Az életben néha vannak pillanatok, amikor megadatik, hogy megértsünk valamit az igazán fontos dolgok közül. Beszélünk a szeretetről, talán néha teszünk is valamit, amiről azt gondoljuk, ez lehet a szeretet.

Adunk fölöslegünkből, adjuk azt, amitől talán már szívesen megválnánk, de ha értéket, valódi értéket kell adnunk, már közel nem vagyunk annyira adakozók. Hogy mi a valódi érték? Talán amikor igaz szívvel, őszinte szeretettel azt adjuk, ami számunkra is drága, becses. Talán amikor egy ember Isten ügyéért önmagából semmit meg nem tagadva és tartva, maradéktalanul oda tudja magát áldozni. Megadatott, hogy találkozzam egy EMBERREL, akit Isten arra szólított, legyen reménységük Erdély-szerte az éhező, árván maradt, nincstelen gyerekeknek. Legyen anyjuk helyett anyjuk, apjuk helyett apjuk. Nővérük és fivérük. S ő meghallotta ezt a hívást. Ment s teszi, amit a Teremtő rárótt.

Mi volt a fontos dolog, a csoda? Az, amire valójában nincsenek szavak: ahogyan ezek a gyerekek átölelték őt, belé kapaszkodtak, s ahogyan felnéztek rá, felragyogott a kis arcuk, felfénylett a tekintetük. Ebben ott volt, hogy nem csak hiszik, de tudják: erre az emberre bárminő körülmények között feltétel nélkül támaszkodhatnak, számíthatnak. Mindegy, hova sodorja őket az élet, mindegy, mi lesz velük, van hova hazatérniük, van otthonuk. Ezt az embert Böjte Csabának hívják, a ferences rendben szerzetesként szolgálja az Urat. Déván, s szerte Erdélyben.

– Hogyan lett ferences rendi szerzetes? Milyen elhívást érzett a papi hivatás iránt?

– Ma október 23-a van. Magyarországon és Erdélyben is sokan megemlékeznek az 56-os forradalomról. Ezeknek az eseményeknek áldozata az én édesapám is, aki Kolozsváron élt, verseket írt. őt is elfogták, börtönbe zárták. Aztán '89 után politikailag rehabilitálták és bocsánatot kért a román állam. Ennek ellenére apám évekig börtönben élt, s amikor kijött, pár napra rá meg is halt. Nagyon összeverték, a hasnyálmirigye szétszakadt, kifolyt a hasüregbe és nem kapott orvosi ellátást. Ennek következtében meghalt. Sokáig úgy éreztem, nagyon nagy fájdalom számomra, hogy árván kell felnőjek. A gyűlölet, keserűség, bosszúállás lenne a logikus. És mint fiatal fiú, álmodoztam én is, hogyan kellene bosszút állni. Aztán rájöttem: kin is kellene bosszút állni?… Igazából nem a rendszeren, hanem az emberi butaságon. Azt gondolom, apám is – akárcsak nagyon sokan mások abban az időben – a mérhetetlen emberi butaság, önzés, s az embertelenség áldozatai lettek. Nem egy ideológia ölte meg őket, hanem az emberi rövidlátóság. Az ő haláluk nem használt a kommunizmusnak és senkinek. Már tudom, hogy a butaságot, a sötétséget nem lehet széttörni, szétdarabolni. Lámpát kell gyújtani, fényt teremteni, és akkor megszűnik a sötétség. Ekkor gondoltam azt, hogy pap leszek. Ferences szerzetes, mert úgy láttam, mint egy közösség lelkipásztora tudok a legtöbbet tenni azért, hogy szebb legyen ez a Föld. Így törlesztettem. Ez volt az én „bosszúm”.

– Mikor került kapcsolatba a gyerekekkel?

