Egy felvidéki fotós, Dömötör Ede azt vette a fejébe, hogy a maga módján, kiállításokkal gyűjt a Böjte Csaba által felkarolt gyermekeknek.

Egy felvidéki fotós, Dömötör Ede azt vette a fejébe, hogy a maga módján, kiállításokkal gyűjt a Böjte Csaba által felkarolt gyermekeknek.

Hogyan jutott el Dévára Csaba testvérhez és az árvákhoz?

Ez a történet oda nyúlik vissza, hogy amikor még sajtófotós voltam hivatásszerűen, kaptam egy ilyen felkérést, hogy el kellene menni készíteni egy szívhez szóló karácsonyi riportot. Elmentünk Dévára, első pillanatban kiderült, hogy teljesen más ez a közeg, és teljesen más ez a helyzet, mint amit eddig tapasztaltunk. Azelőtt is fotóztunk árvaházakban Szlovákia-szerte, de ez tényleg annyiban volt más, hogy az első pillanatban érezhető volt, hogy annyi szeret van, annyi befogadás, és már akkor eldöntöttem, hogy amint tehetjük, civilként el fogunk menni és valahogy megpróbálunk segíteni – mondta Dömötör Ede.

Az ott született fényképeket már itt a Felvidék több településén is közzétették?

Az összes helyszínen, ahol voltunk, nagyon-nagyon szépen adakoztak az emberek, nagyon befogadóképes közeg volt mindenhol.

A kiállítás érdekessége, hogy a képek egy része fekete fehérben készült. Mi alapján döntötte el, hogy melyik fénykép válik színessé és melyik fekete-fehérré?

Ez egy teljesen tudatos választás volt. Amikor a kiállítás anyagán elkezdtem dolgozni, először volt meg a koncepció, és az az volt, hogy fekete-fehérben fogom megörökíteni azokat az élethelyzeteket, ahonnan Csaba testvér válogatja a gyerekeket, ahova majd bekerülnek, és a színes felvételeken azok az élethelyzetek láthatók, amikor a gyerekek már ott vannak a menhelyen. Tehát a színesek vidámságával és színeivel próbáltam érzékeltetni azt a különbséget, amely az utcán és a menhelyen található gyerekek között van.

És mi vezérelte, hogy gyűjtést kezdeményez?

Négy-öt alkalommal voltam Déván és felfigyeltem arra, hogy volt ott egy váci mentősökből álló csoport, és ők tényleg évek óta azt csinálták, hogy amikor csak szabadidejük engedte, de havonta egyszer minimum telepakoltak egy furgont élelmiszerrel, mosószerrel, bármivel, amit tudtak vásárolni, amit tudtak szerezni, és elmentek Dévára. Azon kívül, hogy ők ilyen adományokkal segítették a menhelyet, elvégeztek különféle munkákat, tehát kifestették a lépcsőházakat, ha kellett, javítottak bútort, bármit, nem volt olyanfajta munka, amit ez a pár srác be ne vállalt volna. Egy este, egy fotózással töltött nap után összejöttünk, beszélgettünk, és eközben kérdezgettek engem, hogy nem akarok-e kiállítást csinálni a Felvidéken, mivelhogy ők egy kiállítást megszerveztek Magyarországra, egy magyarországi fotóst elvittek magukkal, de csak egyszeri alkalomra szólt. Ez az ötlet volt az, ami aztán igazából elindított, hogy ezt úgy kell megcsinálni, hogy ne csak képekben legyenek, ne csak a sajtóban tudjam leközölni, hanem tényleg legyen ebből egy mozgatható anyag, amit bárhova el tudok vinni.

A beszélgetésünk elején említette, hogy ez az árvaház más, mint a többi, hogy itt sugárzik a szeretet. Mit érzett fotózás közben?

Voltak azért fura helyzetek. Amikor a menhelyen fotóztam, nagyon otthonosan tudtam mozogni, hiszen tényleg első pillanatban elfogadtuk egymást kölcsönösen. Amikor a menhelyen kívül fotóztam, abból adódtak olyan helyzetek, hogy a lelkiismeretemmel kellett viaskodnom. Csaba testvér nyugtatott meg, többször letettem a gépet és azt mondtam, hogy én nem fogok ezeknek az embereknek az arcába belefényképezni, mert hiszen többet ér, mint a ház, amiben laknak. Nem voltam igazából biztos abban, hogy jól cselekszem, amikor lefotózom őket. Csaba testvér nyugtatott meg, hogy ha én ezzel tudok segíteni, hogy megmutatom az ő nyomorukat, ettől a menhelynek valamivel jobb lesz, ha csak egy picit is, akkor meg kell, hogy tegyem, és nem szabad, hogy ilyen dolgokon gondolkodjak, hogy csináljam, vagy ne csináljam. Csaba testvér, amikor létrehozta ezt a dévai menhelyet, akkor nemcsak arra gondolt, hogy összeszedi a városban található gyerekeket, hanem kicsit a háttérben ott volt az is, hogy mivel Déva egy szórványvidék, olyan, mint nálunk Nyitra és környéke, a magyarságot meg kell tartani ott a környéken. Így valahogy vissza tudja hozni azokat az embereket a magyarsághoz, akik négyévesen nem tudtak egy szót sem magyarul. Mivel az utcára voltak kivetve, románul is rosszul beszéltek. Van egy erős megtartó szerepe, mert ezeknek a gyerekeknek a szülei, akik élnek esetleg és nem tudják felnevelni a saját gyerekeiket, ők is máshogy vállalják most már a magyarságukat. Elég komoly megtartó szerepe van ott ezen a szórványvidéken.

Ifj. Batta György, Kossuth Rádió

http://www.erdely.ma/