Csaba testvér, lapozzunk vissza a kezdetekig: hogyan ment végbe a dévai ferences kolostor visszafoglalása és tervezték-e, hogy gyerekeket visznek majd oda? – 1992 novemberében kaptam meg a kinevezést Dévára. Elöljáróim azt mondták, azt szeretnék, hogy ezt a romos épületet visszafoglaljam.

Beszélgetés Böjte Csaba ferences testvérrel Gandhiról, meleg ételről és szeretetről, a magyarság integráló képességéről

Csaba testvér, lapozzunk vissza a kezdetekig: hogyan ment végbe a dévai ferences kolostor visszafoglalása és tervezték-e, hogy gyerekeket visznek majd oda?

1992 novemberében kaptam meg a kinevezést Dévára. Elöljáróim azt mondták, azt szeretnék, hogy ezt a romos épületet visszafoglaljam. Az ingatlant 1948-ban államosították, amihez azelőtt egy öt és fél hektáros nagy kert, iskolaépületek, kiszolgáló intézmények tartoztak. A ‘20-as években 780 diák tanult itt magyarul. A ‘70-es évekbeli árvíz után már nem lakta senki, ‘92-ig, huszonkét éven át üresen állt. Amikor odamentem, egy romhalmazt találtam, ám elöljáróim biztattak, hogy foglaljuk vissza. Hivatalosan a román állam tulajdonában volt, majd csak ‘99-ben lett a mienk papíron is az épület. Az elején csupán egy-két termet próbáltunk rendbe hozni, de már a legelső napokban kitűnt, hogy a legnagyobb szükségük a segítségre a gyerekeknek van. Akkoriban láttam egy filmet, melyben Gandhi körbejárta Indiát, hogy lássa, milyen gondok vannak. Hát én is bejártam a dél-erdélyi szórványt, és döbbenten tapasztaltam, hogy igazából semmiféle intézménye sincs annak a közel 40 ezer embernek, akik falvakban, kisvárosokban élnek és próbálnak megmaradni.

 
Kéregető gyerekek

 
Mi adta az ötletet, hogy gyerekeket költöztessenek a visszafoglalt épületbe?

 
Emlékszem, az első napokban, amikor mise után kimentem a templomból, döbbenten láttam, hogy vannak gyerekek, akik koldulnak. Szóba álltam, beszélgettem velük. Aztán volt, hogy bejöttek ebédelni hozzánk, elküldtem őket zuhanyozni. Éppen nyár volt, próbáltam munkát is adni nekik a ház körül. Aztán szerveztünk egy egyhetes tábort is nekik. Vagy harmincan gyűltek össze, Kolozsvárról jöttek egyetemisták segíteni. Akkor döbbentem rá, hogy ezek a gyerekek mennyire igénylik a foglalkoztatást. Bármit megtennének, hogy az ember befogadja az otthonába őket, hogy meleg ételt, szeretetet kapjanak. A tábor végén megfogalmazódott az igény, hogy szervezzünk egy éves tábort. Akkor felkerestem a gyerekek legközelebbi rokonait, és szinte mindegyikük kérte, hogy fogadjuk be őket és biztosítsunk nekik oktatási, nevelési lehetőséget. Így indultunk ‘93 szeptemberében egy összevont, I–IV. osztályos iskolával, 21 gyerekkel.

 
Végezzünk a jelenről is egy rövid számvetést. Hány gyereket tanítanak, nevelnek most Déván, illetve milyen körülmények között és kiktől érkeznek támogatások?

 
Jelenleg 374 gyerekünk van Déván és Szászvároson, akik az ország minden részéből jöttek. Minden gyereknek a története más. Más gondok, más problémák. Van, ahol 8-10 gyerek van a családban, jó szándékúak a szülők, mégsem tudnak eleget tenni a mindennapi kihívásoknak. És akkor kétségbeesésükben megkérnek, hogy fogadjuk be a gyereket. Aztán előfordul az is, hogy az alkohol végzi el az aknamunkát. Van, ahol a fiatal szülők elmentek külföldre, aztán az is megesik, hogy leányanya szülte a gyereket, aztán a nagymamára hagyta. Végül a nagymama összeomlott, és így került a gyerek hozzánk. Tehát minden történet más és más.