– Sok gyerek között nőttem fel, mert amikor édesapám meghalt, édesanyám nagymamámhoz költözött. Anyámék öten voltak testvérek, így nagymamámnál hét unoka nőtt fel ugyanazon az udvaron, a fél utca odajárt hozzánk játszani. Közösségi életet éltem. Később a teológiára készültem Gyulafehérvárra, s előtte Csíksomlyón egy ifjúsági találkozón ültünk nagy titokban az erdő közepén, ahol felfedeztek a somlyói árvaházi gyerekek. Már régebben is ismertem őket. S akkor jöttek, s mondták, hogy menjünk el moziba. Emlékszem, bennem egy nagyon szép, a társaimmal megkezdett beszélgetés volt, egy nagyon értelmes fejtegetés, másfelől meg hívtak a gyerekek, hogy menjek velük, nézzük meg a Zorrót. S akkor úgy elgondolkoztam, hogy bármilyen szépeket is mondok a szeretetről, a gyerekekről, de sokkal szebb, ha elmegyek velük moziba. Felálltam, otthagytam azt a közösséget, akikkel konspiráltunk ott az erdőben, s egyszerűen elindultam, elmentem ezekkel a gyerekekkel, akik azelőtt soha nem voltak moziban. Sohase felejtem el: az öt gyerek ült körülöttem, az ölemben, előttem, s magyarázták, hogy látunk, s mit látunk. Mindenki pisszegett körülöttünk, de számomra egy nagy-nagy élmény volt. Azóta is úgy tartom, ahogy Mórusz Tamás mondta: egyetlen egy négyzetméter föld Kent városában többet ér, mint egy hercegség Utópiában. Tehát a reális dolgok mindig többet érnek, mint az álmok.

– Mikor kapták vissza a rendházat?

– 1992-ben, amikor idekerültem, mindjárt vissza is vettük a rendházat. Leszedtük a zárat, az ajtót kinyitottuk és bementünk az épületbe. Hetvenben volt egy nagy árvíz, s akkor annyira tönkre ment az épület, hogy lakatlan volt. Huszonkét évig nem használták semmire, nem lakták. No és akkor visszavettük a kolostort és elkezdtük kijavítani. A kezdet kezdetétől voltak már itt gyerekek, és emlékszem, egyszer jött is a hatóság (többször is voltak), hogy számon kérje, miért vettük vissza a rendházat, milyen jogcímen lakunk benne, s hogy menjünk ki… Akkor mondtam, hogy tényleg: itt egy csomó gyerek, nagyon zajosak és engem is nagyon fárasztanak, és legjobb lenne, ha visszavinnék az állomásba. Persze én nem tehetem meg, mert katolikus pap vagyok, de önök rendőrök, önöktől ezt nem veszik zokon. Nyugodtan csinálják meg, persze – mondtam –, kihívom a tévét is, hogy lássák: nem én csináltam, rám ne haragudjanak. Nagyon furcsán néztek az urak ránk, s aztán mégse költöztettek ki a kolostorból.

Valamikor, 1920-ban több mint hétszáz gyerek volt ennek az iskolának a környékén. Ide tartozott egy nagy, öthektáros kert, s abban volt több iskolaépület is. Amikor az árvíz volt, megrongálódtak ezek az épületek, eldózerolták, s helyettük építettek egy lakótelepet.

– Az első gyermek befogadására egészen biztosan visszaemlékszik Csaba testvér…

– Ez nem volt egy tudatos lépés, hanem jöttek a gyerekek. Például jött egy fiúcska, előttem van most is az arca, azóta leérettségizett itt nálunk, megnősült, ügyes felnőtt lett belőle, akire nagyon büszke vagyok. Kiderült, hogy az apukája meghalt, az anyukája beteg, aki később szintén meghalt, mert rákos volt. A fiúcska hát kimaradt az iskolából, s jött, hogy nem tudnék-e valami munkát adni neki. Tudtam, hogy egy 13-14 éves gyerek nem arra való, hogy dolgozzon, neki iskolában a helye, de hát ez tanév közben volt, s akkor ő már nem járt iskolába. Leültünk, elbeszélgettünk, közben a kolostor körül sok javítani való volt, s akkor elkezdtünk dolgozni is. Lassan társak is kerültek. Elmentem, meglátogattam kisebb testvéreiket, s akkor láttam, hogy tényleg mennyi szegénység, nyomorúság van. Talán Zoli volt a legelső, aki így hozzánk került. Emlékszem, ősszel kimentem hozzá, s mondtam: „Na, Zoli, megyünk iskolába!” Mondta, hogy ő nem megy… Végül is egy gyereknek tetszik, ha nem jár iskolába, teng-leng – az nem egy rossz időtöltés. Aztán mégis csak behoztam Dévára. Mondta, nem készült a vizsgára, nem tud semmit. Azért mégis sikerült keresztülnyomni a felvételin, kilencedikes lett, s leérettségizett.

