezik ki ezeket, arra még kitérhetünk majd, mindenesetre minden háznak megvan a felelős vezetője, a helyi hivatalosságokkal pedig szerződünk, amikor megalapítunk egyet. A gyerekek állami iskolába járnak, nem külön világot építettünk nekik – minél inkább próbáljuk integrálni őket a helyi közösségekbe. Ez volt az elképzelés a kezdetektől: ameddig kell, bábáskodunk, de aztán a helyi közösség találja meg a gyerekek számára a megfelelő megoldásokat.

Nem nagy, ágas-bogas fát képzeltem magam elé tehát. Hanem erdőt. Az önszerveződés katalizátora akartam lenni. Ez működik is. A városoknak, falvaknak vannak tehetős lakói, rájuk hatni kell, hiszen ha csak abból gazdálkodnék, amit a román állam ad, rég csődbe mentünk volna.

– Adnak magyarországi civilek is sokat. A magyar állam is.

– A magyar államtól nem is kértem, nem is kaptam. Fejlesztésre igen, működtetésre nem.

– Azért gondoltuk, hogy megbánta a terjeszkedést, mert tett rá utalást az elmúlt hetekben: átadná a napközi otthonokat az önkormányzatoknak.

– Nem látom már indokoltnak, hogy ezek továbbra is nálunk legyenek. A kilencvenes években, a kétezres években annyira kaotikus volt a helyzet, hogy az önkormányzatok képtelenek lettek volna ellátni ezt a feladatot, de már más a helyzet.

– A bentlakásos otthonokban önök el tudták látni a feladatukat, ha tíz éven át erőszakolhatott gyerekeket a nevelőjük az egyikben és önök nem vették észre?

– Kászonban sem volt más a helyzet, mint a többi házban: a nevelőnek félévente el kellett mennie a munkaügyre alkalmassági vizsgálatra. Vérvétel, tüdőszűrés… és pszichológiai alkalmassági.

– A minap jogerősen 28 évre ítélt egykori nevelőjük, Kedves Szabolcs is elment ezekre az alkalmasságikra?

– El. Húsz ilyen pecsétje van.

– Azért a hírek arról szóltak, hogy ránézésre, emberismeretére hagyatkozva vett fel képzettség nélküli embereket. Ez sem volt hiba?

– Azt tényleg én döntöm el, önkénteskedni ki jöhet, de ha valakinek munkakönyvet adunk, akkor el kell mennie a munkaügyhöz, minden hivatalos helyre.

A gyerekek pedig, mint mondtam, nem a külvilágtól elzárva élnek nálunk: állami iskolába járnak, ahol van tanító, van iskolapszichológus, vannak osztálytársaik, akik nem nálunk élnek. Nap mint nap együtt vannak. És ott sem vette észre senki.

– Nekik kellett volna észrevenniük?

– Bárkinek. Nekem is csak teóriám van, miért nem történt ez meg.

– Hallgatjuk.

– Az ítélet szerint tíz év alatt úgy egy tucat ilyen eset történt. Azaz évente egy-kettő. Legfeljebb három. Ezek a gyerekek viszont olyan helyekről jönnek, ahol gyakran mindennapos a testi-lelki és szexuális bántalmazás. Úgy gondolom: nem tűnt fel nekik. Megsimogatta itt vagy ott fürdetés közben… Akkor nem tudatosult bennük, hogy mi történt. Utólag, felnőtt fejjel már igen. Ami kiszűrődött, ami miatt a nevelőt végül feljelentettem, nem is szexuális bántalmazás volt, hanem fizikai. Aztán elindult a nyomozás és kiderült, hogy egyéb is volt.

– A vádiratban az van, hogy hivatalból indult a nyomozás, nem ön tette a feljelentést.

– Elmentem a megyei gyámhatósághoz s elmondtam nekik, mit hallottam. A kászoni ház vezetőjével, aki pszichológus egyébként, vele mentünk el ketten. Miután ott jártunk, a gyámhatóság megtette a további lépéseket és elindult a nyomozás. Végtelenül sajnálom, ami történt, sokszor bocsánatot is kértem érte.

– De úgy érzi, személyesen nem felelős?