 
Koldusok egymástól ne kolduljanak

Déván a televíziós forgatócsoportok és az újságírók egymásnak adják a kilincset. Az az érzése az embernek, mintha a szórványban lévő település is integrálódna ezáltal a munka által az erdélyi magyar vérkeringésbe.

Déva hídfő is lehetne a Székelyföld és Magyarország között. Nem érzem egyébként, hogy periférián lennénk, végül is Déváról Budapestre hamarább ki lehet érni, mint Csíkszeredába lemenni vagy Sepsiszentgyörgyre. Ebből kifolyólag is nagyon sokan átutaznak nálunk. Azt hiszem, fontos lenne a magyarságnak Dél-Erdélyben egy ilyen hídfőállást kiépíteni.

 
A történelmi egyházaktól és az RMDSZ-től kapnak-e segítséget?

 
Ferences szerzetes vagyok, katolikus pap. Ez azt jelenti, hogy a történelmi egyház ily módon eléggé implikálva van ebben a kérdésben. Egyszer a Caritas igazgatójával beszélgettünk a támogatási lehetőségekről, aztán abban maradtunk, hogy koldusok egymástól ne kolduljanak. Ennek ellenére persze többször is kaptunk támogatást vagy egy-egy fülest pályázatokról, lehetőségekről. Az egyház mellett az egyetemes ferences rend is komoly anyagi segítséggel járult hozzá az eredményeinkhez. Az RMDSZ-t illetően úgy gondolom, Dél-Erdélyben inkább ők számítanának a mi segítségünkre. A központi vezetőség, ha valami igény megfogalmazódik, tud segíteni, de úgy érzem, a szövetségnek nincs egy kiforrott stratégiája sem a szórvány-, sem a szociális támogatások terén.

 
Nyitni kell az emberek felé

A tavalyelőtti népszámlálás nem sok jót hozott az erdélyi magyarságnak, mintegy tízszázalékos fogyással kellett szembesülnünk. Ha kilenc év múlva ismét megszámláltatunk, vajon milyen helyzetet és arányokat találunk majd Erdélyben?

Erre a következőt tudom mondani: Árpád vezér vagy Szent István korában a magyarságnak volt egy integráló képessége. Ez azt jelenti, hogy bár a hét vezér, a hét törzs közül nem mindegyik volt finnugor származású, mégis el merte vágni Árpád atyánk a vénáját és mert vérszerződést kötni ezekkel az emberekkel. Be merte fogadni őket, ahogy például Szent László a kunokat. Sajnos a mai magyar közvéleményben egy kirekesztő magyarkép él: ez sem elég jó magyar, az sem elég jó magyar, ez vegyes házasságból származik, amabban talán cigányvér van. Ha így kezdjük feldarabolni a dél-erdélyi szórványmagyarságot, akkor persze hogy beolvadunk és eltűnünk teljesen. A szórványba olyan lelkipásztorok, papok kellenének, akik mernek megszólítani vegyes házasságból jött gyermekeket is, mernek nyitni az emberek felé. Egy példa, hogy mit jelenthetne a szórványban dolgozni: három évvel ezelőtt kezdtük el a munkát Szászvároson. Akkor ott hét magyar gyerek volt az I–IV. osztályos iskolában. Most 87-en vannak az óvodában és az iskolában együttesen. Tehát megtízszereztük a létszámot. Miért? Egyszerűen elkezdtünk dolgozni, a gyerekeknek otthont adtunk. Reggel behozzák a szülők az óvodába a gyereket, aki egész estig ott lehet. Meleg ételt, szeretetet kap. Így egymás után jönnek olyan emberek, akikről talán senki sem tudta, hogy magyar származású. Előttem van egy férfinek az arca, aki bejött és románul kérte, hogy fogadjam be a gyerekét, mert neki tíz gyereke van. Mondom, ez egy magyar intézet. Mondja, hogy ő is magyar. Akkor miért mondja ezt románul? – kérdem. Erre elővette a katonai könyvecskéjét és mutatta, abban azt írja, hogy nationalitate maghiara (magyar nemzetiségű). Azt mondja, katonaként sok kört szaladt ezért pluszban annak idején. Akkor persze hogy befogadtam a gyerekei közül hármat, mert úgy éreztem: miért ne integrálnám, miért ne nyílnék meg az előtt az ember előtt?