Minden gyerek egy külön csoda, s azt mondom, ha egyedül csak azt tudtam volna tenni akármelyik gyerekért, hogy befogadnom, megmentenem, akkor is megérte volna megszületni. Egész Erdélyből, szinte minden faluból vannak nálunk gyerekek, a legtöbben Hunyad megyéből. De nagyon sokan vannak a Zsil völgyéből is. Soknak a szülei elmentek Magyarországra dolgozni, mert nem tudtak itt megélni. Elhozták ide a gyermeket, s a gondjaimra bízták.

– Mi motivál a lélekben, amikor egy szülő így dönt?

– Nem látok bele senkibe… Tímeát lányként szülte az anyukája. Kétéves volt a gyerek, amikor elment külföldre, s azóta senki nem tud róla semmit. A kislányt a nagymama nevelte, iskolába kezdett járni. Egy kis székely faluból való. Nagy volt náluk a szegénység, megkértek, hozzam el ide, s azóta itt van nálunk. A vakációban legtöbbször hazamegy a nagymamához, akivel nagyon szeretik egymást, de szülei nincsenek. Hogy mit érez az anyuka, aki messze van, s talán jól van…?

Egyszer jött egy kislány hozzám. Etettem a kóbor kutyákat éppen a kolostor előtt, s azt kérdezte: „Hogy van atya az, hogy valahol nekem van egy édesanyám, talán táncosnő, talán sokkal több ennivalója van neki, mint itt nekünk összesen és akkor nem jön el hozzám…” Nagyon nehéz erre válaszolni. Azt szoktam ilyenkor mondani a gyerekeknek, hogy nem az a fontos, ami mögöttünk van, az ember előre kell nézzen. Ha úgy próbál menni, hogy közben mindig hátra néz, akkor biztos, hogy nagyot fog esni. Ezek fiatal gyerekek, előttük jövő van, és próbálom őket arra biztatni, hogy erre a jövőre koncentráljanak. Azt látom, mint amikor valaki autót vezet, és jégre megy, s megcsúszik az autó: hogyha elég bátor és az első kerekeket megtúráztatja, akkor kihúzza az autó saját magát. Ha fékezünk és kapkodunk, akkor biztosan felborul az autó. Ugyanez van ezekkel a gyerekekkel is, és hála Istennek úgy nézem, legtöbbnek az első kerekei jól húznak.

– Mikor vették meg az első lakást a kolostor melletti blokképületben?

– Folyamatosan vásárolunk, növekedünk. Ha jól emlékszem, kilencvenháromban vettük meg az első lakást. Először a kolostort próbáltuk rendbe rakni, s aztán hogy kinőttük, a lakásokat kezdtük megvásárolni. Szászvároson, Szovátán, Nagyszalontán, Szárhegyen, Torockón, Zsombolyán, Kolozsváron, Petrozsényben most építkezünk, tavaszszal talán ott is beindulunk. Hál' Istennek elég sok intézetünk van. Mindenütt ugyanaz a felállás: próbálunk létrehozni egy szociális családot. Ezek az intézmények nem nagyok, inkább olyanok, mint egy falu, ahol egymás mellett vannak a családi házak. Itt a kolostor melletti tömbházakban is vagy nyolc éve laknak együtt a gyerekek, tehát egy eléggé öszszeforrott csapat, élik a maguk életét. Iskolába mennek, tanulnak. Azt szoktam mondani, az ember olyan, mint egy kert. Ha azt a kertet nem művelik, akkor gazos lesz, tele burjánnal, gyommal. Az ember nekiáll, időt, fáradtságot nem kímélve, s csodaszép parkot tud kihozni belőle. Azt hiszem, pont ez a gyermeknevelésben a csoda, hogy mint egy szobrász, aki nekiáll a kőnek, és megálmodja benne a szobrot, lehántja a fölösleges dolgot, s kihozza a szépséget belőle. Ugyanígy egy utcagyerekben meglátni a jövendőbeli magyar értelmiséget, és azt kihozni belőle, azt gondolom, ez a művészet, ez a csoda. Nem azt a szobrot kell kifaragni belőle, amit én látok, hanem ami benne van. Abban a gyermekben vannak álmok, vágyak, tervek, talentumok, amiket Isten beléje ültetett, csak segíteni kell azokat kihozni. Minden emberben ott van a szent. Csak valahogy ezt az istenarcot felszínre kell hozni. Hiszem azt, s ezért nem félek új házat alapítani, új gyerekeket befogadni, mert szent hitem és meggyőződésem, hogy minden embert Isten teremtett. És Isten selejtet nem teremt. Tehát valahol hiszem azt, hogy bármilyen is az a gyerek, aki idejön, bármennyi gond is van vele, őt Isten alkotta, ő egy csoda, egy műalkotás, egy remekmű.