– Ha fáj a fogam, nem újságírót kérek meg, hogy tömje be. Hanem fogorvost. Az ítélkezés sem az újságírók dolga szerintem. Van törvényszék, amelynek feladata, hogy ha felelős vagyok, megállapítsa. Van ügyészség, amely megvádolhat. Nem vádoltak meg semmivel. A kollégáimat sem. A gyerekek sem, akik ma már szinte felnőttek.

Általános értelemben persze mindenért felelős vagyok, de olyan értelemben, hogy ki tudtam volna szűrni, ami történt, vagy hogy mulasztást követtem volna el… Nem, ebben az értelemben nem érzem magam felelősnek.

– Kolozsvári Tibor, a tusnádi ház vezetője sem az? Fél évvel azután távolította csak el a nevelőt, hogy kiderült: veri a gyerekeket.

– Mondom, elmentünk, jelentettük, elindult egy folyamat. Akkor azonban az még nem volt több gyanúnál. Nem kapta rajta senki Szabolcsot, hogy üti a gyerekeket. Pláne más közben. Utólag persze könnyű okosnak lenni. Akkor, az elején a szexuális bántalmazásokról gyanú szintjén sem hallottunk – arról nem beszéltek még a gyerekek. Először csak arról, hogy durva velük a nevelő.

– Utólag sem lát tehát semmit, amit másképp kellett volna csinálniuk?

– Minél kisebb a gyerek, annál többet kell beszélni vele és nem szabad, hogy egy kézben legyen a sorsa. Ez tanulság. És persze: nekem is kudarc mindez. A gyerekekkel én is beszéltem, mialatt ezek a dolgok történtek. Pap vagyok, gyóntatom őket. És én sem vettem észre, hogy gond van. Nem mondták. Szabolccsal is beszéltem többször. Utólag rakom csak össze, hogy küzdött ő is a démonaival. Már évek óta nálunk dolgozott, amikor elzarándokolt a spanyolországi Compostelába, gyalog. Nagyon szép leveleket írt. Udvarolt a faluban egy lánynak. Kézen fogva láttam őket. Rengeteg programot szervezett, társasági lény volt. Betanította a gyerekeket ünnepségekre, kacagtak, játszottak, kirándultak…

– Tehát nem volt gyanús. Ön mennyi időt töltött ott egy évben?

– Háromszor-négyszer megfordultam.

– Ilyenkor egy-két éjszakát eltöltött a házban?

– Nem aludtam én ott.

– Mondjuk akkor nem lehetett olyan nehéz elintézni, hogy amíg Csaba testvér ott van, mindenki mosolyogjon.

– Mosolyogtak azok a gyerekek szerintem máskor is.

– Amikor a szájukba vizelt a nevelőjük, vélhetőleg nem mosolyogtak.

– Akkor nem. Borzalmas erről beszélni is. Ha az ember gyerekével ilyet tesznek, nincs az a szülő, aki ne érezné magát is áldozatnak. Amikor erről tudomást szereztem, így éltem meg ezt én is. A kollégáim is.

A román ügyészségről nem hittem, hogy valaha fogok jót mondani, de példásan jártak el.

Kiszálltak negyvenen, bejelentés nélkül, végigkérdezték a gyerekeket, jegyzőkönyveztek. Alapos munkát végeztek, de úgy, mint egy jó orvos, aki a rákos daganatot kivágja. Nem roncsol, nem vágja le a kart, a lábat: csak a veszélyes, beteg részt távolítja el. Hálás vagyok nekik. Azóta is járnak ellenőrizni a hatóságok egyfolytában, a cikkek megjelenése óta még annál is gyakrabban.

– Az állítása szerint a szovátai házukban szexuális erőszak áldozatává vált Máthé-Bogár Mónika ügyében sem érzi, hogy hibázott? Állítólag nyolc éve egyszerre hallgatta meg a feltételezett erőszakolót és az akkor 15 éves lányt.

– Továbbra sem tartom életszerűnek, hogy az úgy megtörtént, ahogy Mónika most meséli. Róla tudni kell, hogy néhány állami intézetben megfordult, nevelőcsaládnál is volt, de kirakták. Jancsi, akit megvádolt, volt olyan lökött, hogy befogadta.

– Lökött?

– Igen. Az nálunk alap, hogy állami árvaházból nem veszünk át gyereket.

– Mert?