 

"Akarsz-e jönni hozzánk?"

Arra kérem, meséljen beszélgetésünk főszereplőiről, a gyerekekről. Milyenek a mindennapjaik, hogyan élik meg azt, hogy a kollégiumba beköltözve az életük egy bizonyos fokig megváltozik? És gondolom, annak is nagy szerepe van az életükben, hogy itt egyházi neveltetésben van részük.

Igazából minden gyerek lelki sebbel érkezik hozzánk. Valami gond van odahaza, ha hozzánk kell kerüljön. Itt van előttem egypár kép. Egyiken egy marosvásárhelyi fiúcska. Úgy volt, hogy állami gondozásba kerül. Édesanyja egy szomszédasszonya jóvoltából kapcsolatba került velem. Elmentem hozzájuk, elbeszélgettünk, kérte, hogy fogadjam be a gyereket hozzánk, Dévára. Kérdeztem a fiút, hogy akarsz-e jönni hozzánk? Azt mondja: igen. Mindig úgy meglep engem az, hogy a gyerek nem azt kérdezi, hogy hová, te ki vagy, ott mit fogok csinálni, hanem általában egyből igent mond. Ilyenkor az van, hogy na, adj egy puszit anyunak, és ülj be az autóba. Nagyon ritka, hogy valami csomag is van a gyerek számára. Olyan is előfordult, hogy egy szál bugyiban hoztam el a gyereket. És akkor elindulunk Dévára. A gyerek először még kicsit fél, meg van illetődve. Megpróbálok játszani vele, megborzolom a haját, ölbe veszem. Mikor megérkezünk, az az első pedagógiai cél, hogy megnyugodjon, érezze, hogy elfogadják, hogy jó helyen van, hogy szükség van ott rá. És akkor általában megnyugszik, elkezd teljesíteni, tanulni. Nagyon sok gyerek óriási lemaradásokkal kerül hozzánk. Van olyan 8-10-11 éves gyerek, aki még nem járt óvodába, iskolába egyetlenegy napot sem. Olyanok is kerültek hozzánk, akik még soha nem láttak villanykörtét, vasutat. Nem hallották soha a Hófehérkét, a Piroska és a farkas meséjét. Olyan elementáris ismereteik hiányzanak, mint a vécépapír használata. Ezeket a gyerekeket mindenre meg kell tanítani. A munkatársaimra nagyon büszke vagyok, az ország minden részéből jönnek, és szülőkként fogadják a gyerekeket, akik döbbenetesen rövid idő alatt alkalmazkodnak. Például volt egy fiúcska, aki egy szót sem tudott magyarul, annak ellenére, hogy apja, anyja magyar, szeptemberre, karácsonyra már szépen beszélt magyarul. Már ő mutatja a többieknek, az újaknak, hogy mit hogyan kell csinálni. Hunyad megyéből hatan jutottak tovább az országos magyar olimpiászra. Ebből négy a mi diákunk, a mi intézetünkből került ki. Tehát eredményeket is tudnak elérni. Tavaly öten érettségiztek és mind az öten egyetemre is bejutottak Kolozsvárra. Érzik, hogy ha lesz belőlük valami, azt csak a saját maguk erőfeszítéséből valósíthatják meg.

Fábián Tibor 

ERDÉLYI NAPLÓ 2004. január 13.