Az is nagy kihívás és megtiszteltetés, ha egy festőnek a kezébe adnak egy rég elveszett Rembrandt képet, hogy azt renoválja, nem igaz? Ugyanilyen nagy kihívás, ha egy embernek, egy pedagógusnak a kezébe adnak egy gyereket, Isten alkotását, hogy próbálja meg előhozni az eredeti ragyogó színeket abban a gyermeki szívben. Hogy őszinte legyek, sokszor csodálkozok, miért nem így látják a pedagógusok, miért nem kapkodják a gyerekeket el? Olyan érdekes: ha én az utcán elengednék egy malacot, akkor millió-egy ember utána szaladna, s fogná meg a farkát, a fülit, a lábát, rángatná magához, hogy „ez az enyim, az enyim!” A gyerek ül az utcán és nyújtogatja mindenki felé a kezét, és keresztül nézünk rajta. Ez olyan szomorú!

Egy-egy lakásban elméletileg nyolcan élnek, de sajnos minden lakásban több gyerek van. Az a helyzet, mint amikor a Titanic elsüllyedt. logikus, hogy a mentőcsónakban öszszeszedik az embereket. A bölcsek és okosak kiszámolhatják, hogy egy ilyen mentőcsónakban hány ember fér el, mennyi az optimális hely, négyzetméter. De ott a viharzó tengeren egy dolog számít: az élet. S ugyanígy van nálunk is, amikor azt mondjuk, hogy maximum 6-8 gyerek férne el egy ilyen lakásban, de nagyon sok helyen 10-12-en vagyunk.

Hiszem azt, hogy Isten olyan világot teremtett, aminek minden egyes része megvan. Mint a puzzle játék. Lehet, hogy a világ egy kicsit össze van szabdalva, kicsit össze van vegyítve, de egész biztos, hogy egyetlen darabja sem hiányzik ennek a játéknak. Ha van valahol egy olyan gyerek, aki arra vágyik, hogy valaki őt ölbe vegye, akkor egész biztos, hogy van valahol egy olyan édesanya, egy olyan nő, aki arra vágyik, hogy egy ilyen gyereket ölbe vegyen. És egészen biztos vagyok abban, hogy valahol a világban van olyan nagymama, vagy nagybácsi, aki meg arra vágyik, hogy az élete során összegyűjtött anyagi javakkal ezt a folyamatot elősegítse, és lehetővé tegye. Hiszem azt, hogy a gyereknek az a jó, hogy ölbe veszik, a nőnek az a jó, ha hivatást kap a gyermek mellett, egy idős embernek meg esetleg az a jó, ha látja azt, hogy az anyagi javai életet mentenek, és tényleg fontos dolgokban segítenek.

– Szinte válaszolt is a következő kérdésemre: miből tudják megvásárolni ezeket a lakásokat?

– Szent Ferenc azt mondta: minden testvér dolgozzon becsületesen, de hogyha a becsületes munkájáért nem kapja meg a szükséges pénzt, akkor járuljon az Úr terített asztalához, azaz kolduljon. Hát én becsületesen próbálom eltartani a magam négyszázhetven gyerekét, de ezt lehetetlen megtenni a magam hárommillió lejes fizetéséből, ami olyan tizennyolcezer forint. Ezért el szoktam fogadni Isten nevében mindenkitől, aki támogat. Úgy kifejezetten soha nem mentem oda senkihez, hogy kérjek, de ha valaki azt mondja, hogy őt Isten arra indítja, hogy minket segítsen, akkor azt mindig szeretettel, alázattal megköszönöm.

