A kolozsvári születésű árvaház-alapító maga is félárván nőtt fel. Édesapját rendszerellenes izgatás címén a román bíróság 1959-ben hét év börtönre ítélte, amiből négy és fél évet leült, ám a börtönben elszenvedett kínzások következtében szabadulása után másfél hónappal meghalt.

Böjte Csaba a dévai gyermekotthon alapítója
HVG 2003 December 20.

A kolozsvári születésű árvaház-alapító maga is félárván nőtt fel. Édesapját rendszerellenes izgatás címén a román bíróság 1959-ben hét év börtönre ítélte, amiből négy és fél évet leült, ám a börtönben elszenvedett kínzások következtében szabadulása után másfél hónappal meghalt. Világi tanulmányait Csíkszeredán végezte, majd öt évig dolgozott civil szakmákban, köztük egy bányában. 1982-ben titokban jelentkezett a ferences rendbe. A gyulafehérvári, illetve esztergomi teológiai tanulmányok után 1989-ben szentelték pappá, majd visszatért Erdélybe, ahol a gyulafehérvári egyházmegye ifjúsági lelkésze lett. Több állomáshely után 1992 novemberében került Dévára, ahol az általa visszafoglalt kolostorban árvaházat rendezett be.

"A rút kiskacsákból hattyúk lesznek"

Mentjük, ami menthető - mondja Böjte Csaba (44 éves) ferences szerzetes, aki egy évtizede fogadta be az első árvákat a dévai kolostorba, ahol azóta közel négyszáz, nyomorból kihúzott gyermek lelt menedékre. Az otthonból kikerülők 90 százalékát egyetemre, főiskolára is felvették, de Böjte Csaba ennél is fontosabbnak tartja a közösség megtartó erejét.

HVG: Hogyan jut egy szerzetes arra az elhatározásra, hogy összegyűjti az utcán kolduló gyerekeket, ételt, hajlékot ad nekik, s iskolát alapít a taníttatásukra?

B. Cs.: Amikor a ferences provincia elöljárói 1992-ben a dévai plébániára helyeztek, azt hiszem, bennük sem forrt ki igazán, mit kellene tesz Volt egy templomunk a városban, egykori omladozó kolostorunk ebek harmincadján, állami tulajdonban. Az egyik mise előtt beállított hozzám egy asszony két rongyos kisgyermekkel. Nem az övéi voltak, úgy szedte össze őket az állomáson, ahol koldulásból tengették napjaikat. Kérte, fogadjam be őket. Visszautasítottam, és mentem misézni. Az aznapi evangéliumban épp az a rész következett, amelyben Jézus azt mondja: aki egyet is befogad a kicsinyek közül, engem fogad be. Velem szemben meg ott ült a két árva kislány a padokban. A folytatás nem volt kérdéses.

HVG: Leverte a lakatot, és visszafoglalta a kolostort?

B. Cs.: Nem volt nehéz: rozsdamarta lakat volt. Aztán lépésről lépésre birtokba vettük az épületet, amit még hét évig illegálisan használtunk, mivel a rend jogilag csak 1999 ben kapta vissza a román államtól. A létszám gyorsan növekedett, már az első nyáron harminc gyerekkel mentünk táborozni. Volt, aki előtte az utcán csellengett. Megkerestük a legközelebbi hozzátartozókat, járuljanak hozzá a gyermek beiskolázásához. Másokat maguk a rokonok bíztak ránk, mivel úgy érezték, önerőből nem képesek a felnevelésükre, annyira szegények. Ma 375 gyerek van nálunk, részben a kollégiumban, részben a szomszédos tömbházakban, ahol a nevelőszülők 10-12 gyermekkel foglalkoznak.

HVG: A szegénység újratermelődik. Mit tudnak tenni azért, hogy az ide került gyerekek ne süllyedjenek vissza oda, ahonnan jöttek?

