Böjte Csaba új könyve a Tízparancsolatot járja körül, aminek átgondolása különösen aktuális nagyböjtben. Az Argentínából éppen hazatért szerzővel, Csaba testvérrel beszélgettünk.

– Miért járt Argentínában?

– Missziós szerzetes vagyok, ez a dolgom, elmenni a világ végére is: hirdetni az evangéliumot. Argentínában körülbelül negyvenezer magyar él, többnyire Buenos Airesben. A legtöbben az első vagy a második világháború után emigráltak. Az ottani fiatalok már második, harmadik, sőt negyedik generációs magyarok. Sem protestáns, sem katolikus magyar lelkipásztoruk nincsen, engem hívtak nagyböjti lelkigyakorlatot tartani.

– Összetartó gyülekezettel találkozott kint?

– Aki nem járt még olyan helyen, ahol a magyarság szórványban él, meglepődne, hogy milyen életerős, kedves, nagyszerű emberek élnek ott, és nagyon aktívak, például öregotthont tartanak fenn idős magyaroknak, amit összefogással, téglajegyek vásárlásával hoztak létre. Minden magyart – akár volt pénze, akár nem – befogadtak Isten nevében. Azt hiszem, hogy ezt mi sem Erdélyben, sem az anyaországban nem tudtuk megvalósítani. Magyarországon is megirigyelhető, komoly kulturális központjuk van, s nem állami pénzekből tartják fenn. Működtetnek egy iskolát, ahol a magyar gyerekek szombatonként a szülőkből verbuválódott tanároktól tanulnak magyarul, ismerkednek a magyar történelemmel, földrajzzal. A Szent László Iskolában most volt a tanévkezdés, úgy hatvanan gyűltek össze a múlt szombaton. A gyerekek „érettségiznek” is, nagyon komolyan veszik a tanulást, a talpraesett „tanárokat” pedig nagy szeretettel látnám akár Erdélyben, akár Magyarországon. Az idősebbeknek is van klubjuk, találkozóhelyük, bibliaórájuk. Mindennap volt legalább két-három program, amin részt vettem.

– Minden évben járja a szórványmagyarságot?

– Argentínában most voltam először, de jártam az Egyesült Államokban, Ausztráliában is misszióban. Én azt gondolom, hogy a történelmi, politikai viharokban elsodródott magyarok is a testvéreink. Az USA-ban az előző népszámláláson többen vallották magukat magyarnak, mint Erdélyben!

– Argentínában a böjtre hívták. Milyen tanácsokat adna erre az időszakra?

– A mi Urunk, Jézus Krisztus negyven napra visszavonult a pusztába, hogy átgondolja az élete nagy kérdéseit. Ezekben a napokban mi is egy kicsit vonuljunk vissza a világtól, hogy a magunk kérdéseit feltegyük. Milyen a viszonyunk a családunkkal, a gyerekeinkkel, a népünkkel, a hivatásunkkal, a munkánkkal? Ott vagyunk-e, ahová Isten valóban szeretne állítani bennünket? Az életünket meghatározó kapcsolatokat ne csak átgondoljuk, hanem hozzunk döntéseket, és változtassunk, amiben meglátjuk annak szükségességét.

– Mi többségében „jóllakott” keresztények vagyunk. Mit gondol, mi választ el bennünket leginkább attól, hogy valóban készüljünk a húsvétra?