– Mert ők már nagyon rafináltak és nagyon komplikáltak. Főleg, akit onnan kiraknak. A Szent Ferenc Alapítvány könnyűlovasság, nem nehéztüzérség. Nem vagyunk javító intézet. Nálunk az ajtók tárva-nyitva, mindenki úgy jár-kel, mint önök is otthon.

„A Szent Ferenc Alapítvány könnyűlovasság, nem nehéztüzérség” 

– Azért nem hisz a lánynak, mert államiból ment önökhöz?

– Nem azért. Egyrészt amikor vizsgáltuk az ügyet, azt mondta nekem, nem történt szexuális erőszak. Elmentünk autózni, négyszemközt kérdeztem. Csak ezután történt, hogy mindenkit összehívtam. Ott tényleg jelen volt Jancsi is, de azt megelőzően nem. Mindenki azt mondta, hogy nem történt erőszak. Aztán Mónika le is írta ezt. Amint aztán most a médiában előállt a történetével, levelet kaptam az egyik egykori társától, akivel együtt éltek akkor a házban. Barátnők voltak. Ő is azt írja, hogy felháborító, amit Mónika mond, mert nem bántalmazták őket a nevelők.

– A levélíró ma már az ön alapítványának dolgozik?

– Nem. Felnőtt asszony, Szovátán él, hivatalosan nincs semmilyen közünk egymáshoz. Egyszerűen úgy érezte, hogy mivel ott volt és látta, mi hogyan történt, írnia kell, fel kell ajánlania a segítségét. Amikor visszakérdeztem, hogy volt-e erőszak, azt mondta:

Jancsinak volt egy „deréksimogató” szokása, de erőszak nem volt.

Rákérdeztem, hogy Jancsi felesége, Kata tényleg kínozta-e őket. Azt írja, ez is hazugság: Kata valóban féltékeny volt és „csúf volt a szája”, de nem tépte őket, ahogy a sajtóban megjelent. Néhány méter van ráadásul Mónika egykori szobája és a lakás között, ahol Jancsi lakott a feleségével és a három gyerekükkel. Hogy ott rendszeresen meg lehet erőszakolni egy lányt úgy, hogy ne tűnjön fel a féltékeny feleségnek, senkinek… Nekem ez tényleg teljesen életszerűtlen.

– Nem is fordult a hatósághoz, holott egy 2004-es törvény szerint gyanú esetén is kellett volna.

– Ha mindenki azt mondja és írásba is adja, hogy nem történt erőszak? Ennek ellenére örvendtem, amikor mégis nyomozni kezdtek az ügyben. Ugyanaz a román ügyészség, amely Szabolcs tetteit felderítette. Nem is zárták le az ügyet, amíg Móni 18 éves, nagykorú nem lett. Aztán lezárták vádemelés nélkül azzal, hogy „gyermeki csíny volt”. Ez pecsétes papíron szerepel. Húsz nap fellebbezési időt adtak az akkor már felnőtt nő Móninak. Nem fellebbezett.

– Ha nem volt erőszak, mégis miért tette ki rögtön a házat vezető Jancsit és a feleségét? Merthogy kitette.

– Egyrészt, hogy amíg tisztázódik a dolog, ne legyen ott. De nem kitettem. Felfüggesztettem a munkaviszonyát, amíg a rendőrség nyomoz.

– Akkor még nem is nyomozott a rendőrség.

– Nézzék, Jancsit én nagyon szeretem. Én eskettem, az egyik „lányomat” vette el, három gyerekét én kereszteltem… A kollégák viszont nem bíztak benne. Ami neki nagyon rosszul esett. Jó volna, ha a hatóság kivizsgálná a történetet – a Dániel prófétánál olvasható Zsuzsanna-per mintájára, külön-külön hallgatva meg a szereplőket.

– A kollégák bizalmatlansága szerepel az ügyet feltáró cikkben is, meg – igaz, névtelenül – egykori neveltek is, akik erőszakról, verésről, rossz ételekről számolnak be.