B. Cs.: Itt a Zsil völgyében milliók élnek elképesztő nyomorban. Az ipar és a bányászat elsorvadásával munkanélkülivé vált szülők kínlódnak, isznak. Ahonnan ezek a gyerekek jöttek, a lakásoknak sokszor még ablaka sincs. Egy téglára csavart dróttal fűtenek. A gyerekek egész nap az utcán lézengenek. Süllyed minden. Mi mentjük, ami menthető. Nem pénzt adunk a hozzánk fordulóknak. Megfürdetjük, felöltöztetjük a gyermeket, az asztalunkhoz ültetjük. Csodálatos látni, ahogy a gyermekotthonunkban, mint egy melegházban, kibontakozik egy-egy élet: a rút kiskacsákból hattyúk lesznek. Van például egy árva kislány, két évvel ezelőtt még az aradi állomáson koldult. Amikor befogadtuk, mocskos és durva volt. Most, ha rászólok, elpirul. Osztályában az egyik legjobb tanuló. Sokszor gondolkodom azon, melyik gyermekünkből mi lesz. Amikor először meglátom valamelyiküket, szakadtan, rongyosan, az jut eszembe, talán épp ő lesz a 21. század József Attilája. S milyen jó, hogy én adhatom a kezébe a tollat, amellyel megírja majd halhatatlan műveit. A tavaly és idén végzett 15 gyermekünkből egyébként l4-et felvettek egyetemre, főiskolára.

HVG: Van Böjte-féle pedagógiai módszer? Hogyan győz meg például egy forrófejű és -vérű kamaszt, akinek a korábbi környezete egészen más normarendszert plántált belé, mint ami itt honos?

B. Cs.: Amikor egy gyermekkel beszélek, soha nem úgy közelítem meg a dolgokat, hogy mit nem szabad, hanem hogy csak olyat tegyen, amivel nem okoz fájdalmat, kárt a környezetének és magának. Nálunk nincsenek rácsok, nem áll őr a kapuban. Ha egy kisgyerek nem tanul, elviszem magammal például a piacra bevásárolni. Megnézzük a nénit, hogyan árulja a petrezselymet, megkérdezzük, mennyit dolgozik, mennyit keres, hogyan él. Vonja le ő a következtetéseket. A nagyobbakkal beszélgetünk például a párkapcsolatokról. Hiszen ahogy egy kóbor kutyának se mondhatom, hogy ne legyen bolhás, úgy egy kamasznak sem azt, hogy ne legyen szerelmes. Én annyit tehetek, hogy elmondom, milyen veszélyei vannak, ha így vagy úgy cselekszik, de a döntés már kinek-kinek a maga kezében van.

HVG: Mi tartja itt a gyerekeket, ahol a csavargóélet szabadságával szemben mégiscsak fegyelmet várnak tőlük?

B. Cs.: Nemrégiben Kolozsvárra hívtak az egyetemistáink, és nagy örömmel láttam, hogy minden külső ráhatás nélkül ott is együtt maradtak. Közösen kibéreltek egy nagyon szerény kis lakást, s hogy legyen pénzük, munkát, például kertásást, sőt még disznóvágást is vállaltak. Hogy mi ennek az összetartásnak az oka? Egy példával válaszolnék. Nyáron egy tónál voltunk, s az egyik kislányunk arra kért, tetováltassak hableányt a mellemre, mert az apjának is olyan volt. Ezt a lányt az apja korbáccsal verte, s egyszer annyit ivott fogadásból, hogy belehalt. Az anyja prostituált volt, és öngyilkos lett. Mégis annyi szeretettel gondolt a szüleire, ami racionálisan megmagyarázhatatlan. Ha valaki egyszer nagyon közel állt a halálhoz, majdnem vízbe fulladt, súlyos betegségben szenvedett, jobban tudja értékelni az életét. A dévai gyerekekben talán azért több a mélység, az egymás segítésére való készség, mint a kortársaikban, mert ők valami nagyon értékes dolgot elveszítettek - sőt legtöbbször talán meg sem kapták -, s erre itt a közösségben rábukkantak. Akik egyszer megtapasztalták a biztonságot, a szeretetteljes hátteret, meg érezték, milyen az, ha elfogadják őket, olyan értékes kincs birtokába jutottak, amit nem akarnak elveszíteni többé.

HVG: Ki állja a gyermekek felnevelésének, taníttatásának a költségeit?