Intézetünk egy magyar anyanyelvű gyermekvédelmi központ, amit a román állam is tudomásul vett, így vagyunk bejegyezve. Az iskoláinkban, óvodáinkban, családjainkban magyar nyelven beszélünk. Sokan kerülnek hozzánk, akik vegyes családból származnak, vagy olyanok, akik egy szót se tudnak anyanyelvükön, annak ellenére, hogy apjuk, anyjuk magyar, de itt megtanulnak. S nem csak megtanulnak, de mindazt, ami számunkra érték, azt fölkínáljuk nekik. Azt látom, hogy nyitottak az értékek felé. Ha egy szekér előtt két ló van, ha valaki két kultúrában, két kultúrkörben, két nyelvben otthon van, akkor az csak gazdagságot jelent. Nem akarok kikapálni semmit a szívükből, s helyette magyarságtudatot ültetni, hanem azt szeretném, hogy mind a két érték az övék legyen. Azt tapasztaltam, hogy a gyerekek szívesen merítenek, és otthon érzik magukat a mi kultúrkörünkben.

– A családi gyökerek vajon pótolhatók?

– Nem hiszem, hogy valaki olyan zsákutcába kerülhetne ezen a Földön, amiből ne lenne kivezető út. Nem hiszem, hogy ha valaki egy testrészét, vagy valamijét elveszítette, meggátolná abban, hogy boldog legyen. Igenis hiszem, hogy teljes értékű ember lehet az is, akinek nincs szeme, nincs keze, vagy nincs családja. Nem hátra, hanem előre kell nézni. Istennek terve van velük, feladatot akar rájuk bízni, s azon leszek, hogy felnőjenek ezekhez a tervekhez, feladatokhoz, s azt tudják vállalni.

– Az újság karácsony előtt fog megjelenni. Ha lehetne egy kívánsága, ami valami csoda folytán teljesülne, mi lenne az?

– A magyar nemzetnek talán azt kívánnám karácsonykor, legyen az élet nagy-nagy érték. Szeressék az emberek az életet. Annyi minden van körülöttünk. Ezek mind-mind limlomok. A Szentírás mondja: „Szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok és pengő cimbalom.” Egy kazettofon, egy televízió, egy autó, egy ház, mind-mind limlom, elmúlik. Egyetlen dolog nem múlik el: az emberi lélek. Tudom, hogy az a gyerek, akit én megölelek, akit én nevelek, az előbb utóbb majd a mennyországban elém jön és megfogja a kezemet. Hiába küzdök én egy házért, egy autóért, az soha nem fog engem megsimogatni, az soha nem fogja azt mondani a jó Istennek: „Uram, ez az ember szeretett engemet és kérlek, engedd bejutni a Te országodba!” Erre csak egy ember képes. Azt szeretném, hogy döbbenjünk rá, a legnagyobb érték ezen a földön az élet, az ember, a halhatatlan lélek, és hogy minden más múlandó, minden más fölösleges. Az lenne szép, ha a karácsonyi vacsorát meg tudnánk osztani másokkal, mert akkor igazából az élő Istennel osztanánk meg. Azt pedig az Úr ezerszeresen köszöni meg nekik.

*

Epilógus helyett: fogalmunk nincs, mennyire egymásra vagyunk utalva, mennyire keresztezi utunk olykor egymást, s csak azért, hogy a metszésponton valami megszülethessen. Így történt ez ennek az interjúnak az elkészültekor is. Ha egy nagy lélekkel megáldott ismerősöm nem dönt úgy, hogy neki éppen ott és akkor dolga van Déván, valószínűleg sokkal nehezebben jött volna létre a találkozás Csaba testvérrel. De valahogy odafönn elrendeződtek a dolgok, a találkozás létrejött, én pedig köszönöm a Teremtőnek, s annak, aki ehhez a maga eszközeivel hozzásegített, hogy eljuthattam a dévai gyermekekhez. Megrendülten álltam (s állok az- óta is) Isten végtelen szeretete előtt, amivel közel ötszáz gyermeknek mások irgalmasságából, mások odaadásából, adakozásából nap, mint nap „kiparancsolja” a fedelet fejük fölé, a meleg ételt, a tiszta ruhát, s az éltető szeretetet. S hogy ne szakadhasson meg az irgalmas szeretet fonala, íme az alapítvány számlaszáma, hogy mindenki úgy és annyira segítsen, amennyire azt a szíve, pénztárcája engedi.

„Dévai Szent Ferenc Alapítvány” 10300002-20145639-00003285

www.keesz.hu