– Egyedül Mónika mond ilyeneket névvel és arccal. És a lány, az egykori társ, aki cáfolja, ő is vállalja a nevét, arcát, úgy írt nekem. A cikkben szereplők nem. Szóval én az Átlátszó Erdéllyel többet nem állok szóba. Értelmes, felnőtt emberek már a szereplők, tudnak szépen beszélni – meg lehet kérdezni őket, fel lehet tárni az ügyet rendesen. Az viszont nem ilyen, mint ez a cikk, amely megjelent. Mindenütt van felelős megbízott és helyi közösség. Én a rendszer kiépítésében tudtam segíteni, támogatásokat tudok szerezni, de felügyelni több ezer gyerek minden percét nem tudom. Az újságírók persze, ha a bűnt keresik, a bűnöst keresik. Hogy is írta Puzsér Róbert? „A balliberális kurzus leszámolása Böjte Csabával”.

– Jól mutat, ha ilyen történetek után magából farag mártírt?

– Nem faragok én mártírt magamból és nem is nekem kell hinni. El kell jönni a házakba, ott se kell legyek. Meg lehet nézni, hogyan nevelik a gyerekeket. Önmagáért beszél az igazság. Móni esetében is. Romániában a gyerekek 27 százaléka nem végzi el a kötelező tíz osztályt, a nyolcadikat végzett gyerekek 46 százaléka pedig funkcionális analfabéta. Márpedig én harminc év után is azt mondom: Isten selejtet nem teremt. Móni elvégzett 12 osztályt. Roma lányként. Ez nagy dolog. Annak ellenére, hogy belénk mar most, úgy érzem, ez siker.

– Roma az a nő is, akiről anyák napján beszélt? Akit fejszenyéllel vert a férje?

– Nem, az egy gyimesi csángó család. Azt mondtam a férfinak, miután a gyerekekkel eljött hozzánk az asszony és befogadtuk őket: borotválkozzon meg, vegyen egy csokor virágot és béküljenek ki.

– Az üzenetben, hogy legyen kedves a nejével, aligha találhatunk kivetnivalót, de: biztos jó ötlet hazaküldeni nőt és gyerekeket, ha egyszer ott bántják őket? Ahelyett, hogy a rendőrségre küldené?

– Felnőtt emberekről beszélünk. Anyákról. Hogyan tudnám én küldözgetni őket? Ők döntenek úgy, hogy hozzánk jönnek, nem a rendőrségre. Ilyenkor abban dönthetek, tudunk-e segíteni nekik, be tudjuk-e fogadni őket. Több ilyen nő is jött hozzánk egyébként, akinek a férje agresszív volt. Befogadtuk őket, s többüket sikerült úgy talpra állítanunk, hogy kollégák lettünk a végén. Legjobb, ha a gyereket az édesanyja neveli, úgyhogy az anyát, akinek van öt-hat-hét gyereke, inkább alkalmazom. Ha bizonyít, miután kirepülnek a saját gyerekei, más gyerekek nevelője is lehet. Voltak már eseteink egyébként, több is, amikor kibékültek a felek. Mert az is igaz, hogy keresztényként én hiszek a kiengesztelődésben, a bűnbocsánatban, az újrakezdésben. Persze, nem lesz olyan semmi, mint volt, de egy autóbaleset után sem lesz ugyanolyan a keze, ha egyszer összeroncsolódott. Az orvos mégis inkább összecsavarozza. Ha nem is lesz tökéletes, mégiscsak jobb, mintha amputálná.

– Hogyan csavaroz össze házasságokat?

– Elmondom, hogy megy ez. Bekéredzkedik az asszony hozzánk. Egy idő után csörög a telefon. A férj elmondja, hogy küldjem haza. Én meg, hogy nem tudom hazaküldeni, jöjjön érte, csábítsa vissza a feleségét. Volt egy eset, amikor azt mondta a férfi, ő inkább felköti magát, ilyen hülyeségeket nem csinál. Viccesen annyit mondtam neki, ne csinálja már, egy kötél többe kerül, mint három szál szegfű. Aztán tényleg felkötötte magát.

– Meghalt?

– Nem, a szomszédok időben levágták. Aztán megint hívott: küldjem haza az asszonyt. Megint mondtam, hogy jöjjön utána. Ő ugyan nem, inkább vonat elé ugrik. Én vittem aztán virágot az asszonynak azzal, hogy a férje küldi. Átlátott a szitán. Nem hitte el. Azért csak mondtam neki: szereti az magát. „Én itt vagyok 64 évesen, de értem még senki nem akarta felkötni magát, meg vonat elé ugrani. Magáért meg ez meg akar halni. Üres a ház, hiányzik neki.” Ezt mondtam. Ő meg, hogy akkor miért nem mondja, ha szereti. Sokszor ennyi a gond. Nagyon nehéz kimondani, hogy bocsáss meg, szeretlek, de ha megtörténik, van úgy, hogy csoda is történik. Van ilyen történetem is.