– Németországban mondta nekem egy idős pap bácsi, hogy az egész Nyugat túl jól van lakva, inkább egy délutáni sziesztához hasonlít a mostani életünk, ugyanakkor ennyi éhes ember a világon még talán sosem volt! Az lenne a jó, ha mernénk a kenyerünket megosztani, ahogyan Jézus mondta, az éhezőkkel. Argentínában nyomornegyedekbe is elvittek, s merem állítani, hogy Erdély legeldugottabb, leglepusztultabb putrija nem néz úgy ki, mint az! Megkérdeztem, hogy hány ilyen több ezer fős telep van Buenos Airesben. Azt mondták: kétszáz… Az emberiség egy nagy része olyan hihetetlen lelki-szellemi-anyagi nyomorban él, mint a középkorban, egy jelentős része pedig dúskál. Mindannyian érezzük ennek a visszásságát, és ez belső nyugtalanságot szül. Meg kell próbálnunk tenni valamit. Nem kell feltétlenül nagy dolgokra gondolni, kezdjük kicsiben: takarítsuk ki a házat, aztán menjünk ki az utcára, tisztogassunk ott is, szedjük fel a szemetet. És tisztítsuk meg a lelkünket, az életünket is.

– A most megjelent Iránytű a végtelenhez című könyve azzal kezdődik, hogy a parancsolatok a szabadság útjelző táblái. Nem hálátlan feladat ma a parancsokat emlegetni?

– Nem kell új dolgokat kitalálnunk! Több ezer éves útjelző tábláink vannak, igazából csak ezekről kéne leverni a port! Számomra ez a könyv a legfontosabb az összes közül, mert a szeretet parancsáról szól. Úgy érzem, hogy ami életemben jó és szép van, az azért lehetséges, mert valamikor megismertem ezeket az isteni parancsokat. Amennyire sikerült betartanom azokat, annyiban értékes az életem; szabadságként éltem meg Isten tanácsait, parancsait.
Mindig úgy fogalmaztam, hogy boldog az, aki tisztelni, szeretni tudja a szüleit, és biztos, hogy boldogtalan, aki még a saját szüleivel sincs jóban. Boldog az az ember, aki tiszteli más javait, nem hajtja őt a kapzsiság, a lopás vágya, és még sorolhatnám a parancsolatokat! Nagyon remélem, hogy a könyvben ezt a megközelítési módot sikerült átadni az olvasóknak.

– Hogyan lehetne eljuttatni ezt az üzenetet a nem hívőkhöz?

– Amikor az első könyvet megírtam a Hiszekegyről, úgy éreztem, fölösleges volt: hát ki olvas ma hittankönyvet? A legnagyobb megdöbbenésemre már több mint 35 ezret eladtak belőle. Valaki viccesen azt mondta, hogy többen olvassák, mint a Harry Pottert. A mai ember is gondolkodik. Én nem érzem, hogy sikerrel járt volna az a népbutítás, ami az utóbbi időben a médián keresztül árad felénk. Sőt, már korábban, az az átnevelés, amit a kommunista rendszer próbált elérni, mint a kártyavár, úgy omlott össze: 1990 után Oroszországban, Romániában egymás után nyitották a nagyobbnál nagyobb, szebbnél szebb templomokat. Én hiszek abban, hogy képesek vagyunk szellemileg, lelkileg megújulni.

– Miből fakadhat újrakezdés?

– Az emberiség életében az igazi nagy reneszánszok, újrakezdések mindig a befelé fordulásból, az imádkozásból indultak. Mint ferences szerzetes mondhatom azt is, hogy a reformáció a maga puritán egyszerűségével egy új színt, megújhodást hozott egész Európában. Persze az lett volna jó, ha ezt valahogy egységbe tudtuk volna gyúrni, vagy akár most tudnánk a keresztény egyházak közt a határokat átjárhatóbbá tenni. Lehet, hogy az idősebb paptestvérek megbotránkoznak, de én azt mondom, hogy a 60-as évek végén a hippikorszak is egyfajta ébredést hozott, hogy nem a frizura a fontos, hanem az ember akár egy szakadt farmerban le tud ülni a földre, és jókat tud beszélgetni a testvéreivel! Hiszem, hogy a XXI. században is megérett rá az idő, hogy a dolgokat a helyükre tegyük. Ne legyünk rabjai az anyagiaknak! Az anyagi javaink legyenek eszközök az életünkben, ne a megszerzésük legyen életünk célja!

Kóczián Mária
Fotó: Petrik András