Csillogó szemű, nevető apróságok néznek
csodálkozva a vendégre a dévai Szent Ferenc Alapítvány tusnádfürdői
otthonában. A szobákban délutáni foglalkozás zajlik, nevelőik
segítségével a következő napra készülnek az iskolások. Sokuk itt
találta meg azt a nyugodt, békés légkört, amelyet otthon szüleik
kellett volna biztosítsanak számukra. A lakók között van olyan gyerek,
akit rendszeresen látogatnak szülei, vagy aki időnként hazajár. Olyan
is akad, akiről teljesen megfeledkeztek hozzátartozói, de ami a
legmegdöbbentőbb, van olyan gyermek is, aki nem akarja látni szüleit,
nem akar haza- menni. Sokukat bántották, maradandó sebeket hagyva
lelkükben. Az otthonban ezekre a sebekre megtalálták a gyógyírt: a
szeretetet.
Látványos a változás a Szent Ferenc Alapítvány által Tusnádfürdőn megvásárolt egykori villa háza táján. A múlt év elején még reménytelenül lerobbant állapotban lévő – egykor patinás – épület mára megújult, igaz, koránt sincs vége a felújításnak. A gyerekek viszont már birtokukba vették, életet vittek bele. Óvatosan nyitunk be, mélységes csend fogad, majd egy közeli szobából gyerekhangok szűrődnek ki. Az asztal körül iskolás korú apróságok ülnek, nevelőjük segítségével készítik házi feladatukat. A nevelőnő igazít útba, amikor az otthon vezetőjét keressük. Megdöbbentő, a felnőtteket is térdre kényszerítő sorsokról mesél Kolozsvári Tibor. A gyermekotthon vezetője évekkel ezelőtt maga is nevelőként tevékenykedett Déván, ahová később, egyetemi tanulmányai elvégzése után pszichológusként tért vissza. Idővel ő lett a dévai intézmény vezetője, tavaly ősszel pedig örömmel fogadta a tusnádi megbízatást, már csak azért is, mert gyergyószentmiklósi születésű lévén, mint mondja, mindig is haza szeretett volna térni Székelyföldre.
Megdöbbentô gyermeksorsok
– Körülbelül fél évvel ezelőtt telefonált egy édesanya Erdőcsanádról, hogy segítségre van szüksége, mert veszélyeztetve vannak a gyermekei, az édesapjuk bántalmazza őket. Az amúgy is beteges anya végül elhagyta férjét, hazaköltözött a szintén alkoholista édesapjához, és nemrég elhozta két gyönyörű, három- és négyéves kislányát hozzánk. Bízott bennünk. Arra kért, neveljük gyermekeit, amíg sikerül rendeznie életkörülményeit. Furcsa számomra, hogy a gyerekek nem emlegetik édesanyjukat – meséli Kolozsvári Tibor, és a szomorúbbnál szomorúbb történeteknek mintha nem lenne vége. – A tusnádfürdői polgármesteri hivataltól hívtak fel egy újabb esettel: az édesanya elment Magyarországra, az édesapa neveli három gyereküket egy olyan szobában, ahol még ablak sincs. Ott maradt egy 11 hónapos és egy hatéves kislány, valamint egy ötéves fiú. Télen a kisfiú a ház közepében tüzet gyújtott, hogy ne fázzanak. A kislány pedig műanyagpohárban tett vizet a kályhára, hogy valamit főzzön. Éhesek voltak. Amikor ide elhozták, a legkisebb 11 hónaposan alig hatezer grammos volt, és súlyos tüdőgyulladásban szenvedett. Ma már egyéves kéthónapos, járni tanul, gügyög, mindenkinek a kedvence – mondja, majd folytatja: egy udvarhelyszéki településről is hívtak, hogy négy gyerek van egy családban, az édesanyjuk meghalt, a két nagyobbik fiú főzött, mosott, takarított. A gyerekeknek most is rövidre van vágva a hajuk, de kettőjük fején legkevesebb 15 olyan hasadás van, ahol haj már soha nem fog nőni. Bántalmazta őket az édesapjuk, végül ő kérte, hogy fogadjuk magunkhoz a gyerekeket.
Sorsokról, életekrôl
van szó, amelyekkel szemben nem lehetünk közömbösek. Mi egy mentőcsónak vagyunk a bajba jutott gyermekek számára – jegyzi meg Kolozsvári Tibor. Mint meséli, munkájuk során nagyon fontos, hogy megtalálják a segítségre szoruló gyerekeket. Az alcsíki zónában, 15 településről mintegy háromszáz családdal vannak kapcsolatban, meglátása szerint pedig körülbelül 600-700 kisgyermek szorul segítségre. – Arról vannak adatok, hogy Tusnádfürdő környékén hány medve él, és ezek közül melyiknek van bocsa, azt viszont senki nem tudja, hány gyerek megy éhesen iskolába, hánynak lyukas a cipője, vagy az iskola után hányukat nem fogadja otthon békés család. A szolidaritás sokat tudna segíteni. Mi nem a gyerekek szüleinek életvitelével foglalkozunk, hanem a gyerekekkel – szögezi le. – Megpróbálunk iskolaházakat létesíteni, ahol a tanítás után ebédelnek, nevelőkkel tanulnak, foglalkoznak velük, majd vacsora után hazamennek. Ha egy gyereknek ez már nem elég, és a szülő is azt kéri, akkor kerül be hozzánk – mondja.
A tusnádfürdői otthonnak jelenleg harminc lakója van, de mellettük 15 olyan helybeli gyerekkel foglalkoznak, akik az iskolaházas programban vesznek részt.
A legkisebb egyéves kéthónapos, ő a kis kedvenc, a legnagyobb 14 éves. Ottjártunkkor éppen eredményre várt, nem tudta sikerült-e felvételije az egyik csíkszeredai középiskolába. A gyerekek Hargita megye különböző településeiről vannak, a megye határain túlról három gyereket hoztak ide.
Az összefogás az egyetlen
módja annak, hogy ezek a gyerekek ne kallódjanak el. Azért vagyunk, hogy segítsünk – vallja az otthon vezetője és a nevelők. A gyermekotthonban négy nevelő gondoskodik a gyerekekről, egy pedig az iskolaházas programban lévőkkel foglalkozik. Számukra ez nem egyszerűen munkahely, ez az életük, hiszen így alakulhat ki személyes kötődés. Nyolc-tíz gyerekkel lakik egy nevelő, reggel ébreszti őket, öltözteti és útra indítja, majd ebédre várja. Együtt vannak nap mint nap, és olyan apró dolgokat tanítanak meg nekik, amelyeket egy békés családi környezetben a gyerek észrevétlenül sajátít el. „Mindannyiunk számára az a fontos, hogy segítsünk rajtuk” – mondja Páncél Erika nevelőnő, és gondolatait osztja kolléganője, Részeg Erika is, aki saját gyerekével érkezett az otthonba, hogy itt mások gyerekeinek is megadja azt a szeretetet, amit otthon nem kaptak meg. „Nem bánom, hogy idejöttem. Szeretem a gyerekeket. Tudom, hogy segítségre szorulnak, és mi segítünk. Mindannyian igénylik a szeretetet, és hálásak is érte” – mondja, amint karjaiban tartja az otthon legkisebb lakóját, akinek a gondozását felvállalta.