„Nem faragok én mártírt magamból és nem is nekem kell hinni” (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

– Mondja!

– Befogadtam három gyereket, aztán kiderült, hogy van anyjuk, apjuk. Felkerekedtünk a gyerekekkel, hogy megkeressük őket. Meg is találtuk a házukat egy eldugott tanyán. Az atyafi fényes nappal feküdt az ágyban, nézte a mestergerendát.

– Részeg volt?

– Nem. Csak kedvetlen.

– Depressziós?

– Nem úgy, ahogy a művelt ember szokott depressziós lenni. Olyan nyolc osztályos módon. Csak feküdt és nem csinált semmit. Kérdeztük, hol az asszony. „Megszökött.” De hogy ő utána nem megy. „Tudja az, merre van az út hazafele.” Maga fog főzni, mosni, takarítani a gyerekekre? – kérdeztem.

– Az sem lenne mondjuk Isten ellen való vétek.

– Székely embernek nem való az. Végül csak beült az autóba, hogy keressük meg a szökött asszonyt. Aki az anyjánál volt. Úgy elkezdtek veszekedni, hogy füstölt az ég is. A gyerekek elbújtak mögém, hiába próbáltam közvetíteni, nem ment. Elkezdtünk imádkozni a gyerekekkel, aztán velük, együtt. A férfit letérdeltettem és megfogadtattam vele, hogy többet nem iszik. Kimondattam vele, hogy szereti az asszonyt. A felesége szeméből rögtön két kávéscsésze lett. Letérdelt aztán az asszony is, kimondta ő is, hogy szereti a férjét. Megígértem nekik, hogy ha őszig kitartanak és gondozzák a gyerekeket, munkát adok nekik. Nyugdíjas korukig nálunk dolgoztak.

– Szép történet, de mi van, ha a korábban említett fejszés, akihez hazament a felesége önöktől, agyonüti a nőt? Abban lenne felelőssége önnek?

– Hála Istennek ilyen egyszer sem történt. Nem állítom persze, hogy mindig sikerül kibékíteni mindenkit. De ha mosolyogva mennek el, tudom, hogy nem lesz baj.

– Annak a három gyereknek még egy fejszenyeles apával is jobb, mint az önök egyik otthonában?

– Jobb. Még húsz év után is, ha annyit eltölt nálunk egy gyerek, amint meglátja a vér szerinti rokonát, elolvad. Nagyon mélyen belénk írta ezeket a dolgokat a Jóisten. A másik: képtelenség mindenkit befogadni. Aki kicsit is tud gondoskodni a családjáról, az gondoskodjon. A hely olyanoknak kell, akikről senki sem tud gondoskodni, kicsit sem, csak mi.

Nagyon bonyolult dolog ez, hogy a környezet hogyan hat. Vannak gyerekek, akiken az úthenger is átment, mégis egészséges felnőtt lesz belőlük. Meg van olyan is, akit otthon tejben-vajban fürösztöttek, de felhívnak, hogy beszéljek vele, mert drogos és lelki beteg lett. A gyereknevelés nem matematika. Sok ezret neveltem, de még ma sem merném azt mondani egy kicsire, hogy ebből ez lesz vagy az lesz.

– Mondjuk ilyet pont mondott. Hogy kurva lesz belőle is, mint az anyjából, ha nem tanul.

– Úgy látom, hogy két világnézet ütközik ma ezügyben: a konzervatív, keresztény, meg a progresszív liberális.

– Mi a különbség? Gyereket verni például belefér a konzervatív, kereszténybe?

– Az nem fér bele. Az viszont igenis belefér, hogy felvilágosítsam, milyen következményei vannak a tetteinek vagy mulasztásainak. Az orvosnak is kötelessége szólni, ha talál egy daganatot, hogy fél év múlva halott vagy, ha nem mész el a műtétre. Amikor azért vettek elő, mert fonnyadt almát emlegettem a gyerekek kapcsán, az viszont jó nagy csúsztatás volt. Azt mondtam, azért küldöm őket bokszedzésre, mert az életből a részüket maguknak kell kihasítaniuk, én nem tudom helyettük. Nem tudok ennyi gyerekről gondoskodni. Arra kell felkészítsem őket, hogy a saját lábukon megálljanak.