B. Cs.: Egy gyermekre, amíg saját lábára áll, átlagosan úgy 1 millió forintnak megfelelő lejt tudunk költeni. Hát van ennél jobb befektetés, ha egy életet nyerünk vele? - kérdem. Sajnos persze ezt a pénzt is úgy kell összekéregetni. A román állam egy-egy gyerekre havonta valamivel kevesebb mint 5 ezer forintnak megfelelő lejt ad, miközben az állami intézetben tizenkétszer ennyi a fejkvóta, s még az sem elég. A hiányzó részt adományokból teremtjük elő. Szerte a világból kapunk támogatásokat, és rendszeresen pályázunk az Illyés, az Apáczai és a Mocsári Lajos Alapítványhoz, amelyek egy-egy konkrét célhoz tudnak forrást biztosítani. Legutóbb 100 ezer forintot kaptunk emeletes ágyak vásárlására. Vannak, akik természetben, például ruhával, élelemmel támogatnak. Volt olyan, hogy nagymennyiségű lencsét kaptunk. Hát, akkor néhány napig azt ettük.

HVG: Honnan érkeztek a segítői, a nevelőszülők, a tanárok? Személyesen irányítja őket?

B. Cs.: Vannak, akik Magyarországról, Szlovákiából vagy Nyugat-Európából érkeztek, és persze erdélyiek is. Sok az önkéntes, akik néhány évig ingyen segítenek. Volt olyan erdélyi házaspár, aki úgy került hozzánk, hogy sem lakásuk, sem állásuk nem volt. Mondtam, ha rájuk bízhatok tíz gyereket, beköltözhetnek az egyik házunkba, s életük végéig ott maradhatnak. Így mindenki jól jár: a gyerekek is, a nevelők is, és az épületek is, amelyek azelőtt lepusztulva álltak. Egyébként minden hétfőn közös megbeszélést tartunk a nevelőkkel, de hogy miként szervezik meg a családjaik életét, abba közvetlenül nem szólok bele. Csak olyan "amerikai nagybácsi" szeretnék lenni, akire mindig számíthatnak.

HVG: Romániában nemrégiben arról cikkeztek, hogy román gyerekeket magyarosítanak el Déván. A hatóságokkal gyakran meggyűlik a baja?

B. Cs.: Korábban nehezebb dolgunk volt, de még idén tavasszal is akadtak olyan napok, amikor egyszerre nyolc hatóság emberei vizsgálódtak nálunk. De hát ez a dolguk, ezért fizetik őket. Nekik se könnyű: katolikus magánalapítványi intézmény vagyunk, ahol ráadásul magyarul szólnak a gyerekekhez. A magyarítás vádjára egy erdélyi mondással felelnék: ha egy szekér előtt két ló van, az jobban halad, mint amelyiket csak egy húz. Aki két nyelvet tud, az csak nyer vele. Ez vegyes lakosságú vidék, ahol azt sem lehet pontosan megmondani, ki, hány százalékban magyar, illetve román. De a nálunk lévő gyerekeket egyébként sem Romániának vagy Magyarországnak neveljük. Az ilyen felvetéseknek semmi értelme. Gyerekeink nagy része - reményeim szerint - már az Európai Unióban lesz felnőtt. Meggyőződésem, hogy a nacionalista felhangok mindinkább hátrább fognak szorulni, és sokan fogják majd szégyellni magukat azért, hogy valamikor gáncsoskodtak ellenünk.

HVG: Erdélyi magyarok egy csoportja azért kilincsel a budapesti kormánynál, hogy támogassa egy új magyar nyelvű iskola létrehozását Déván, ami hangsúlyozottan világi lenne, szemben az önök felekezeti intézményével. Mit szól a párhuzamos kezdeményezéshez?

B. Cs.: Sajnos Magyarországról időnként nemcsak a jót, hanem a feszültségeket, például a jobb- és baloldali ellentéteket is importáljuk. Azt szoktam mondani, az első fecskék vagyunk, elég mostoha időjárás közepette jöttünk a világra, de ha egyszer felmelegszik az idő, sorba jönnek majd a követőink. Nekem az a célom, hogy elújságoljam, igazgyöngyöt találtarn, és az lenne a jó, ha más is rálelne ilyenre, s közösen egy gyönyörű láncot fűznénk. Szerintem most arra lenne a legnagyobb szükség, hogy minden településen legyen legalább egy olyan ember-vagy intézmény-, aki a bajba jutott gyerekeket felkarolja, s ebből a szempontból mindegy, hogy egyházi vagy világi kezdeményezésről van szó.
 

DOBSZAY JÁNOS / DÉVA

HVG 2003. DECEMBER 20.