– A házasság a katolicizmus szerint szentség. Akkor is maradjanak együtt a házastársak, ha egyébként veri egyik a másikat?

– Nem. Az egyház is kimondja, hogy ha nem tudnak békében élni, joguk van ágytól és asztaltól szétválni.

– Elválni nem lehet, de külön szobában lehetnek?

– Külön házban, külön városban is.

– Akkor olyan nagyon nagy különbség még sincs a liberális meg a keresztény hozzáállás között. Egyik szerint sem lehet gyereket verni és az erőszak egyik szerint sem fogadható el.

– Végül is, igen, ebből a szempontból nincs különbség. Csak én nem fogadom el azt sem, hogy le lehet mondani emberekről. Szerintem mindenkiért küzdeni kell.

„A gyereknevelés nem matematika” 

– Amint mondta, baloldali támadást lát a cikkek mögött. De miért lenne érdemes éppen Böjte Csabát lejáratni? Nem is politikus.

– Mert azt mondják, hogy Fidesz-zászlóshajó vagyok.

– Nem az?

– Már mitől lennék az?

– Nem igaz például, hogy a Külügyminisztérium átadta önnek a levelet, amelyet Orbán Viktornak írt egy önt vádló nő?

– A külügy azért küldte el a levelet, hogy a vádakkal kapcsolatban én is mondjam el a véleményemet. Én is ezt szoktam tenni, ha valaki valakit vádol. A tisztánlátás reményében. Rám vonatkoznak az állítások, szerintem természetes, hogy ideadták. Egyébként: Horn Gyulától is kaptam én elismerést. Átvettem. Akkor én baloldali voltam? Kelemen Hunor pedig felkért, hogy legyek európai parlamenti képviselő. Én lettem volna a listavezető. Ha ilyen ambícióim lennének, lehetőségem lett volna kiélni őket. Nincsenek. Nem értek a politikához és nem vagyok senki zászlóshajója.

– Akkor mégis miért imádkoztatott nemrég gyerekeket Budaházy György szabadulásáért?

– Találkoztam Budaházyékkal, a gyerekekkel is, akik várták haza az apukájukat. Én is vártam haza az enyémet, amikor gyerek voltam. Elvitték ’56 után, egy verse miatt. Úgy bántak vele, hogy miután szabadult, két hónap múlva meghalt.

– Budaházy nem versekért ült. Minden terrorizmusért elítéltet engedjünk ki, ha vannak gyerekei? Netán ártatlannak tartja?

– Nem azt mondom, hogy ártatlan. Úgy éreztem viszont, hogy eleget ült már. Örvendtem is, amikor kegyelmet kapott. Mint mondtam, hiszek a bocsánatban, a kiengesztelődésben, az újrakezdésben. A Kárpát-medencében is szükség lenne rá. Ki is találtam, hogyan lehetne az itteni népeket együvé terelni. A déli harangszó köré, amely mindenütt szól. Hunyadi János köré. Egy új, közös ünnepben. Július 15-én fogok is tartani egy szentmisét, meghívjuk a kárpát-medencei nagyköveteket is. Néhány év múlva akár a parlamentek is megszavazhatnák, hogy közös ünnep legyen belőle.

– Szép ötlet, de még egy csúnyább ügyről, ha szabad.

– Tessék.

– Attól nem tart, hogy – ahogy ígérik – bizonyítékokkal áll elő a nő, aki az Amerikai Népszavában állítja, hogy másfél évig az ön szeretője volt?

– Ez a hölgy nálunk volt önkéntes, vezető akart lenni, annak nem volt alkalmas, úgyhogy elküldtük. Bosszút áll. Nem új ez sem: három vagy négy éve megy a vádaskodás. Olyan szint ez, hogy ezzel azért már tényleg hadd ne kelljen foglalkoznom.

– Összefoglalóan tehát: hogyan írná le az elmúlt harminc évet? Böjte Csaba tündöklése és bukása?

– Erőpróba. Ami most történik, az komoly vihar. Ami általában félelmetes. Nagy a por, a korhadt ágak letörnek… De utána szebb, tisztább, egészségesebb lesz a világ.

Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs

www.valaszonline.hu